Új Tükör, 1981. július-szeptember (18. évfolyam, 27-39. szám)

1981-07-05 / 27. szám

Kultúránk a világban PÁRIZSI TALÁLKOZÁS Beszélgetés Megyery Sárival Több mint negyven éve él Párizs­ban az ismert írónő, a néma­filmek ünnepelt csillaga, a francia­ irodalmi világ egyik jelentős személyiségé­nek felesége. Akit háromféle néven is szólíthatnánk ... — Most bemutatkoztam? — kér­dezi vidám, változatlan életerőről tanúskodó sóhajjal a nyolcvanadik életévén túli, töretlen egészségű asz­­szony. — Megyery Sárinak szület­tem, ezen a néven jelentek meg a verseim, novelláim, cikkeim. Meg az önéletrajzi könyvem, az Én is vol­tam jávorfácska ..., amit a magyar olvasó a párizsi kiadás után a buda­pesti Magvető Tények és tanúk me­moár-sorozatból ismerhetett meg. Lacy von Biondel-ként, egy híján ötven hosszabb-rövidebb játékfilm­ben játszottam főszerepet. És most madame Lang vagyok, Párizs 15. kerületének megelégedett lakosa ... Órákon át beszél, kifogyhatatlan az emlékekben és kimeríthetetlen a derűje. — Én mindig újra kezdtem az életemet, talán ezért is érzem örök­ké fiatalnak magam.... Korán sza­kítottam a családommal, vagy in­kább zord jogász apám szakított velem­, mert színésznőnek merészel­­­tem tanulni. Tizenöt évet éltem Berlinben Lacy von Blondel-ként, majd hazatértem Budapestre. Volt erőm 35 évesen változtatni: akkori­ban írtam leglázítóbb verseimet a szerelemben jogait követelő nőről, akinek kívánságai a mai fiatalokból csupán mosolygást, ha nem szána­kozást váltanának ki... De én ak­kor úgy lázadtam, hogy Kosztolá­nyi, Karinthy, Szabó Lőrinc, Zilahy Lajos állt mellém! A szerelem a szerelmesé. Ez volt a könyvcíme egyik írásom­nak, ami szállóigévé vált az akkori Budapesten. Az újságírónő viszont méltón vált híressé interjúsorozatával, amikor megkérdezte a korszak hírneves költőitől: hogyan, születik a vers? — Ó, azok a költők földönjáró angyalok voltak! Számomra leg­a­láb­bis .. . Ahogyan­ Kosztolá­nyi föl­­­sóhajtott: olyan kérdés ez, mintha egy anyától azt kérdeznék, hogyan születik a gyermeke? Szép Ernő azt írta válaszul: megszállott médium­nak érzi magát, nem költőnek, ami­kor versírásba kezd. Szabó Lőrinc bonyolult nyelvi, zenei és formai fordul­atokról beszélt. Karinthy a Nem mondhatom el senkinek című művének titkait leplezte le. Várnai Zseni Katonafiamnak című, riadós költeményét idézte, amit én még 16 évesen szavaltam olyan kipirulva és önfeledten! — Miért hagyta abba emlékezése­it a második világháború időszaká­val? — kérdezem, hiszen a „jávor­fácska” történetére a háború előtti évek visszaidézésével tesz pontot. — Azért, mert az én történetem addig, tart, amíg magyar írónak érezhettem magam ... Ahogyan Kosztolányi a sírom túl is üzen ne­kem: „Gondolj szép ikes igéinkre!” A háborús éveket különben már meg­írtaim. A vendég című regé­nyemben, amit Párizsban vetettem papírra és a könyv mégis Budapes­ten jelent meg, 1943-ban. — Mit csinált azóta Párizsban? — Sok mindent... Feleség vol­tam Andre Lang mellett, akinek ne­vét, a sors különös szeszélye folytán, még Budapesten jegyeztem meg, Victor Hugo Nyomorultak regénye kétrészes filmszcenáriója írójaként. Ahogyan például apámnak a szak­mai körökben olyannyira elismert és nélkülözhetetlen büntetőjogász tanulmányát, a hazai börtönök és letartózta­tási intézmények helyzeté­ről csak itt ismertem meg, az 1905- ös francia kiadás alapján, a párizsi Nemzeti Könyvtárban. Véletlenül akadtam rá. De hogy a kérdésre fe­leljek: tanultam Párizst! Az itteni életet, anélkül, hogy elszakadtam volna a magyar irodalom napi való­ságától. Közben Cambridge-ben megszereztem az angol irodalomta­nári oklevelet, abban a korban, ami­kor más már nyugdíjba készül. — Mit olvasott legutóbb a mai magyar irodalomból? — Mulatságos módon: a­ régi Me­­gyery Sáriról olvastam. De nem ép­pen a leghízelgőbb dolgot. Azt írja az egyik neves író az emlékezései­ben, hogy az utcán hirtelen meg­látja költőbálványát, a számára megközelíthetetlen József Attilát, aki egy gyönyörűszép, ifjú hölgy társaságában sétált, szemét le nem véve arról... És ez az ifjú dáma nem volt más, mint a dilettáns költő, Lacy von­ Blondel... Akkorát kacagtam,, hogy majd kibújtam a bőrömből. Arra gondoltam, ha én még egyszer az a „dilettáns” ifjú költőnő lehetnék! Ráadásul József Attilával sétálhatnék, aki a Világ moziban, vizet áruló kisfiúként, egy nap négyszer-ötször is megnézte egy-egy filmemet. Igaz, hogy akkor még őt is inkább a Fantomás-témák érdekelték, saját bevallása szerint. TÓBIÁS ÁRON Megyery Sári NOVOTTA FERENC FELVÉTELE 28. Lantos Miklós fotói Bécsben Az Osztrák Néprajzi Múzeum Kirdh­­see-ben, az egykori Batthyány-kas­­télyba­n létesített fiókmúzeumána­k azt a feladatot adta, ho­gy kiállító és kutató tevénysége középpontjába Kelet- és Délkelet-Európát állítsa. Ennek megfelelően, legutóbb a plov­­divi múzeum mutatkozott be bolgár népművészeti kiállítással. Ez idén áprilisban népes közönség előtt nyílt meg Kittseeben Lantos Miklós fotókiállításra, melyet az elő­ző évben már nagy sikerrel muta­tott be idehaza. A tárlat megszerve­zésében a vendéglátó múzeumon kí­vül részt vett a bécsi Collegium Hungaricum is. A száztizenöt fény­képből álló gyűjtemény Magyaror­szág, de különösen a Dunántúl vi­dékeinek népi építészetéből merítet­te témáját. Lantos nemcsak a fény­képész, hanem elsősorban az építő­művész, az építészettörténet iránt fo­gékony ember szemével válogatta ki és örökítette meg azokat az építmé­nyeket, amelyek anyaguk, szerke­zetük, funkciójuk révén egy-egy táj hagyományos építőkultúráját képvi­selik. Éppen tárgyának megközelíté­se sugallta, hogy a kiállítás a Fából, kőből és sárból címet kapja, utalva arra, hogy itt a magyar népi építé­szet három legfontosabb anyaga ha­tározza meg a tárlat látványát. A kiállításon a lakóépületek mellett gazdasági épületek (pajta, pince, présház), kultikus építmények (templom, kálvária), valamint teme­tői sírjelek láthatók. A rendezőik né­hány műtárggyal (kapu, tornácaj­tó, házoromdísz, fejfa) is kiegészítették a bemutatót. Örömmel fogadta a kiállítást a burgenlandi sajtó is. Az eisenstamdi napilap többek közt a következőket írta: „Lantos Miklós építész s az építményeket úgy nézi, mint az ácsok és kőművesek kollégája. Nemcsak regisztrál, hanem az ösz­­szefüggésekre is rámutat, hogy fel­tárja a hagyományokat.” Majd ezt olvashatjuk: „Szép kiállítás, amely­nek remélhetőleg nagyon sok lá­togatója lesz.” A kiállítás egy széle­sebb körű együttműködés egyik láncszeme. A két szomszédos ország néprajzkutatói sok feladatot csak együtt, egymás munkája eredmé­nyeinek alapos ismeretében oldhat­nak meg. K . A kiállítás katalógusa

Next