Új Tükör, 1981. július-szeptember (18. évfolyam, 27-39. szám)
1981-07-05 / 27. szám
Kultúránk a világban PÁRIZSI TALÁLKOZÁS Beszélgetés Megyery Sárival Több mint negyven éve él Párizsban az ismert írónő, a némafilmek ünnepelt csillaga, a francia irodalmi világ egyik jelentős személyiségének felesége. Akit háromféle néven is szólíthatnánk ... — Most bemutatkoztam? — kérdezi vidám, változatlan életerőről tanúskodó sóhajjal a nyolcvanadik életévén túli, töretlen egészségű aszszony. — Megyery Sárinak születtem, ezen a néven jelentek meg a verseim, novelláim, cikkeim. Meg az önéletrajzi könyvem, az Én is voltam jávorfácska ..., amit a magyar olvasó a párizsi kiadás után a budapesti Magvető Tények és tanúk memoár-sorozatból ismerhetett meg. Lacy von Biondel-ként, egy híján ötven hosszabb-rövidebb játékfilmben játszottam főszerepet. És most madame Lang vagyok, Párizs 15. kerületének megelégedett lakosa ... Órákon át beszél, kifogyhatatlan az emlékekben és kimeríthetetlen a derűje. — Én mindig újra kezdtem az életemet, talán ezért is érzem örökké fiatalnak magam.... Korán szakítottam a családommal, vagy inkább zord jogász apám szakított velem, mert színésznőnek merészeltem tanulni. Tizenöt évet éltem Berlinben Lacy von Blondel-ként, majd hazatértem Budapestre. Volt erőm 35 évesen változtatni: akkoriban írtam leglázítóbb verseimet a szerelemben jogait követelő nőről, akinek kívánságai a mai fiatalokból csupán mosolygást, ha nem szánakozást váltanának ki... De én akkor úgy lázadtam, hogy Kosztolányi, Karinthy, Szabó Lőrinc, Zilahy Lajos állt mellém! A szerelem a szerelmesé. Ez volt a könyvcíme egyik írásomnak, ami szállóigévé vált az akkori Budapesten. Az újságírónő viszont méltón vált híressé interjúsorozatával, amikor megkérdezte a korszak hírneves költőitől: hogyan, születik a vers? — Ó, azok a költők földönjáró angyalok voltak! Számomra legalábbis .. . Ahogyan Kosztolányi fölsóhajtott: olyan kérdés ez, mintha egy anyától azt kérdeznék, hogyan születik a gyermeke? Szép Ernő azt írta válaszul: megszállott médiumnak érzi magát, nem költőnek, amikor versírásba kezd. Szabó Lőrinc bonyolult nyelvi, zenei és formai fordulatokról beszélt. Karinthy a Nem mondhatom el senkinek című művének titkait leplezte le. Várnai Zseni Katonafiamnak című, riadós költeményét idézte, amit én még 16 évesen szavaltam olyan kipirulva és önfeledten! — Miért hagyta abba emlékezéseit a második világháború időszakával? — kérdezem, hiszen a „jávorfácska” történetére a háború előtti évek visszaidézésével tesz pontot. — Azért, mert az én történetem addig, tart, amíg magyar írónak érezhettem magam ... Ahogyan Kosztolányi a sírom túl is üzen nekem: „Gondolj szép ikes igéinkre!” A háborús éveket különben már megírtaim. A vendég című regényemben, amit Párizsban vetettem papírra és a könyv mégis Budapesten jelent meg, 1943-ban. — Mit csinált azóta Párizsban? — Sok mindent... Feleség voltam Andre Lang mellett, akinek nevét, a sors különös szeszélye folytán, még Budapesten jegyeztem meg, Victor Hugo Nyomorultak regénye kétrészes filmszcenáriója írójaként. Ahogyan például apámnak a szakmai körökben olyannyira elismert és nélkülözhetetlen büntetőjogász tanulmányát, a hazai börtönök és letartóztatási intézmények helyzetéről csak itt ismertem meg, az 1905- ös francia kiadás alapján, a párizsi Nemzeti Könyvtárban. Véletlenül akadtam rá. De hogy a kérdésre feleljek: tanultam Párizst! Az itteni életet, anélkül, hogy elszakadtam volna a magyar irodalom napi valóságától. Közben Cambridge-ben megszereztem az angol irodalomtanári oklevelet, abban a korban, amikor más már nyugdíjba készül. — Mit olvasott legutóbb a mai magyar irodalomból? — Mulatságos módon: a régi Megyery Sáriról olvastam. De nem éppen a leghízelgőbb dolgot. Azt írja az egyik neves író az emlékezéseiben, hogy az utcán hirtelen meglátja költőbálványát, a számára megközelíthetetlen József Attilát, aki egy gyönyörűszép, ifjú hölgy társaságában sétált, szemét le nem véve arról... És ez az ifjú dáma nem volt más, mint a dilettáns költő, Lacy von Blondel... Akkorát kacagtam,, hogy majd kibújtam a bőrömből. Arra gondoltam, ha én még egyszer az a „dilettáns” ifjú költőnő lehetnék! Ráadásul József Attilával sétálhatnék, aki a Világ moziban, vizet áruló kisfiúként, egy nap négyszer-ötször is megnézte egy-egy filmemet. Igaz, hogy akkor még őt is inkább a Fantomás-témák érdekelték, saját bevallása szerint. TÓBIÁS ÁRON Megyery Sári NOVOTTA FERENC FELVÉTELE 28. Lantos Miklós fotói Bécsben Az Osztrák Néprajzi Múzeum Kirdhsee-ben, az egykori Batthyány-kastélyban létesített fiókmúzeumának azt a feladatot adta, hogy kiállító és kutató tevénysége középpontjába Kelet- és Délkelet-Európát állítsa. Ennek megfelelően, legutóbb a plovdivi múzeum mutatkozott be bolgár népművészeti kiállítással. Ez idén áprilisban népes közönség előtt nyílt meg Kittseeben Lantos Miklós fotókiállításra, melyet az előző évben már nagy sikerrel mutatott be idehaza. A tárlat megszervezésében a vendéglátó múzeumon kívül részt vett a bécsi Collegium Hungaricum is. A száztizenöt fényképből álló gyűjtemény Magyarország, de különösen a Dunántúl vidékeinek népi építészetéből merítette témáját. Lantos nemcsak a fényképész, hanem elsősorban az építőművész, az építészettörténet iránt fogékony ember szemével válogatta ki és örökítette meg azokat az építményeket, amelyek anyaguk, szerkezetük, funkciójuk révén egy-egy táj hagyományos építőkultúráját képviselik. Éppen tárgyának megközelítése sugallta, hogy a kiállítás a Fából, kőből és sárból címet kapja, utalva arra, hogy itt a magyar népi építészet három legfontosabb anyaga határozza meg a tárlat látványát. A kiállításon a lakóépületek mellett gazdasági épületek (pajta, pince, présház), kultikus építmények (templom, kálvária), valamint temetői sírjelek láthatók. A rendezőik néhány műtárggyal (kapu, tornácajtó, házoromdísz, fejfa) is kiegészítették a bemutatót. Örömmel fogadta a kiállítást a burgenlandi sajtó is. Az eisenstamdi napilap többek közt a következőket írta: „Lantos Miklós építész s az építményeket úgy nézi, mint az ácsok és kőművesek kollégája. Nemcsak regisztrál, hanem az öszszefüggésekre is rámutat, hogy feltárja a hagyományokat.” Majd ezt olvashatjuk: „Szép kiállítás, amelynek remélhetőleg nagyon sok látogatója lesz.” A kiállítás egy szélesebb körű együttműködés egyik láncszeme. A két szomszédos ország néprajzkutatói sok feladatot csak együtt, egymás munkája eredményeinek alapos ismeretében oldhatnak meg. K . A kiállítás katalógusa