Új Tükör, 1981. október-december (18. évfolyam, 40-52. szám)
1981-12-20 / 51. szám
szeretne nézni, amit eléje raknak, de még inkább azt, amit nem raknak eléje. Legfőképpen pedig az összes képeskönyvet el szeretné vinni, holott csak hármat lehet egyszerre. — Én nem szeretem magyarul olvasni, nimetül jobb — mondja Ferike. — Miért jobb? — Mert sokáig nimetül olvastunk mutival, mert csak beszélni tud magyarul muti, olvasni nem. Dr. Galambos Ferenc mindent tud a vegyes házasságokból született legifjabb olvasókról, de a legöregebbekről is. Margit néniről is, akit épp most temetett. Az egész falu ott volt a temetésen: Alsóőrben még él a faluközösség, minden fontos eseménynél együtt vannak. A főúttól félreeső községet elkerülte a város szele, bár húszezer kötetes könyvtárát Bécsből is látogatják. A könyvtárért köszönet Budapestnek, a Magyarok Világszövetségének; minden bizonnyal ez a legnagyobb magyar nyelvű könyvtár Ausztriában, ötszáz olvasója persze, főleg a környékből jár ide, Szigetről, Felsőőrről, Borostyánkőről, Rohoncról. Van a járásban még három német nyelvű könyvtár, amelyet innen látnak el magyar anyaggal. — Érdekes, hogy a gyerekek nem kedvelik a mesét, inkább a hősi mondákat. Az állatokról szeretnek olvasni és a technikáról, például nagy a keletje Az óra történetének. Akik disszertációt írnak, azokat főleg negyven folyóiratunk vonzza ide, az idősebbeket Jókai, Mikszáth, Gárdonyi és Fekete István. Az öregek a legszorgalmasabbak, hetente több könyvet fölfalnak. Holnap délután felnőtt kölcsönzés lesz, este pedig énekkari próba. Mára Alsó- és Felsőőrből verődött össze vagy 35—40 fő. Kodály születésének 100. évfordulójára készülnek. Galambos doktor közben elmondja, miféle népek lakják a falu harminc gyönyörű tornácos házát, s kiket kell felkeresnünk, ha okos és szép beszédet akarunk hallani. LEGYEN KÖTELEZŐ TANTÁRGY Tölly Ernő kormánytanácsos, aki csak névrokona Tölly Júliának, a felsőőri járás tanfelügyelője és a burgenlandi magyar pedagógusok munkaközösségének vezetője. Az ő kíséretében látogatunk Szigetre, megnézni egy tanítási órát. Az úton körülbelül elismétli ugyanazt, amit nyáron Pécsett, az anyanyelvi konferencián elmondott: — Ausztriában a tanítás nyelve kettős (egyenlő arányban az állam és a kisebbség nyelvén történik), ha a legutolsó népszámlálás alapján az illető község lakossága több mint 30 százalékban a kisebbséghez tartozott. Ilyenek az alsóőri és őriszigeti elemi iskolák, ahol tehát kötelező a magyar nyelv tanítása. Ahol 30 százaléknál kevesebb a kisebbségiek száma, ott csak német nyelven tanítanak, de a nemzetiség nyelvét szabadon választott tárgyként taníthatják, megfelelő számú jelentkező esetén, heti 3 órában. Eddig 25 jelentkező esetén indíthattak kurzusokat. Most a határt leszállították 8-ra. Így oktatnak a felsőőri elemiben és felső tagozatokon, valamint Felsőlövőn (Oberschützen) a környék egyetlen gimnáziumában. Sajnos, Felsőőrön, a járási székhelyen, amely egyben az őrvidéki magyarság ősi központja, nincs nemzetiségi gimnázium. Memorandumunk második pontjában ezt kértük. Az iskola közös lenne a horvátokkal, ahol a tanítás nyelve a német maradna, de második kötelező nyelvként beiktatnánk a magyart, illetve a horvátot. Nagyon reménykedünk, hogy engedélyezik. Harmadik kérésünket ugyanis jóváhagyták. Ez azt jelenti, hogy ezekben a középiskolákban a francia, orosz vagy latin nyelv helyett a magyart kötelező tantárgyként lehet tanítani, a jelenlegi órarend keretében. Sok a gondunk. Nagyon eltérő szinten tudják a gyerekek a magyart. Előfordul, hogy a szülők egyáltalán nem beszélik már a nyelvet, de a gyereket taníttatni akarják, így aztán egészen kezdők jelentkeznek haladó csoportokba. Érdekes, hogy míg a magyar anyanyelvűek száma csökken az oktatásban, addig egyre több német anyanyelvű jelentkezik magyarórára. A fiatal tanárok pedig — akik a nyugdíjasok helyére lépnek — nem tudnak ilyen összetett, nehéz feladatot kellőképpen ellátni. Hiszen magánúton, magukra hagyatva tanultak. S a legnagyobb gond: igazán eredményesen nem lehet oktatni egy nyelvet, ha az nem kötelező. Azt szeretnénk tehát, ha nemcsak az alsó, hanem a felső tagozatban és a gimnáziumban is kötelező tantárgyként lehetne tanítani a magyart. NEMCSAK NYELVÉBEN — Nem íratják be a gyerekeket magyarra! — veszi át a szót dr. Teleky Béla, a szigeti evangélikus lelkész, otthonában, miközben hellyel kínálja a társaságot. — A felsőlövői gimnáziumban, ahol körülbelül ezer gyerek tanul, a magyart szabadon választott tárgyként jelenleg húszan tanulják. S mind a húsz egytől egyig osztrák gyerek. Jól tudom, hiszen én tanítom őket. S ne felejtsük ki a képletből azt sem, hogy hányan vannak magyar származásúak, akik mindent megtesznek annak érdekében, hogy az anyanyelvet elfelejtsék. — Miért? — Kényelemből például. Gazdagabb az ember, ha két kultúrát bír, de annyival fárasztóbb is neki! Hová lett a 30 ezer magyar Burgenlandból? Elkallódtak, elkényelmesedtek. A fiatalok pedig csak azt kérdik: — Mi a hasznom belőle?! Ahhoz mit szól, hogy nemegyszer a szülők tiltakoztak ellene, hogy az iskolában magyarul tanítsanak? Fordítanának itt is nagy összegeket a nemzetiségekre — fordítanak is —, de sok magyarnak ez nem kell. Nemcsak nyelvében él a nemzet, de az együvé tartozás érzésében is. Jönnek az atyafiak haza, hozzák a bécsi modern stílust, utánozzák kritikátlanul, ami olcsó és jellegtelen. Például tiroli házat is építenek Szigeten, ami nem idevaló. S hiába beszélek nekik ... Tudja, mi a rettenetes? Ilyen embernek, mint én, látni, hogyan bomlik fel a népe, amire az életét tette. Nem mentem innen el, nem nyugodnék, ha elhagynám őket. Hamarosan nyugdíjas lennék, de nincs utódom. A fiam orvos Bécsben, a szakvizsgája után haza szeretne jönni, hogy legyen a falunak orvosa. Jöttek már ide lelkészek Magyarországról, nézegették a helyet, de ezzel búcsúztak: — Egy-két évig megszedem magam itt, aztán továbbállok. Hivatástudat nélkül mire megyünk? Teleky úr menye karcsú, fiatal osztrák nő, habszőke eleganciával kávét szolgál fel, fejbólintásokkal helyettesítve a beszédet, aztán, illatfelhőt hagyva maga után, távozik. A 260 lelkes Sziget a Széppatak völgyében, mely olyan távol van mindenféle országúttól, hogy látni sem lehet; évszázadokon át önálló falu volt. Amikor 1971-ben a német nyelvű Vörösvárral (800 lakosú) egyesítették, felhördültek a szigetiek. A mai napig nem törődtek bele, hogy többé nincs saját elöljáróságuk. Átmegyünk az iskolába. — Ki tud még magyarul? — teszi fel a tanító. Erdélyi László a kérdést a 17 gyereknek, az egy osztályban összevontan tanuló négy osztálynak. A három elsős, a négy másodikos, az öt harmadikos és az öt negyedikes hallgat. A kérdést megismétli németül. Hat ujj emelkedik a levegőbe. — Tessék! Ilyen kevesen. És ez színmagyar falu! — mondja a tanfelügyelő bosszúsan. — No, ki olvas nekünk egy kicsit — kapcsolódik az órába Tölly úr. — Ungarische! Ungarische! — ismétli. — E le-fánt, kert, em-ber, tej. Ede a kert mellett áll, E-lek hat ebet hajt erre — skandálja egy vékonyka hang a második sorban. Majd átveszi másik, a harmadik. — Szépen olvasnak — mondom a tanítónak. — Nem is ott a baj. El tudom én foglalni őket, hiszen csinálom már harminc-egynéhány éve. Hanem kevesen vannak. A hiányzókkal együtt összesen vagyunk 23-an. Itt is divatba jött az egyke. Minél gazdagabbak vagyunk, annál kevesebb a gyerek. Régen itt, Burgenlandban — úgy 1945—46 táján —, a falusiak tartottak el bennünket, tanítókat. Most aztán ennyi gyerek mellett felkopna az állunk. — De nem kopik fel. — Nézze, keresünk mi szépen, de szép ám az adó is. Én harminchat év után kapok 24 ezret, de kézhez csak 16 ezret. Nézegetem a tankönyvet: A burgenlandi magyar tannyelvű iskolák 2., 3. és 4. évfolyama számára. Nézzük a tartalomjegyzéket: Pósa Lajos Fohászkodás; Gárdonyi Géza után Az osztálytársak; Pósa Lajos Anyám intése; Petőfi Sándor ősszel; Gyulai Pál Krisztus és a madarak. Visszafelé jövet az óvodát is meglátogatjuk ugyanebben az épületben. Sajnos az óvónő beteg, ezért a gyerekek nincsenek itt, de a kis szoba páratlan látványt nyújt. A kicsik munkái töltik meg a falakat, az asztalkákat, a szőnyegeket; az ő lepkéik, repülőgépeik, helikoptereik, madaraik szállnak alá a mennyezetről, százféle színben. Mintha tömény ritmus, csodálatos zene töltené be a szobát. Jó lenne beiratkozni ehhez az óvónőhöz, akinek még a nevét sem tudják most megmondani, aztán leülni egy ilyen alacsony székre, és kezdeni az egészet elölről. RÉGÓTA VÁRAKOZÓ VIRÁGCSOKOR — Szükség lenne az egész magyar tanítás átszervezésére — rakja tovább súlyos mondatokkal, még búcsúzáskor is nehéz szekeremet Szeberényi Lajos, a kultúregyesület okos szenvedélyű képviselője. — Tárgyalásaink első felében az óvodák, az elemi és polgári (felsőtagozat) iskolák kérdéseit érintettük. Azóta a felsőőri nemzetiségi gimnáziumért reménykedünk — mert ez teljesen a jóindulat függvénye —, ugyanis törvény ezt nekünk nem biztosítja. Memorandumunk végén azt is világosan feltárjuk, hogy a tervek megvalósításához új tankönyvekre, a magyar tanárképzés megszervezésére is szükség van. Azért reménykedünk, mert állami intézményeink ugyanezt eszközölték ki az olasz kormánynál, a dél-tiroliak számára, mint amit most mi kérünk. Ha végiggondoljuk a múltat, örvendetes mozgást észlelhetünk a Felső-Őrség életében. Az évtizedes mulasztásokat lehetetlen néhány év alatt behozni. Ezt is jól tudjuk. Igen sok múlik a jövőben is a szövetségi és tartományi hivatalok hathatósabb támogatásán. S bizonyára az „óhazán” is múlik egy s más. Ma még jelentéktelennek tűnő, de számunkra jelentős apróságokat sem tudunk elintézni. Azt például, hogy valaki Magyarországról rendszeresen kijárhasson citerát tanítani. Nem háromévenként egyszer, hanem mondjuk, minden szombat-vasárnap, egészen addig, amíg néhány embert megtanít. Ez megoldaná a tánccsoportok zenekíséretének problémáját. Harminc kilométerre van Szombathely, de ezt még nem sikerült megorganizálnunk. Sajnos, eddig még egyetlen magyar miniszter, a magyar kormány egyetlen tagja sem jött el hozzánk, hogy hivatalosan meglátogasson bennünket itt Burgenlandban. Az osztrák államfő, amikor Romániában járt, elment Szebenbe és meglátogatta az erdélyi szászokat, pedig azok nem is osztrákok. Mi nagyon örülnénk, ha a magyar külügyminisztert vagy az államfőt fogadhatnánk egyszer virágcsokorral, és elküldhetnénk tőle üdvözletünket a magyar népnek. — Tessék látni, itt él a legkisebb magyar kisebbség. Ez elég is volna nekünk, mert minden bizonynyal kimozdítaná ügyeinket a holtpontról. Én már kaptam egy virágcsokrot az utolsó nap Szabó Károlytól, a szikár, szép fejű öreg paraszttól, egy parkolóban, ahol a hajnali piacozásból hazatérőben pihentette fájós lábát és öreg traktorát. Odalépett a pótkocsihoz, és a megmaradt portékák, zöldségek , hagymák koroszújából előhúzott egy csokor szalmavirágot, megemelte pörge kalapját, kicsit meghajolt és átnyújtotta. Ez is üzenet Magyarországra. 8E3