Új Tükör, 1982. január-március (19. évfolyam, 1-13. szám)

1982-01-17 / 3. szám

MAGAS CSÜCSÖK ÉS MÁS MÉRCÉK Még a babonás sportembereknek sem kellett szil­veszter éjszakáján ólmot önteniük, hogy sejtel­mük legyen, milyen lesz a következő esztendő. Elegendő, ha visszapillantanak az elmúlt tizen­két hónapra. Ebből mindig következtethetnek a jövőre. Valaha úgy hullottak az aranyak a ma­gyar sportolókra, mintha legalábbis sportnagyha­talom lennénk. A romantikus korszaknak azonban búcsút mondhatunk. Nem is olyan régen még elég volt, ha egy tehetséges ifjú szerzett egy el­nyűtt futócipőt, talált egy megszállt mestert, né­hány hűséges társat és ha kellő kitartással ren­delkezett, világhíres atlétává nőhette ki magát. Manapság ez a sportkarrier nehezen képzelhető el. A versenyzőt körülveszi a különféle tudo­mányágak képviselőinek láthatatlan hálózata, tá­mogatja a sportorvosok hada és olyan edzőnek kell állnia mellette, aki nemcsak kitűnően ismeri a hazai, valamint a külföldi szakirodalmat, de még hozzá tud tenni egy csipetnyi újat, amit csak ő tud. Hajdanában a kezdőt az órával vagy centimé­terekkel mérhető versenyszámokban nem válasz­totta el olyan lenyűgözően vagy még inkább bé­nítóan óriási távolság a legjobbaktól, mint most. Nem is olyan régen nem kellettek olyan jól fel­szerelt, de éppen azért olyan méregdrága pályák, felszerelések és sportcikkek, mint ma. Igaz az is, hogy valaha néhány sportág szinte csak egy tu­catnyi ország ügye volt. Sokáig az olimpiai öt ka­rika inkább csak jelképezte az öt földrészt. A tegnap és főleg a ma friss nemzeteinek az isme­retlenből előrajzó versenyzői valóban világmé­retűvé teszik a sportot. Egyre több helyen fede­zik fel, hogy a rekordokat egyszerűbben gyárt­hatják, mint ahogy történetesen megszervezhetik valamelyik iparágban a világszínvonalú szalag-szerű termelést. Sportsikert felmutatni sem olcsó mulatság, de még mindig kevesebb anyagi erőt kíván, mint a sodró tempóban sok minden más­ban az élre kerülni. Tömérdek erő hat napjainkban a stadionokban mozgó emberekre. Kit a nemzeti érzés, kit a ki­elégíthetetlen dicsőségvágy, kit a pénz, kit a já­ték szeretete, kit a nagyvárosi élet sivársága, az unalom vagy egyszerűen csak a sokaságból való kiemelkedés hajt előre. Kevesen tudják, hogy mi manapság a sport irányzata. Kit milyen erő visz ki először a pályára, mi tart ott és főleg mi húzza mindig előre. Nyilatkozatok, szóvirágok, káprá­zatos mondatok vagy éppen tömör semmiségek, kongó közhelyek az év végén és az év elején garmadával eljutnak hozzánk. Ha valahol beszéltetik az 1981-es esztendő sport­hőseit, akkor gyakran nem tudhatjuk, mi szól csak a vetélytársaknak, a sportszergyáraknak, a me­nedzsereknek vagy a pénzét a jegyért kiadó néző­nek. Milyen izgalmas lenne, ha pontosan ismer­nénk az igazán nagyok győzelmi sorozatainak igazi motivációit, valamennyi körülményeit. Vegyük csak alapul a híres francia, újság, a L’ Equipe 1981-es világrangsorának legjobbjait. Az élre az angolok világrekord-döntögető közép­­távfutója, Sebastian Coe került. Második az ame­rikai John McEnroe, a wimbledoni teniszbajnok lett. A harmadik helyet a nyugatnémet Karl-Heinz Rummenigge szerezte meg, aki előzőleg látvá­nyos góljaiért „aranycipőt” kapott. A negyedik helyre Ray Sugar Leonard, az amerikaiak váltó­súlyú hivatásos ökölvívója jutott. Az ötödik hely­nek a japánok nehézsúlyban és abszolút kategó­riában világbajnokságot nyert cselgáncsozója, Yoshiguro Yamashita örülhetett. Ronaldo Nehe­­miah, az amerikaiak híres atlétája, a 110 méte­res gátfutás világrekordere következik a francia sportlap rangsorában. Milyen kár, hogy nem ismerjük szédítő pálya­futásuk nagy fordulópontjait, a közeget, amely­ben élnek, főleg azt, hogy milyen belső tartás, milyen lelki és testi erő segítette át őket a kriti­kus pontokon, mennyi szerep jutott a tehetség­nek, a szorgalomnak, a módszernek, az edzőnek, a tudomány, a technika szakembereinek, a me­nedzsernek, az egyesületnek, a hozzátartozóknak, az őket körülvevő légkörnek. Egyáltalán hányan állnak segítőkészen mellettük és körülöttük? Öten, tízen vagy húszan? Nem valószínű, hogy a fran­cia újság világranglistájának tündöklő nevei elfe­­csérlik értékes idejüket, történetesen autókiuta­lások vagy építőanyag után szaladgálásnak. De minden bizonnyal azzal sem foglalkoznak, hogy személyiségüket kialakítsák, ezt éppen úgy a tö­meglélektan és a reklám szakemberei intézik, mint ahogy amiatt sem az ő fejük fáj, mi legyen a keresetükkel, miként fektethetik be úgy pénzü­ket, hogy öreg napjaikban se kelljen kapkodniuk, mihez is kezdjenek. Kár, hogy a L’ Equipe című párizsi lap rang­sorának legelején, mondjuk az első öt között magyar sportolót nem találunk. Vigaszt és ment­séget keresés nélkül is lelhetünk. Először nem minden sportág képviselői számíthatnak világ­hírnévre, népszerűségre és az igazi elismerésre. Lehetnek nekünk világbajnok modellezőink, mint például Ábrahám Gábor vagy Meczner András, méltán aligha számíthatnak, hogy olyan híresekké válnak, mint Sebastian Coe, vagy John McEnroe. Még a világbajnok párbajtőrvívó Székely Zoltán vagy az ugyancsak világbajnok kardvívócsapat tagjai, Gedővári Imre, Nagyházi Zoltán, Gerevich Pál, Nébald György és Nébald Rudolf sem szá­míthat arra, hogy a francia sportlap világrang­listájának élére kerül. Csak az a sportág nyit kaput a világhírnévhez vezető úton, amely tö­mérdek pénzt hoz a rendezőknek, a sportszergyá­raknak, a menedzsereknek, az egyesületeknek és a versenyzőknek, akik két lábon járó eleven rek­lámhordozók. Hol végződik a sport és hol kezdődik az üzlet, talán senki sem tudja pontosan. Elmosódnak a határok. Ezt nem is nagyon feszegeti senki, ki­véve azt, akit rútul rászednek vagy már eleve kihagynak az üzletből. Főleg a sportszergyárak ügyesek és tudják, kit mivel nyerhetnek meg, ki­nek dukál egy csekk, kinek egy öltöny ruha, ki­nek pedig elegendő egy teniszütőt húrozó gép, ki­nek jó csak egy ütő, ki éri be mindössze a húr­ral. Jó néhány sportolónk így vagy úgy, rendszere­sen részt vesz a profi­ sportvilág látványos műso­raiban, teniszező éppen úgy, mint labdarúgó, időnként talán mások is. Taróczy Balázsról, Nyi­lasi Tiborról és Törőcsik Andrásról gyakran hal­­lunk-olvasunk elismerő szavakat. Talán egyszer feljuthatunk a párizsi újság világranglistájának tündöklő élére. Hiányzik azonban a hazai sport­életből egy olyan atléta, mint amilyen a fényko­rában Iharos Sándor volt, vagy egy olyan ököl­vívó, mint Papp László volt és örülnénk, ha Nyi­lasi Tibor a jelenlegi 28—31. helyről elérhető közelségbe kerülhetne az aranylabdához, mint egykor Albert Flórián. Van ehhez esélye. Minden tőle és a kedvező körülmények összejátszásától függ. A hazai ranglista érthetően nem olyan csil­­­­logó, mint a francia U Equipe című újságé. A külföldieken ámuldozunk, elismerjük őket, de a mieink teljesítménye a szívügyünk. Amint min­denki tudja, akit a sport érdekel, a hazai sport­­újságírók szavazatai alapján Wladár Sándor lett az 1981-es esztendő legjobb férfisportolója, a második helyre Tóth István birkózó került, har­madik holtversenyben Székely Zoltán vívó és Vaskuti István kenus. A nők közül a kajakozó Rakusz Éva az első, második a teniszező Temesvári Andrea és har­madik a sportlövő Fórián Éva. A csapatok élére a szavazás alapján a kard­válogatott került, mögötte a második a labdarúgó­válogatott, a harmadik helyre a fogathajtók. Elismerést érdemelnek valamennyien. Nyilván­való, hogy imitt-amott a sorrenden esetleg vitat­kozhatnánk, így például a labdarúgócsapat azért, mert bejutott a világbajnokság huszonnégyes mezőnyébe, akár első helyet is érdemelt volna. Ezen azonban senki sem vesz majd össze senki­vel. Kellemes gond, hogy az ugyancsak sikeres vívók vagy Mészöly Kálmán csapatát illeti a ha­zai rangsorban az elsőség. Feltűnő és elgondolkoztató viszont, hogy az 1980-as olimpia magyar győztesei közül milyen kevesen szerepeltek igazán jól 1981-ben, amint ezt érzékelteti a tavalyi legjobb magyar spor­tolók rangsora. Menjünk csak sorban a moszkvai ötkarikás játékok győzteseinek névsorán. Mi tör­tént velük 1981-ben? Magyar Zoltán: visszavonult, tanul. Baczakó Péter: versenyzett, de nem szerzett ér­met az év legjelentősebb erőpróbáján. Wladár Sándor: Két Európa-bajnokságot nyert. Vaskuti István és Foltán László: valamennyi je­lentős versenyen indultak, a világbajnokságon ugyanabban a számban, mint az olimpián, arany­érmet nyertek. Vaskuti István egy másik elsősé­get is szerzett Buday Tamással egy hajóban. Varga Károly: betegeskedett, ezért az esztendő legfontosabb versenyén, a világbajnokságon nem juthatott figyelemre méltó helyezéshez. Kocsis Ferenc: az Európa-bajnokságon első, a világbajnokságon érem nélküli. Növényi Norbert: az Európa-bajnokságon helye­­zetlen, a világbajnokságon nem is indult. A megnyugtató folytatás 1981-ben tehát igazán csak Wladár Sándornak, a Vaskuti István—Fol­tán László kettősnek sikerült. A hazai birkózás helyzete talán nem olyan kedvező, mint az olim­pia esztendejében, bár amit Növényi Norbert el­veszített, azt Tóth István megnyerte, az ő világ­­bajnoki aranyérme kárpótlást ad. Egy érv mér­legéből azonban nem ajánlatos különösebb kö­vetkeztetést levonni. Az igazi az lesz, ha Kocsis Tóth István Gerevich Pál Vaskuti István 34 □

Next