Új Tükör, 1982. január-március (19. évfolyam, 1-13. szám)
1982-01-17 / 3. szám
MAGAS CSÜCSÖK ÉS MÁS MÉRCÉK Még a babonás sportembereknek sem kellett szilveszter éjszakáján ólmot önteniük, hogy sejtelmük legyen, milyen lesz a következő esztendő. Elegendő, ha visszapillantanak az elmúlt tizenkét hónapra. Ebből mindig következtethetnek a jövőre. Valaha úgy hullottak az aranyak a magyar sportolókra, mintha legalábbis sportnagyhatalom lennénk. A romantikus korszaknak azonban búcsút mondhatunk. Nem is olyan régen még elég volt, ha egy tehetséges ifjú szerzett egy elnyűtt futócipőt, talált egy megszállt mestert, néhány hűséges társat és ha kellő kitartással rendelkezett, világhíres atlétává nőhette ki magát. Manapság ez a sportkarrier nehezen képzelhető el. A versenyzőt körülveszi a különféle tudományágak képviselőinek láthatatlan hálózata, támogatja a sportorvosok hada és olyan edzőnek kell állnia mellette, aki nemcsak kitűnően ismeri a hazai, valamint a külföldi szakirodalmat, de még hozzá tud tenni egy csipetnyi újat, amit csak ő tud. Hajdanában a kezdőt az órával vagy centiméterekkel mérhető versenyszámokban nem választotta el olyan lenyűgözően vagy még inkább bénítóan óriási távolság a legjobbaktól, mint most. Nem is olyan régen nem kellettek olyan jól felszerelt, de éppen azért olyan méregdrága pályák, felszerelések és sportcikkek, mint ma. Igaz az is, hogy valaha néhány sportág szinte csak egy tucatnyi ország ügye volt. Sokáig az olimpiai öt karika inkább csak jelképezte az öt földrészt. A tegnap és főleg a ma friss nemzeteinek az ismeretlenből előrajzó versenyzői valóban világméretűvé teszik a sportot. Egyre több helyen fedezik fel, hogy a rekordokat egyszerűbben gyárthatják, mint ahogy történetesen megszervezhetik valamelyik iparágban a világszínvonalú szalag-szerű termelést. Sportsikert felmutatni sem olcsó mulatság, de még mindig kevesebb anyagi erőt kíván, mint a sodró tempóban sok minden másban az élre kerülni. Tömérdek erő hat napjainkban a stadionokban mozgó emberekre. Kit a nemzeti érzés, kit a kielégíthetetlen dicsőségvágy, kit a pénz, kit a játék szeretete, kit a nagyvárosi élet sivársága, az unalom vagy egyszerűen csak a sokaságból való kiemelkedés hajt előre. Kevesen tudják, hogy mi manapság a sport irányzata. Kit milyen erő visz ki először a pályára, mi tart ott és főleg mi húzza mindig előre. Nyilatkozatok, szóvirágok, káprázatos mondatok vagy éppen tömör semmiségek, kongó közhelyek az év végén és az év elején garmadával eljutnak hozzánk. Ha valahol beszéltetik az 1981-es esztendő sporthőseit, akkor gyakran nem tudhatjuk, mi szól csak a vetélytársaknak, a sportszergyáraknak, a menedzsereknek vagy a pénzét a jegyért kiadó nézőnek. Milyen izgalmas lenne, ha pontosan ismernénk az igazán nagyok győzelmi sorozatainak igazi motivációit, valamennyi körülményeit. Vegyük csak alapul a híres francia, újság, a L’ Equipe 1981-es világrangsorának legjobbjait. Az élre az angolok világrekord-döntögető középtávfutója, Sebastian Coe került. Második az amerikai John McEnroe, a wimbledoni teniszbajnok lett. A harmadik helyet a nyugatnémet Karl-Heinz Rummenigge szerezte meg, aki előzőleg látványos góljaiért „aranycipőt” kapott. A negyedik helyre Ray Sugar Leonard, az amerikaiak váltósúlyú hivatásos ökölvívója jutott. Az ötödik helynek a japánok nehézsúlyban és abszolút kategóriában világbajnokságot nyert cselgáncsozója, Yoshiguro Yamashita örülhetett. Ronaldo Nehemiah, az amerikaiak híres atlétája, a 110 méteres gátfutás világrekordere következik a francia sportlap rangsorában. Milyen kár, hogy nem ismerjük szédítő pályafutásuk nagy fordulópontjait, a közeget, amelyben élnek, főleg azt, hogy milyen belső tartás, milyen lelki és testi erő segítette át őket a kritikus pontokon, mennyi szerep jutott a tehetségnek, a szorgalomnak, a módszernek, az edzőnek, a tudomány, a technika szakembereinek, a menedzsernek, az egyesületnek, a hozzátartozóknak, az őket körülvevő légkörnek. Egyáltalán hányan állnak segítőkészen mellettük és körülöttük? Öten, tízen vagy húszan? Nem valószínű, hogy a francia újság világranglistájának tündöklő nevei elfecsérlik értékes idejüket, történetesen autókiutalások vagy építőanyag után szaladgálásnak. De minden bizonnyal azzal sem foglalkoznak, hogy személyiségüket kialakítsák, ezt éppen úgy a tömeglélektan és a reklám szakemberei intézik, mint ahogy amiatt sem az ő fejük fáj, mi legyen a keresetükkel, miként fektethetik be úgy pénzüket, hogy öreg napjaikban se kelljen kapkodniuk, mihez is kezdjenek. Kár, hogy a L’ Equipe című párizsi lap rangsorának legelején, mondjuk az első öt között magyar sportolót nem találunk. Vigaszt és mentséget keresés nélkül is lelhetünk. Először nem minden sportág képviselői számíthatnak világhírnévre, népszerűségre és az igazi elismerésre. Lehetnek nekünk világbajnok modellezőink, mint például Ábrahám Gábor vagy Meczner András, méltán aligha számíthatnak, hogy olyan híresekké válnak, mint Sebastian Coe, vagy John McEnroe. Még a világbajnok párbajtőrvívó Székely Zoltán vagy az ugyancsak világbajnok kardvívócsapat tagjai, Gedővári Imre, Nagyházi Zoltán, Gerevich Pál, Nébald György és Nébald Rudolf sem számíthat arra, hogy a francia sportlap világranglistájának élére kerül. Csak az a sportág nyit kaput a világhírnévhez vezető úton, amely tömérdek pénzt hoz a rendezőknek, a sportszergyáraknak, a menedzsereknek, az egyesületeknek és a versenyzőknek, akik két lábon járó eleven reklámhordozók. Hol végződik a sport és hol kezdődik az üzlet, talán senki sem tudja pontosan. Elmosódnak a határok. Ezt nem is nagyon feszegeti senki, kivéve azt, akit rútul rászednek vagy már eleve kihagynak az üzletből. Főleg a sportszergyárak ügyesek és tudják, kit mivel nyerhetnek meg, kinek dukál egy csekk, kinek egy öltöny ruha, kinek pedig elegendő egy teniszütőt húrozó gép, kinek jó csak egy ütő, ki éri be mindössze a húrral. Jó néhány sportolónk így vagy úgy, rendszeresen részt vesz a profi sportvilág látványos műsoraiban, teniszező éppen úgy, mint labdarúgó, időnként talán mások is. Taróczy Balázsról, Nyilasi Tiborról és Törőcsik Andrásról gyakran hallunk-olvasunk elismerő szavakat. Talán egyszer feljuthatunk a párizsi újság világranglistájának tündöklő élére. Hiányzik azonban a hazai sportéletből egy olyan atléta, mint amilyen a fénykorában Iharos Sándor volt, vagy egy olyan ökölvívó, mint Papp László volt és örülnénk, ha Nyilasi Tibor a jelenlegi 28—31. helyről elérhető közelségbe kerülhetne az aranylabdához, mint egykor Albert Flórián. Van ehhez esélye. Minden tőle és a kedvező körülmények összejátszásától függ. A hazai ranglista érthetően nem olyan csillogó, mint a francia U Equipe című újságé. A külföldieken ámuldozunk, elismerjük őket, de a mieink teljesítménye a szívügyünk. Amint mindenki tudja, akit a sport érdekel, a hazai sportújságírók szavazatai alapján Wladár Sándor lett az 1981-es esztendő legjobb férfisportolója, a második helyre Tóth István birkózó került, harmadik holtversenyben Székely Zoltán vívó és Vaskuti István kenus. A nők közül a kajakozó Rakusz Éva az első, második a teniszező Temesvári Andrea és harmadik a sportlövő Fórián Éva. A csapatok élére a szavazás alapján a kardválogatott került, mögötte a második a labdarúgóválogatott, a harmadik helyre a fogathajtók. Elismerést érdemelnek valamennyien. Nyilvánvaló, hogy imitt-amott a sorrenden esetleg vitatkozhatnánk, így például a labdarúgócsapat azért, mert bejutott a világbajnokság huszonnégyes mezőnyébe, akár első helyet is érdemelt volna. Ezen azonban senki sem vesz majd össze senkivel. Kellemes gond, hogy az ugyancsak sikeres vívók vagy Mészöly Kálmán csapatát illeti a hazai rangsorban az elsőség. Feltűnő és elgondolkoztató viszont, hogy az 1980-as olimpia magyar győztesei közül milyen kevesen szerepeltek igazán jól 1981-ben, amint ezt érzékelteti a tavalyi legjobb magyar sportolók rangsora. Menjünk csak sorban a moszkvai ötkarikás játékok győzteseinek névsorán. Mi történt velük 1981-ben? Magyar Zoltán: visszavonult, tanul. Baczakó Péter: versenyzett, de nem szerzett érmet az év legjelentősebb erőpróbáján. Wladár Sándor: Két Európa-bajnokságot nyert. Vaskuti István és Foltán László: valamennyi jelentős versenyen indultak, a világbajnokságon ugyanabban a számban, mint az olimpián, aranyérmet nyertek. Vaskuti István egy másik elsőséget is szerzett Buday Tamással egy hajóban. Varga Károly: betegeskedett, ezért az esztendő legfontosabb versenyén, a világbajnokságon nem juthatott figyelemre méltó helyezéshez. Kocsis Ferenc: az Európa-bajnokságon első, a világbajnokságon érem nélküli. Növényi Norbert: az Európa-bajnokságon helyezetlen, a világbajnokságon nem is indult. A megnyugtató folytatás 1981-ben tehát igazán csak Wladár Sándornak, a Vaskuti István—Foltán László kettősnek sikerült. A hazai birkózás helyzete talán nem olyan kedvező, mint az olimpia esztendejében, bár amit Növényi Norbert elveszített, azt Tóth István megnyerte, az ő világbajnoki aranyérme kárpótlást ad. Egy érv mérlegéből azonban nem ajánlatos különösebb következtetést levonni. Az igazi az lesz, ha Kocsis Tóth István Gerevich Pál Vaskuti István 34 □