Új Tükör, 1982. január-március (19. évfolyam, 1-13. szám)
1982-01-10 / 2. szám
34 □ f /r rfAU: VÉGSŐ BÚCSÚ? „Legalább 15 évig szeretném megtartani a világbajnoki címet, mert még elnökök sem töltöttek ennyi időt a politika ringjében” — mondta Muhammad Ali csaknem négy évvel ezelőtt, amikor Leon Spinks ellen szorítóba lépett. Nem azért idézzük e mondatokat, mert szokásos nagyszájúsága akkor rossz előjelnek számított, hiszen vereséget szenvedett Spinkstől. Nem is azért, mert röviddel ezelőtt újból megpróbálta — pályafutása során immár negyedszer — a feljutást a nehézsúlyú profi ökölvívás trónjára, hanem azért, mert hosszú idő után először egy valaki rájött: ma már nem a szavakra kell figyelni Alinál. Hanem a beszédritmusra. Nem a nagyszájúságra, hanem a hangok erejére. Nem a mondanivalóra, hanem a gondolatfűzés lassúságára. Igazán nem illetéktelen tette ezeket a meglepő kijelentéseket — utalva az exvilágbajnok szellemi erejének csökkenésére. Hiszen Ferdie Pachecót aligha lehetne azzal vádolni, hogy nem érti az ökölvívók lelki világát, s nem ismeri Muhammad Alit. Elvégre 15 éven keresztül a nagy öklöző háziorvosa volt, ő készítette föl a csatákra. (Pacheco feltűnést keltett cikkét néhány nappal azelőtt jelentette meg az International Herald Tribune-ban, hogy Muhammad Ali 1981. december 11-én újból ringbe állt. Mint ismeretes, ezen az összecsapáson — 10 menetben — pontozásos vereséget szenvedett a kanadai Berbicktől.) PÉNZ VAGY ÉLET Sokakban fölmerült: 40 évesen miért szánta el magát az újbóli, immár negyedik visszatérésre a ring egykori koronázatlan királya, a „nagy táncos”? A világlapok is sokat foglalkoztak a témával. Természetszerű, hogy legtöbben Ali pénzügyeit tették nagyító alá. A szakírók egyöntetűen állapították meg: Muhammad Ali egyike a sport kegyeltjeinek, hiszen pályafutása során több mint 70 millió dollárt fizettek ki neki, ma is gazdag. (Az ökölvívás elüzletiesedésének bizonyítéka, hogy a negyvenes évek bajnoka, Joe Louis mindössze 5 millió dollárt tudott összegyűjteni.) Ali különleges figura volt: utánozhatatlan. Feltűnése, tündöklése egybeesett azzal, hogy az ökölvívás — a televízió egyre érezhetőbb megjelenésével — minden addiginál nagyobb jövedelmet hozott irányítói és a benne érdekeltek számára. Személyisége rendkívül könnyen „eladhatóvá” tette őt: feltűnést keltő nyilatkozatai miatt gyakran szerepelt a televízióban, az újságok hasábjain. Ali állandó beszédtéma volt, s ez kétségtelen előnyt jelentett számára a profi színpadon. Ott, ahol rendkívül fontos követelmény, hogy igazi produkciót kapjanak az emberek. Az ökölvívásban a színpadiasság addig nem ismert kellékeit is fölvonultatta: kifogyhatatlan volt az ötletekben, s ezt a népszerűsítésében érdekelt újságírók és tévések értékelték. Ugyanakkor személyiségének varázsa hatott a ringben is. Kiváló képességű ökölvívó volt — nem véletlenül nyilatkozta róla Don Duphry, az egyik legnevesebb amerikai pontozóbíró. „Ali minden idők leggyorsabb mozgású nehézsúlyú bajnoka volt. Tulajdonképpen ő tette látványossá ezt a sportágat. Légies mozgásával megállította az ólomlábú pofozógépek egyeduralmát.” Ali tehát a ringen kívül és belül is rendkívülit nyújtott — ennek megfelelően hihetetlen népszerűségre tett szert. Igyekezett ezt a maga javára fordítani, s egyre többet követelt föllépéseiért. Eleinte minden további nélkül tehette ezt, hiszen mérkőzései iránt világszerte milliók érdeklődtek. Egymásután döntötte meg a rekordokat: a második Ali— Frazier mérkőzésért 2,5 millió dollárt kapott, az Ali—Foreman mérkőzésért már 5 milliót. (A rendezők ennél jóval többet vághattak zsebre: a Risnella nevű svájci vállalat szervezte a Zaire-ban tartott Ali Foreman világbajnoki döntőt. Ezt 106 ország televíziós állomása közvetítette, csak az ebből származó bevétel meghaladta a 25 millió dollárt!) A vereségek után azonban Ali kénytelen volt kevesebbel is beérni. 1981-es mérkőzését azért vitték a Bahama-szigetekre, mert ott még meg tudták tölteni a nézőteret. (A belépőjegyek ára 50 és 1000 dollár között mozgott.) Ali eleinte hárommillió dollárra számított. Amikor azonban az amerikai televíziós társaságok közül az országos hálózatok lemondták tervezett közvetítésüket, s csak a kábeltévék nyilvánítottak érdeklődést, nyilvánvalóvá vált. Ali nem kaphat többet egymilliónál. Többen fölvetették: vajon ezért — a számára jelentéktelen — összegért kockáztatja egészségét, életét? KETTÉTÖRT PÁLYAFUTÁS Mert hiszen erről van szó, s erre utalt Pacheco is. Az orvosok életveszélyesnek tartották Ali számára a visszatérést. Szervezetét annyira megviselték az állandó csaták, hogy komolyabb sérülés lehetőségét sem lehetett kizárni. (Ali már a felkészülés során nehézségekkel küzdött: alig tudott fogyasztani, s végül jelentékeny súlyfelesleggel —106 kilósan — állt ki Berbick ellen, aki ráadásul 12 évvel fiatalabb is volt nála.) Decemberi vereségével sokak szerint Ali végérvényesen elköszönt a ringtől. Hiába is próbálkozna, teljesen elvesztette vonzóerejét, senki számára nem volna kifizetődő, ha újabb „visszatérését” pénzelné. (Erről egyébként — szokásával ellentétben — mélyen hallgat, s nyilván ez is bizonyítja: lelke mélyén ő is hasonlóan vélekedhet jövőjéről.) Január 17-én tölti be 40. életévét — a születésnap nyilván arra készteti, hogy visszatekintsen pályafutására. Arra az időszakra, amikor 1960-ban Rómában olimpiai aranyérmet szerzett, majd pedig a profik közé állt. Remek edző keze alatt dolgozhatott: Angelo Dundee kegyetlen edzéstervet készített számára. Ali azonban még rátett egy lapáttal, mindennap futva tette meg a szálláshelyétől az edzőteremhez vezető, közel 10 kilométeres utat. Gyorsaságát, legendás lábmunkáját tovább csiszolva először 1964-ben szerezte meg a világbajnoki címet, amikor Sonny Listont ütötte ki. Ez az esztendő azonban más szempontból is lényeges volt: ekkor kezdett érdeklődni a politika és a vallás iránt. A Fekete Muzulmán szervezet vezetőjével bensőséges kapcsolatba került — ettől kezdve használta a Muhammad Ali nevet. (Mint ismeretes, versenyzőként jó ideig Cassius Claynak hívatta magát.) A hatvanas évek vége felé — a vietnami háború egyre mélyebb érzelmeket korbácsoló szakaszában — mesterségesen kettétörték pályafutását. Miután megtagadta a katonai szolgálatot, a New York-i Állami Ökölvívó Szövetség, majd pedig a Világ Ökölvívó Szövetség is megvonta tőle a sportolási engedélyt. Három és fél éven keresztül nem léphetett szorítóba. (Érdekesség: Alit már a hatvanas évek közepén meg akarták környékezni. Azt ígérték neki: csak képletesen kell katonáskodnia. Annyit öklözhet, amennyit csak akar. Egyetlen feltétel: néha Vietnamba kell utaznia, hogy bemutató mérkőzéseivel „mulattassa” a katonákat. Ali nem volt hajlandó az alkura. Nyilván ez is szerepet játszott abban, hogy később, a Szovjetunióba tett látogatása során Leonyid Brezsnyev is fogadta.) Egyre határozottabban védte a négerek érdekeit. Ő maga is elkeseredetten gondolt viszsza azokra az időkre, amikor bőrének színe miatt nemegyszer kitoloncolták éttermekből.Egyik éjszaka, amikor néger önérzetébe gázoltak, hazarohant, s az Ohio folyóba dobta olimpiai aranyérmét. „Akkor bezzeg nem érdekelte őket bőröm színe, amikor a győzelmi emelvényen álltam” — mondta barátjának, Ronnie Kingnek.) A hetvenes évek elején Alit „rehabilitálták”, s ő az újra visszaszerzett világbajnoki címmel bizonyította: valóban a „legnagyobb”. (Mint ismeretes, kedvelt szava járása volt: „Én FÉLREVEZETTEK Ali nemcsak kiüti, hanem szavaival is szétzúzza Sonny Listont (1965)