Új Tükör, 1982. január-március (19. évfolyam, 1-13. szám)

1982-01-10 / 2. szám

34 □ f /r r­f­AU: VÉGSŐ BÚCSÚ? „Legalább 15 évig szeretném megtartani a világbajnoki cí­met, mert még elnökök sem töltöttek ennyi időt a politika ringjében” — mondta Mu­hammad Ali csaknem négy évvel ezelőtt, amikor Leon Spinks ellen szorítóba lépett. Nem azért idézzük e monda­tokat, mert szokásos nagyszá­­júsága akkor rossz előjelnek számított, hiszen vereséget szenvedett Spinkstől. Nem is azért, mert röviddel ezelőtt újból megpróbálta — pályafu­tása során immár negyed­szer — a feljutást a nehéz­súlyú profi ökölvívás trónjá­ra, hanem azért, mert hosszú idő után először egy valaki rájött: ma már nem a szavak­ra kell figyelni Alinál. Ha­nem a beszédritmusra. Nem a nagyszájúságra, hanem a hangok erejére. Nem a mon­danivalóra, hanem a gondo­latfűzés lassúságára. Igazán nem illetéktelen tet­te ezeket a meglepő kijelen­téseket — utalva az exvilág­­bajnok szellemi erejének csök­kenésére. Hiszen Ferdie Pa­­checót aligha lehetne azzal vádolni, hogy nem érti az ökölvívók lelki világát, s nem ismeri Muhammad Alit. El­végre 15 éven keresztül a nagy öklöző háziorvosa volt, ő készítette föl a csatákra. (Pa­checo feltűnést keltett cikkét néhány nappal azelőtt jelen­tette meg az International Herald Tribune-ban, hogy Mu­hammad Ali 1981. december 11-én újból ringbe állt. Mint ismeretes, ezen az összecsapá­son — 10 menetben — ponto­zásos vereséget szenvedett a kanadai Berbicktől.) PÉNZ VAGY ÉLET Sokakban fölmerült: 40 évesen miért szánta el ma­gát az újbóli, immár negye­dik visszatérésre a ring egy­kori koronázatlan királya, a „nagy táncos”? A világlapok is sokat foglalkoztak a témá­val. Természetszerű, hogy leg­többen Ali pénzügyeit tették nagyító alá. A szakírók egy­öntetűen állapították meg: Muhammad Ali egyike a sport kegyeltjeinek, hiszen pályafu­tása során több mint 70 mil­lió dollárt fizettek ki neki, ma is gazdag. (Az ökölvívás el­­üzletiesedésének bizonyítéka, hogy a negyvenes évek bajno­ka, Joe Louis mindössze 5 mil­lió dollárt tudott összegyűjte­ni.) Ali különleges figura volt: utánozhatatlan. Feltűnése, tündöklése egybeesett azzal, hogy az ökölvívás — a tele­vízió egyre érezhetőbb meg­jelenésével — minden addigi­nál nagyobb jövedelmet ho­zott irányítói és a benne ér­dekeltek számára. Személyisé­ge rendkívül könnyen „elad­hatóvá” tette őt: feltűnést keltő nyilatkozatai miatt gyak­ran szerepelt a televízióban, az újságok hasábjain. Ali ál­landó beszédtéma volt, s ez kétségtelen előnyt jelentett számára a profi színpadon. Ott, ahol rendkívül fontos kö­vetelmény, hogy igazi pro­dukciót kapjanak az emberek. Az ökölvívásban a színpadias­ság addig nem ismert kellé­keit is fölvonultatta: kifogy­hatatlan volt az ötletekben, s ezt a népszerűsítésében érde­kelt újságírók és tévések ér­tékelték. Ugyanakkor személyiségé­nek varázsa hatott a ringben is. Kiváló képességű ökölvívó volt — nem véletlenül nyilat­kozta róla Don Duphry, az egyik legnevesebb amerikai pontozóbíró. „Ali minden idők leggyorsabb mozgású nehéz­súlyú bajnoka volt. Tulajdon­képpen ő tette látványossá ezt a sportágat. Légies mozgásá­val megállította az ólomlábú pofozógépek egyeduralmát.” Ali tehát a ringen kívül és belül is rendkívülit nyújtott — ennek megfelelően hihetet­len népszerűségre tett szert. Igyekezett ezt a maga javára fordítani, s egyre többet kö­vetelt föllépéseiért. Eleinte minden további nélkül tehette ezt, hiszen mérkőzései iránt világszerte milliók érdeklőd­tek. Egymásután döntötte meg a rekordokat: a második Ali— Frazier mérkőzésért 2,5 millió dollárt kapott, az Ali—Fore­man mérkőzésért már 5 milliót. (A rendezők ennél jóval töb­bet vághattak zsebre: a Ris­­nella nevű svájci vállalat szer­vezte a Zaire-ban tartott Ali­ Foreman világbajnoki döntőt. Ezt 106 ország televíziós állo­mása közvetítette, csak az eb­ből származó bevétel megha­ladta a 25 millió dollárt!) A vereségek után azonban Ali kénytelen volt kevesebbel is beérni. 1981-es mérkőzését azért vitték a Bahama-szige­­tekre, mert ott még meg tud­ták tölteni a nézőteret. (A be­lépőjegyek ára 50 és 1000 dol­lár között mozgott.) Ali elein­te hárommillió dollárra szá­mított. Amikor azonban az amerikai televíziós társaságok közül az országos hálózatok lemondták tervezett közvetí­tésüket, s csak a kábeltévék nyilvánítottak érdeklődést, nyilvánvalóvá vált. Ali nem kaphat többet egymilliónál. Többen fölvetették: vajon ezért — a számára jelentékte­len — összegért kockáztatja egészségét, életét? KETTÉTÖRT PÁLYAFUTÁS Mert hiszen erről van szó, s erre utalt Pacheco is. Az orvosok életveszélyesnek tar­tották Ali számára a vissza­térést. Szervezetét annyira megviselték az állandó csaták, hogy komolyabb sérülés lehe­tőségét sem lehetett kizárni. (Ali már a felkészülés során nehézségekkel küzdött: alig tudott fogyasztani, s végül je­lentékeny súlyfelesleggel —106 kilósan — állt ki Berbick el­len, aki ráadásul 12 évvel fiatalabb is volt nála.) Decemberi vereségével so­kak szerint Ali végérvényesen elköszönt a ringtől. Hiába is próbálkozna, teljesen elvesz­tette vonzóerejét, senki szá­mára nem volna kifizetődő, ha újabb „visszatérését” pén­zelné. (Erről egyébként — szo­kásával ellentétben — mélyen hallgat, s nyilván ez is bizo­nyítja: lelke mélyén ő is ha­sonlóan vélekedhet jövőjéről.) Január 17-én tölti be 40. életévét — a születésnap nyil­ván arra készteti, hogy vissza­tekintsen pályafutására. Ar­ra az időszakra, amikor 1960-ban Rómában olimpiai arany­érmet szerzett, majd pedig a profik közé állt. Remek edző keze alatt dolgozhatott: Ange­lo Dundee kegyetlen edzéster­vet készített számára. Ali azonban még rátett egy la­páttal, mindennap futva tette meg a szálláshelyétől az edző­teremhez vezető, közel 10 ki­lométeres utat. Gyorsaságát, legendás láb­munkáját tovább csiszolva elő­ször 1964-ben szerezte meg a világbajnoki címet, amikor Sonny Listont ütötte ki. Ez az esztendő azonban más szem­pontból is lényeges volt: ek­kor kezdett érdeklődni a poli­tika és a vallás iránt. A Feke­te Muzulmán szervezet veze­tőjével bensőséges kapcsolat­ba került — ettől kezdve használta a Muhammad Ali nevet. (Mint ismeretes, ver­senyzőként jó ideig Cassius Claynak hívatta magát.) A hatvanas évek vége fe­lé — a vietnami háború egy­re mélyebb érzelmeket korbá­csoló szakaszában — mester­ségesen kettétörték pályafu­tását. Miután megtagadta a katonai szolgálatot, a New York-i Állami Ökölvívó Szö­vetség, majd pedig a Világ Ökölvívó Szövetség is meg­vonta tőle a sportolási enge­délyt. Három és fél éven ke­resztül nem léphetett szorító­ba. (Érdekesség: Alit már a hatvanas évek közepén meg akarták környékezni. Azt ígér­ték neki: csak képletesen kell katonáskodnia. Annyit öklöz­het, amennyit csak akar. Egyetlen feltétel: néha Viet­namba kell utaznia, hogy be­mutató mérkőzéseivel „mulat­tassa” a katonákat. Ali nem volt hajlandó az alkura. Nyil­ván ez is szerepet játszott ab­ban, hogy később, a Szovjet­unióba tett látogatása során Leonyid Brezsnyev is fogadta.) Egyre határozottabban véd­te a négerek érdekeit. Ő maga is elkeseredetten gondolt visz­­sza azokra az időkre, amikor bőrének színe miatt nemegy­szer kitoloncolták éttermekből.­­Egyik éjszaka, amikor néger önérzetébe gázoltak, hazaro­hant, s az Ohio folyóba dobta olimpiai aranyérmét. „Akkor bezzeg nem érdekelte őket bő­röm színe, amikor a győzelmi emelvényen álltam” — mondta barátjának, Ronnie Kingnek.) A hetvenes évek elején Alit „rehabilitálták”, s ő az újra visszaszerzett világbajnoki címmel bizonyította: valóban a „legnagyobb”. (Mint ismeretes, kedvelt szava járása volt: „Én FÉLREVEZETTEK Ali nemcsak kiüti, hanem szavaival is szétzúzza Sonny Listont (1965)

Next