Új Tükör, 1982. január-március (19. évfolyam, 1-13. szám)

1982-03-14 / 11. szám

RÁDIÓJEGYZET GONDOLAT Devecseri Gáborra emlékezik Karinthy Ferenc Szerkesztő-rendezői: Dorogi Zsigmond E­z egy újság. Annak is a rádióval, televízióval foglalatoskodó rovata. Nem ártja bele magát a köl­tészet tudományos kérdései­be, éppenséggel filozófiai és lélektani természetébe. E so­rok írója sem merészkedik ilyen (szak)területre. Az ol­vasóval együtt megelégszik a vers keltette spontán be­nyomással ; gyönyörködik, elgondolkozik, érez ... Csakhogy az elvont dol­goknak is van, lehet valami általánosabb, mindenkit ér­deklő, netán izgató oldaluk. Az író többnyire, Karinthy Ferenc biztosan itt közelít. Devecseriről beszélt, az „ala­nyi költőről”, aki több mint tíz éve halott és csak most lenne 65 esztendős. Röviden szólt és mértéktartón, visz­­szaszorítva a barátok ma is érzett megindultságát. Két megjegyzését, ha mástól származna, talán úgy mon­danám : megállapítását, azon­ban kár lenne csupán az éter hullámaira bízni, ezért megpróbálom emlékezetem­re támaszkodva idejegyezni. Az egyik. A megítélés módjára és mércéjére vo­natkozóan figyelmünkbe ajánlja: a hegyet is a csú­csok magasával mérjük, nem a völgyeivel! Hozzátehetem, amit az emlékezés méltósága ott talán nem engedett meg, hogy a méltánylás legalább viszonylagos azonosságáról van szó: az egyiknél mindig amott fönn kereskedünk, a másiknál pedig legszíveseb­ben csak alant? És azért is helyénvaló ezúttal az intés, mert Devecseri ritkábban károsultja e sajátságos gya­korlatnak, mint más, erre eleve kijelölt kárvallottak. Ám ez valóban csak egy föl­emelt ujj. A másik megjegyzés az új­ra és újra föltoluló kérdésre ad meghökkentően eredeti, szép és amennyire egyálta­lán lehetséges, igaz választ. Arra, hogy vajon tudta-e, látta-e az elmúlással kilenc szörnyűséges és csodálatos hónapig küzdő Devecseri a kór mibenlétét és a csupán késleltethető véget? Melles­leg erre A hasfelmetszés elő­nyei bevezetőjében — hogy más magyarázókat ne említ­sek — igen érzőn próbál fe­leletet adni Vajna János is, és amit kifejt, tagadhatatla­nul közel áll Karinthy ma­gyarázatához. De ez utóbbi valahogy szabatosabb, tömö­rebb, csattanóbb és — csak a minap hangzott el. Mind­ketten hivatkoznak az emlé­kezetes versre, amely a szó­ban forgó kötet, A múlandó­ság cáfolatául című második részének élén áll. Karinthy föl is mondta a rádióban. Én is citálom a címét és első sorait: „Erdő.­­ Az emberélet útjának felén / egy nagy sö­tét erdő jutott belém: / a születő halálnak tudata. / Sok ágbogával, árnyával nö­vekszik; / s én hordozom — ha nem tetszik, ha tet­szik —.” Tehát tudta?! Karinthy azt mondja: a beteg nem tudta. És jó, hogy nem tudta. Ám a költő, ami­kor verset ír, akkor olyat is tud, amit máskor nem tud. Ez olyan, mintha valaki a saját árnyékát lépné át. . . Ez nem csupán megnyug­tató válasz egy nyugtalanító kérdésre. Ez valami megren­­dítően szép magyarázat a költészet nagyságáról, hatal­máról. És talán igaz is. Hi­szen sejteti azt a másik, ésszel aligha áthatolható ha­tármenti erdőt, amelyen egy­szer mindnyájan átbanduko­lunk, de amit addig bizony föl nem deríthetünk. BALOG JÁNOS anuár második felében a 6 millió felnőtt által lá­tott Olajkeresők nem az egyetlen kiemelkedő kö­­zönségű műsor volt, mert a Nem kell mindig kaviárt is ugyanennyien nézték meg kedd este. Akkor majdnem minden este 5,5 millió vagy több felnőtt tévét nézett. Volt, amikor valamennyien az első programot figyelték, mind az említett műsorok, valamint a Jogi esetek, a Mindent vállalunk című szil­veszteri műsor ismétlése, a Bankrablás és a Folytassa, ahogy jólesik című filmek esetében. Több olyan este is volt, amikor a két program együttes közönsége érte el ezt a magas számot. Mind­össze két este tévéztek keve­sebben, mindkét alkalommal az első program több apróbb műsorból állt, s a másodikon sem volt nagy közönséget ér­deklő műsor. Ezt a cseké­lyebb nézettséget még a va­sárnap délutáni Bogart-fil­­mek, A félelem órái és a Casablanca is elérték. Más délutáni műsorokat csak fele akkora közönség lá­tott, mint ezt a két filmet, de így is mintegy 2,5 millióan nézték az Emlékszel még operettműsort, a Szülők is­kolája, a Főzőcske, de oko­san, a Parabola, a Lehet egy kérdéssel több?, a Riporter kerestetik és az Ablak című műsorokat. Mint látjuk, eb­ben az időszakban sokkal változatosabb műsorok ke­rültek a nagy közönségű mű­sorok közé, mint esténként, amikor elsősorban a film dominál. Ugyanez vonatko­zik a késő estékre is, ahol a Stúdió 82, a Kapcsoltam, az Én csak táncolok éppúgy vi­szonylagos magas nézettsé­­gű volt, mint az Aranypolgár vagy a Szomszédok című fil­mek. Ami a tetszést illeti, szinte minden műsorfajtában akadt sikerműsor. A Nem kell min­dig kaviárhoz hasonlóan ki­ugróan sikeres volt a Casab­lanca, a Kálmán Imre-est, a Magilla Gorilla és a Féle­lem órái. A társadalompoli­tikai műsorok közül az Éle­tet az éveknek, a Hatvanhat és az Ablak volt a legsike­resebb, a dokumentum- és portréműsorok közül pedig a Lakatos Vince által rende­zettek, a Brazíliát bemutató és a Jávor Pálra emlékező műsor. Végül, az ismeretter­jesztés köréből a Kisfilmek a nagyvilágból, a Delta, a Szülök iskolája, a Jogi ese­tek és A Föld titkai tetszet­tek legjobban a közönség­nek. Elenyésző volt a nagyon nem tetsző műsor, cím sze­rint a Terefere, az Énekel­jünk egyik adása, a Szom­szédok és a Dulcinea. RÉVÉSZ KLÁRA A fogadtatás adatai LEGTÖBBEN LÁTTÁK: OLAJKERESŐK LEGJOBBAN TETSZETT: NEM KELL MINDIG KAVIÁR ! Jelenet a Nem kell mindig kaviárból 30 □ Törzsi szokások Azt mondja a Riporter kerestetik zsűrijének egyik tagja a je­lölteknek, hogy ne tegezzék a riport alanyát — jelen esetben a neves sportújságírót és egy fiatal nyomdászlányt —, mert nem illendő és a nézők nem szeretik. Arról persze nincs ada­tom, hogy a nézők szeretik-e vagy nem szeretik (én ugyan, mint a továbbiakban kiderül, szeretem, de hát én nem vagyok A NÉZŐK), ám az illemtanról képesítés nélkül is lehet az em­bernek véleménye, akárcsak a labdarúgásról, irodalomról, s legújabban a közgazdaságról. S az én illemtanom jobb szereti a természetes beszédet, mint a képernyő kedvéért felöltött diplomáciai modort. Ha valakinek egy (leendő) idősebb pálya­társ engedélyt ad a tegezésre, azáltal, hogy letegezi; ha egy korosztály, amely természetesen tegeződik első látásra — egy­általán, ha két olyan ember kerül a képernyőre, aki a civil életben magától értetődően tegezi egymást, akkor érzésem szerint kár a magázás szűkreszabott öltönyét magukra ölte­niük. Nem hiszem, hogy jól érzi magát benne a lazább öltö­zékhez szokott szellem. Hallgatom Bereményi Gézát a Stúdió ’82-ben. Hallgatom, mert személyét is, írásait is kedvelem, becsülöm, hallgatom, mert okos embernek tartom és kíváncsi vagyok a véleményé­re. Azaz csak hallgatnám, de a háttérben — valami eszpresz­­szófélében vagyunk — állandóan bömböl egy lemez, annyira, hogy inkább előtér­, mint háttérzenének mondanám, és mind­untalan csörög valami, alkalmasint a telefon. Bereményi szavát csak itt-ott értem, viszont látok vendéget és pincért, látok kávéspoharat premier plánban. Azt még úgy, ahogy tudomásul veszem, hogy teszem azt, egy textilgyár igazgató­jával a dübörgő gépek között beszélget a riporter, főként, ha a zajártalomról van szó vagy a munkaerő-elvándorlásról — ámbár megesik, hogy néha csak az exportlehetőségeket tag­lalják, amihez ugyan illusztráció a gyári csarnok, de felettébb zavaró illusztráció, de Bereményi tudtommal nem vett át mostanában kisvállalkozásban egy belvárosi vendéglátóipari egységet, műveinek témáját az én ismereteim szerint felet­tébb ritkán veszi a „juke-box”-ok vidékéről; nemzedéke is aligha tölti ideje nagy részét ilyen helyeken — miért kellett hát odaültetni? Igaz, stúdióban, lakásban szürkébb, mere­vebb a háttér — viszont érthetőek a szavak. SZÁSZ IMRE Ördöngösi ÚJ SOROZAT A MAGYAR TUDOMÁN A XV. század jeles udva­ri orvosa, Manarchus János volt az első — kísérletezőkedvű — magyar gerontológus. Határozottan állította ugyanis: öreg­em­ber — ha kellőképpen ápol­ja egészségét — nem vénem­ber! Bizonyításként hetven­­egynéhány éves korában fe­leségül vett egy húszeszten­dős leányzót. Ám a kísérlet­be valami hiba csúszhatott, mert Manarchus mester a nászéjszakáján elhunyt. . . Az se éppen köztudott, hogy Csokonai Vitéz Mihályt, a költőt, Földi János, a kor je­les nyelvésze tanította meg a botanika tudományában ak­kor már használatos mik­roszkóp kezelésére. Ilyen és hasonló, megmo­solyogtató és elgondolkodta­tó kuriózumokról is szó esik majd abban az ötrészes tévé­sorozatban, amely Régi ma­gyar tudásvilág címmel s Fejezetek a magyar tudo­mány történetéből alcímmel ezekben a napokban készül a Szabó Ervin könyvtár pati­nás falai között, Erdei Grün­­wald Mihály szerkesztésében. A sorozat írója és „szóvivő­je” Gazdag István tudo­mánytörténész. — Március elején fejező­dött be Gólyavári esték című tudomány- és technikatörté­neti sorozatunk — mondja a szerkesztő. — A huszonhá­rom részes munka az ókortól napjainkig dolgozta fel a matematika, a biológia, a fi­zika, a gyógyászat és a tech­nika világtörténetét. Az egyes adásoknak több mint egymil­lió rendszeres nézőjük volt és közülük sokan „reklamál­tak”, többet szerettek volna Fametszet a XVIII. század elejéről

Next