Új Tükör, 1982. április-június (19. évfolyam, 14-26. szám)

1982-05-16 / 20. szám

Dráma a ládafiából A FATORNYOK A VÁRSZÍNHÁZBAN A­mikor az­ előadás elején elhangzott az a — Zila­­hy eredeti darabjában egyébként nem szereplő — mondat, hogy az inas a lá­­dafiában tartja székelyharis­nyáját, és a színésznő sután­­kedvesen úgy hangsúlyozta ezt a szót, mintha a láda fiá­ról volna szó, csaknem elne­vettem magam. Lám, milyen nehéz jó helyre tenni a hang­súlyt, ha előveszünk egy-egy rég nem használt szót. Hát nem árt az óvatosság akkor sem, ha magából a ládafiából veszünk elő rég nem hasz­nált dolgokat. Székelyharis­nyát vagy színdarabot. Köny­­nyen elvéthetjük itt is a hangsúlyt. A Várszínház nem titkolja, hogy Zilahy Lajos Fatornyok című darabjának bemutatá­sával hármas szándék vezeti. Meg akarja ismertetni a né­zővel az írót, a művet és a történelmi körülményeket, amelyek között a darab lét­rejött. Nemes célok, bár azt hiszem, hogy Zilahy esetében az első cél elérésére kevés egy színházi előadás (miként egy színikritika is), a harma­dikra viszont túl sok (mert a történelmi ismeretszerzés­re nem a színház a legmeg­felelőbb hely). Marad tehát a mű, Zilahy Lajos Fator­nyok című darabja, amelyet 1943 decemberében mutatott be a Nemzeti Színház kama­raszínháza, és 1944 májusáig — amikor is levették a mű­sorról — csaknem kétszáz­­szor játszotta. Aztán az elő­adást 1945 őszén fölújították, majd 1946 tavaszán megint levették. Ez a „kaland”, úgy tetszik, máris figyelmet érdemel, bár a várszínházi demonstráció­ból , amely bőven széljegyze­teli az eseményeket, az utób­bi fordulat éppenséggel ki­marad. Tartok tőle azonban, hogy Zilahy darabjának sor­sa csak látszólag érdekes. Hogy amit a német megszál­lás után jobbról, a felszaba­dulást követően balról kifo­gásoltak, az lényegében kö­zös tőről fakad: mind a mű, mind a kifogásolók aktuál­­politikai felszínességéből. Amivel nem azt akarom mondani, hogy a Fatornyok­nak 1943-ban nem volt po­litikai tett értéke. („Ellenál­lást” emlegetni túlzás lenne.) Volt. Ő az az író, aki politi­kai tévedéseit is jóhiszemű­en követte el. De a Fatornyok politikailag abszolút becsüle­tes színdarab. 1943-ban kiál­lás volt a „zsidó feleség” té­máját úgy kezelni, ahogy Zi­lahy kezelte, vagy arról be­szélni, hogy az „európai tra­gédiának”, amelyet a darab egyik szereplője szerint „a fül­nél fogva cipelnek” a bu­dapesti polgári lakásba, va­lójában egyik lényeges ele­me a népeket, nemzeteket, családokat egymással otrom­bán szembeállító nacionalis­ta mérgezés. „Ezt a mai kor hozta” — mondja a darab egy másik szereplője. Zilahy keserűségét megérthetjük ab­ból a bejegyzésből, amelyet 1937-ben írt a román George Sbarcea emlékkönyvébe: „Legnagyobb emberi és írói feladatomnak érzem a Duna­­völgyi népek testvériségéért harcolni.” A Fatornyok ennek az esz­mének a jegyében született. Kriegs Rudolf és felesége, Klára, húsz éve élnek boldog házasságban Budapesten, egészen addig amíg fölébred bennük a szülőföld utáni vágy. Csakhogy a gyerekko­rában magyarrá honosodott férfi a németországi Hirsch­­mündenben született, az asz­­szony pedig az erdélyi öreg­­faluban. Egymástól függetle­nül, de egyszerre határozzák el, hogy visszavásárolják szülőházukat. Ez a döntésük azonban váláshoz vezet, mert egyikük sem tudná követni a másikat. Rudi tehát végleg Berlinbe költözik, Árpád, a fiú azonban Budapesten ma­rad anyjával. Ennek a cselekménynek az a gyengéje, hogy bárhol és bármikor lejátszódhatna. Vi­szont az erőssége, hogy 1939- ben játszódik, és a bemutató 1943-ban volt. Megpróbálom föloldani ezt a paradoxont. Zilahy száműz a darabból minden direkt po­litikai utalást. Nyilván nem is tehetett másképp. A Fa­tornyok eredeti változatában két becsületes emberről szól, akiken csak az­­ segíthetne, ha az emberiség egyetlen kö­zös nemzetté olvadna össze. Tragédiájuk a honvágy tra­gédiája. Hirschmünden és öregfalu áll szemben egy­mással, de ugyanígy szemben állhatna a franciaországi Amiens és a holland Delft is. Kriegs Rudolf, aki nem foglalkozik politikával, a da­rab végén Németországba utazik mert hívja a fator­­nyos szülőföld, de így búcsú­zik a fiától. ..Szeresd az anyá­dat, és legyél jó magyar em­ber. Veled akarok fizetni azért, amit ettől az országtól kiadtam ” És Kriegs Rudolf­­né is a szülőföldjére szeret­ne költözni, vagyis Romániá­ba, hisz­en a darab idején még egy évvel a második bécsi döntés, azaz Észak-Er­­dély visszacsatolása előtt vagyunk.­­Ne firtassuk ennek a gyakorlati és lélektani rea­litását. Nem ez az egyetlen olyan motívum, amitől mint dráma, mint művészi alkotás összeomlik a Fatornyok.) Figyelembe véve azonban az 1943-as dátumot, be kell látnunk, hogy Kriegs Rudolf tiszta hazafisága — amely, tekintettel 1939-re, és a gyak­ran utazgató hősre, mi ta­gadás, csak a szemellenző fölrakásával maradhatott meg tisztának — az akkori néző számára jó esetben telí­tődött mindazzal, amit a hit­leri Németországról magában gondolt. Ez már a nézőtől függött. Ezért mondom, hogy 1943-ban a Fatornyok (aktu­­ál)politikai tett volt. Sajnos, azonban, kutya rossz színdarab is egyben. A kommersz polgári dráma leg­felszínesebb fajtájából. Em­berileg, drámailag hiteltelen. Az ilyenre szokták szakmai zsargonban azt mondani, hogy „úgy nem igaz, ahogy van”, az alapdilemmától a tökéletesen indokolatlan vá­láson át a fiú darabvégi pál­­fordulásáig. S ez az — tud­niillik, a darab —, ami negy­ven év alatt nem változott. Változott azonban — merem remélni, hogy árnyaltabb, dialektikusabb, felnőttebb lett — történelmi tudatunk. Nyilvánvaló, hogy a szín­ház is tisztában volt ezzel a változással, mert eredeti for­májában nem vállalta a da­rabot. Fölmerül a kérdés, hogy akkor miért játszotta el. Történelmi leckét vélt ál­tala fölmondani. Ezért kora­beli filmhíradókat iktatott az előadásba, narrátorszöve­get a felvonások és jelenetek közé. Az előbbieknek csak egy töredéke érdekes, az utóbbi viszont bántóan pri­mitív. A megfogalmazott tör­ténelmi konklúzió körülbelül annyi, hogy 1939-ben és 1940- ben gyakran esett az eső, IV. Károly és Horthy alatt pe­dig egyformán megugrott a ló. Furcsa korrekció esett magán a darabon. A tetemes húzások egy része érthető; a cselekmény egyszerűsítése, az egyik szereplő kiiktatása aligha ártott a műnek. Áldo­zatul estek viszont olyan ré­szek, amelyek a darab ma is érvényes, a fasizmuson túlmutató alapgondolatát — az akár asszimiláns, akár be nem olvadó nemzeti kisebb­ségek „nagy időkben” föltá­madó nemzeti érzését — húz­zák alá. (Lásd például Bor­­cay megjegyzését, hogy ha történetesen Szerbiában ne­velkedik, akkor adott esetben őbenne is ugyanúgy fölébred a magyar, mint Kriegs Ru­dolfban a német.) Az előadás azonban — lát­szólag finoman — hozzá is told Zilahyhoz. Például a cserkészinduló második sza­kaszát, a Lomniccal és a Har­gitával. (Zilahynak volt any­­nyi ízlése, hogy elhagyta.) Például a Wacht am Rheint, amit az eredetivel ellentét­ben itt elénekelnek, s ami ugyan éppúgy egy XIX. szá­zadi „ártatlan” hazafias dal, mint az, amelyik a Kabaré­ban hangzik fel — a min­ta onnan való —, de ha nem sikerül kellően „elidegeníte­ni” tőle (mint a Kabaré­ban), akkor a német szöveg zenés csinnadrattája hatásában könnyen a visszájára fordul, netán még tapsot is kap. A példákat folytatni lehetne, teszem azt Kriegs Rudolfnak azzal a mondatával, hogy „nálatok is elkelne egy Hit­ler”. Minderre azt lehetne mon­dani, hogy a „kiigazításokat” indokolja a történelmi táv­lat, az utókor rálátása a da­rabra és a korra, s hogy va­lószínűleg Zilahy is így gon­dolta volna, hiszen a felsza­badulás után maga írt új be­fejezést a Fatornyokhoz. A színház legnagyobb tévedése, hogy ezt az új befejezést színpadra is viszi. Nemcsak azért, mert ez az 1945-ben játszódó epilógus — amely a narrátor szerint „igazságot szolgáltat a szereplőknek” — mulattatóan képtelenül ábrá­zolja a felszabadulást, mert hát tulajdonképpen semmi­vel sem képtelenebb a da­rab többi részénél. Az vele a valódi gond, hogy leleplezi az egész mű sematikus ten­­denciózusságát, amire 1943- ban még lehetett mentség (sőt, akkor erénynek számí­tott), de ma már nincs. Mert az eredeti darab Kriegs Rudolfjáról, aki egy kutatólaboratórium irányítá­sára szerződik Berlinbe, nem derülhet ki, hogy az I. G. Farben vegyigyár ausch­witzi gázt gyártó vezére lett, aki személyesen kalauzolta Hitlert. Ez az ember semmi esetre sem lehet azonos az­zal a Kriegs Rudolffal, aki­nek egyetlen bűne — meny­nyire ráillenek Babits szavai egy 1933-as dolgozatából —, hogy „magyar hazafisága va­lami ... kihelyezett és gyar­mati német hazafiság”. Ez az I. G. Farben-es Kriegs Ru­dolf, természetesen, nem búr­csúzhat úgy a fiától, hogy „legyél jó magyar ember”, az ő esetére nem lehet azt mondani, hogy „ezt a mai kor hozta”; ez egy másik ember, akitől egy másik da­rabot kell írni. Vagy: visszafelé is át kell minősíteni a figurát. De ak­kor meghamisítjuk a darabot. És kit érdekel egy tömeggyil­kos háborús bűnös lelki éle­te? A rendező Kerényi Imre óriási hibája, ha nem vette észre ezt a kelepcét. Még na­gyobb, ha észrevette, és va­lami köztes megoldással megpróbálta „kiegyenlíteni”, pozonegatívvá formálni Kriegs Rudolfot. A jelek sze­rint pedig ez történt: a ren­dező visszamenőleg „icipicit fasizálta” Kriegset, akivel a felesége húsz évig boldog harmóniában él együtt, aztán szeretettel elválik tőle, továb­bi hat év múlva pedig habo­zás nélkül föladja a törvény­nek azt a „másik embert”, aki távollétében háborús bű­nös lett, és 1945-ben azért jött Budapestre, hogy ezt kö­zölje. Az csak a kisebbik baj, hogy ettől a képtelenségtől a színészi alakításokat nehéz minősíteni — hiszen ezt a zavaros figurát sem eljátsza­ni nem lehet, sem kapcsolat­ba kerülni nem lehet vele —, s a színészi fiaskót nem feledtethetik a bántóan ha­tásvadászó rendezői effektu­sok. (Szakács Eszter nemes méltósága, Rubold Ödön „korabeli” svádája és Kál­mán György — az eredetinél viccesebbre vett — nagyapá­­ja némileg menti a helyze­tet.) A nagyobbik baj, hogy — bár részben a szerző posz­tumusz hozzájárulásával, hi­szen az új befejezést is Zila­hy írta — az előadás vég­képp összezavarja a Fator­nyokat. Ha viszont nem tud­ja fölmutatni, mint eredeti színházi dokumentumot, ak­kor csakugyan meg kell kér­dezni, hogy miért mutatta be? A befejezés arra vall, hogy a darab és a szerző sor­sát egyfajta XX. századi „magyar modellnek” tekinti, s a bemutatót megkésett igazságszolgáltatásnak. Az előadásban realizálódott szel­lemi és esztétikai érték azon­ban nincs arányban ezzel a szándékkal. Ezért stílustalan a befejező Ady-idézet. A föl­földobott kő­ ezen az estén visszahullott ugyan, de össze is tört. HOLTAI TAMÁS Fonyó István, Szakács Eszter, Rubold Ödön és Kálmán György keleti éra felvétele 28.

Next