Új Tükör, 1982. április-június (19. évfolyam, 14-26. szám)
1982-05-16 / 20. szám
Dráma a ládafiából A FATORNYOK A VÁRSZÍNHÁZBAN Amikor az előadás elején elhangzott az a — Zilahy eredeti darabjában egyébként nem szereplő — mondat, hogy az inas a ládafiában tartja székelyharisnyáját, és a színésznő sutánkedvesen úgy hangsúlyozta ezt a szót, mintha a láda fiáról volna szó, csaknem elnevettem magam. Lám, milyen nehéz jó helyre tenni a hangsúlyt, ha előveszünk egy-egy rég nem használt szót. Hát nem árt az óvatosság akkor sem, ha magából a ládafiából veszünk elő rég nem használt dolgokat. Székelyharisnyát vagy színdarabot. Könynyen elvéthetjük itt is a hangsúlyt. A Várszínház nem titkolja, hogy Zilahy Lajos Fatornyok című darabjának bemutatásával hármas szándék vezeti. Meg akarja ismertetni a nézővel az írót, a művet és a történelmi körülményeket, amelyek között a darab létrejött. Nemes célok, bár azt hiszem, hogy Zilahy esetében az első cél elérésére kevés egy színházi előadás (miként egy színikritika is), a harmadikra viszont túl sok (mert a történelmi ismeretszerzésre nem a színház a legmegfelelőbb hely). Marad tehát a mű, Zilahy Lajos Fatornyok című darabja, amelyet 1943 decemberében mutatott be a Nemzeti Színház kamaraszínháza, és 1944 májusáig — amikor is levették a műsorról — csaknem kétszázszor játszotta. Aztán az előadást 1945 őszén fölújították, majd 1946 tavaszán megint levették. Ez a „kaland”, úgy tetszik, máris figyelmet érdemel, bár a várszínházi demonstrációból , amely bőven széljegyzeteli az eseményeket, az utóbbi fordulat éppenséggel kimarad. Tartok tőle azonban, hogy Zilahy darabjának sorsa csak látszólag érdekes. Hogy amit a német megszállás után jobbról, a felszabadulást követően balról kifogásoltak, az lényegében közös tőről fakad: mind a mű, mind a kifogásolók aktuálpolitikai felszínességéből. Amivel nem azt akarom mondani, hogy a Fatornyoknak 1943-ban nem volt politikai tett értéke. („Ellenállást” emlegetni túlzás lenne.) Volt. Ő az az író, aki politikai tévedéseit is jóhiszeműen követte el. De a Fatornyok politikailag abszolút becsületes színdarab. 1943-ban kiállás volt a „zsidó feleség” témáját úgy kezelni, ahogy Zilahy kezelte, vagy arról beszélni, hogy az „európai tragédiának”, amelyet a darab egyik szereplője szerint „a fülnél fogva cipelnek” a budapesti polgári lakásba, valójában egyik lényeges eleme a népeket, nemzeteket, családokat egymással otrombán szembeállító nacionalista mérgezés. „Ezt a mai kor hozta” — mondja a darab egy másik szereplője. Zilahy keserűségét megérthetjük abból a bejegyzésből, amelyet 1937-ben írt a román George Sbarcea emlékkönyvébe: „Legnagyobb emberi és írói feladatomnak érzem a Dunavölgyi népek testvériségéért harcolni.” A Fatornyok ennek az eszmének a jegyében született. Kriegs Rudolf és felesége, Klára, húsz éve élnek boldog házasságban Budapesten, egészen addig amíg fölébred bennük a szülőföld utáni vágy. Csakhogy a gyerekkorában magyarrá honosodott férfi a németországi Hirschmündenben született, az aszszony pedig az erdélyi öregfaluban. Egymástól függetlenül, de egyszerre határozzák el, hogy visszavásárolják szülőházukat. Ez a döntésük azonban váláshoz vezet, mert egyikük sem tudná követni a másikat. Rudi tehát végleg Berlinbe költözik, Árpád, a fiú azonban Budapesten marad anyjával. Ennek a cselekménynek az a gyengéje, hogy bárhol és bármikor lejátszódhatna. Viszont az erőssége, hogy 1939- ben játszódik, és a bemutató 1943-ban volt. Megpróbálom föloldani ezt a paradoxont. Zilahy száműz a darabból minden direkt politikai utalást. Nyilván nem is tehetett másképp. A Fatornyok eredeti változatában két becsületes emberről szól, akiken csak az segíthetne, ha az emberiség egyetlen közös nemzetté olvadna össze. Tragédiájuk a honvágy tragédiája. Hirschmünden és öregfalu áll szemben egymással, de ugyanígy szemben állhatna a franciaországi Amiens és a holland Delft is. Kriegs Rudolf, aki nem foglalkozik politikával, a darab végén Németországba utazik mert hívja a fatornyos szülőföld, de így búcsúzik a fiától. ..Szeresd az anyádat, és legyél jó magyar ember. Veled akarok fizetni azért, amit ettől az országtól kiadtam ” És Kriegs Rudolfné is a szülőföldjére szeretne költözni, vagyis Romániába, hiszen a darab idején még egy évvel a második bécsi döntés, azaz Észak-Erdély visszacsatolása előtt vagyunk.Ne firtassuk ennek a gyakorlati és lélektani realitását. Nem ez az egyetlen olyan motívum, amitől mint dráma, mint művészi alkotás összeomlik a Fatornyok.) Figyelembe véve azonban az 1943-as dátumot, be kell látnunk, hogy Kriegs Rudolf tiszta hazafisága — amely, tekintettel 1939-re, és a gyakran utazgató hősre, mi tagadás, csak a szemellenző fölrakásával maradhatott meg tisztának — az akkori néző számára jó esetben telítődött mindazzal, amit a hitleri Németországról magában gondolt. Ez már a nézőtől függött. Ezért mondom, hogy 1943-ban a Fatornyok (aktuál)politikai tett volt. Sajnos, azonban, kutya rossz színdarab is egyben. A kommersz polgári dráma legfelszínesebb fajtájából. Emberileg, drámailag hiteltelen. Az ilyenre szokták szakmai zsargonban azt mondani, hogy „úgy nem igaz, ahogy van”, az alapdilemmától a tökéletesen indokolatlan váláson át a fiú darabvégi pálfordulásáig. S ez az — tudniillik, a darab —, ami negyven év alatt nem változott. Változott azonban — merem remélni, hogy árnyaltabb, dialektikusabb, felnőttebb lett — történelmi tudatunk. Nyilvánvaló, hogy a színház is tisztában volt ezzel a változással, mert eredeti formájában nem vállalta a darabot. Fölmerül a kérdés, hogy akkor miért játszotta el. Történelmi leckét vélt általa fölmondani. Ezért korabeli filmhíradókat iktatott az előadásba, narrátorszöveget a felvonások és jelenetek közé. Az előbbieknek csak egy töredéke érdekes, az utóbbi viszont bántóan primitív. A megfogalmazott történelmi konklúzió körülbelül annyi, hogy 1939-ben és 1940- ben gyakran esett az eső, IV. Károly és Horthy alatt pedig egyformán megugrott a ló. Furcsa korrekció esett magán a darabon. A tetemes húzások egy része érthető; a cselekmény egyszerűsítése, az egyik szereplő kiiktatása aligha ártott a műnek. Áldozatul estek viszont olyan részek, amelyek a darab ma is érvényes, a fasizmuson túlmutató alapgondolatát — az akár asszimiláns, akár be nem olvadó nemzeti kisebbségek „nagy időkben” föltámadó nemzeti érzését — húzzák alá. (Lásd például Borcay megjegyzését, hogy ha történetesen Szerbiában nevelkedik, akkor adott esetben őbenne is ugyanúgy fölébred a magyar, mint Kriegs Rudolfban a német.) Az előadás azonban — látszólag finoman — hozzá is told Zilahyhoz. Például a cserkészinduló második szakaszát, a Lomniccal és a Hargitával. (Zilahynak volt anynyi ízlése, hogy elhagyta.) Például a Wacht am Rheint, amit az eredetivel ellentétben itt elénekelnek, s ami ugyan éppúgy egy XIX. századi „ártatlan” hazafias dal, mint az, amelyik a Kabaréban hangzik fel — a minta onnan való —, de ha nem sikerül kellően „elidegeníteni” tőle (mint a Kabaréban), akkor a német szöveg zenés csinnadrattája hatásában könnyen a visszájára fordul, netán még tapsot is kap. A példákat folytatni lehetne, teszem azt Kriegs Rudolfnak azzal a mondatával, hogy „nálatok is elkelne egy Hitler”. Minderre azt lehetne mondani, hogy a „kiigazításokat” indokolja a történelmi távlat, az utókor rálátása a darabra és a korra, s hogy valószínűleg Zilahy is így gondolta volna, hiszen a felszabadulás után maga írt új befejezést a Fatornyokhoz. A színház legnagyobb tévedése, hogy ezt az új befejezést színpadra is viszi. Nemcsak azért, mert ez az 1945-ben játszódó epilógus — amely a narrátor szerint „igazságot szolgáltat a szereplőknek” — mulattatóan képtelenül ábrázolja a felszabadulást, mert hát tulajdonképpen semmivel sem képtelenebb a darab többi részénél. Az vele a valódi gond, hogy leleplezi az egész mű sematikus tendenciózusságát, amire 1943- ban még lehetett mentség (sőt, akkor erénynek számított), de ma már nincs. Mert az eredeti darab Kriegs Rudolfjáról, aki egy kutatólaboratórium irányítására szerződik Berlinbe, nem derülhet ki, hogy az I. G. Farben vegyigyár auschwitzi gázt gyártó vezére lett, aki személyesen kalauzolta Hitlert. Ez az ember semmi esetre sem lehet azonos azzal a Kriegs Rudolffal, akinek egyetlen bűne — menynyire ráillenek Babits szavai egy 1933-as dolgozatából —, hogy „magyar hazafisága valami ... kihelyezett és gyarmati német hazafiság”. Ez az I. G. Farben-es Kriegs Rudolf, természetesen, nem búrcsúzhat úgy a fiától, hogy „legyél jó magyar ember”, az ő esetére nem lehet azt mondani, hogy „ezt a mai kor hozta”; ez egy másik ember, akitől egy másik darabot kell írni. Vagy: visszafelé is át kell minősíteni a figurát. De akkor meghamisítjuk a darabot. És kit érdekel egy tömeggyilkos háborús bűnös lelki élete? A rendező Kerényi Imre óriási hibája, ha nem vette észre ezt a kelepcét. Még nagyobb, ha észrevette, és valami köztes megoldással megpróbálta „kiegyenlíteni”, pozonegatívvá formálni Kriegs Rudolfot. A jelek szerint pedig ez történt: a rendező visszamenőleg „icipicit fasizálta” Kriegset, akivel a felesége húsz évig boldog harmóniában él együtt, aztán szeretettel elválik tőle, további hat év múlva pedig habozás nélkül föladja a törvénynek azt a „másik embert”, aki távollétében háborús bűnös lett, és 1945-ben azért jött Budapestre, hogy ezt közölje. Az csak a kisebbik baj, hogy ettől a képtelenségtől a színészi alakításokat nehéz minősíteni — hiszen ezt a zavaros figurát sem eljátszani nem lehet, sem kapcsolatba kerülni nem lehet vele —, s a színészi fiaskót nem feledtethetik a bántóan hatásvadászó rendezői effektusok. (Szakács Eszter nemes méltósága, Rubold Ödön „korabeli” svádája és Kálmán György — az eredetinél viccesebbre vett — nagyapája némileg menti a helyzetet.) A nagyobbik baj, hogy — bár részben a szerző posztumusz hozzájárulásával, hiszen az új befejezést is Zilahy írta — az előadás végképp összezavarja a Fatornyokat. Ha viszont nem tudja fölmutatni, mint eredeti színházi dokumentumot, akkor csakugyan meg kell kérdezni, hogy miért mutatta be? A befejezés arra vall, hogy a darab és a szerző sorsát egyfajta XX. századi „magyar modellnek” tekinti, s a bemutatót megkésett igazságszolgáltatásnak. Az előadásban realizálódott szellemi és esztétikai érték azonban nincs arányban ezzel a szándékkal. Ezért stílustalan a befejező Ady-idézet. A fölföldobott kő ezen az estén visszahullott ugyan, de össze is tört. HOLTAI TAMÁS Fonyó István, Szakács Eszter, Rubold Ödön és Kálmán György keleti éra felvétele 28.