Új Tükör, 1982. július-szeptember (19. évfolyam, 27-39. szám)

1982-09-19 / 38. szám

Tudni is kell... ROCK A SZÍNHÁZBAN I­mmár van főhivatású Rockszín­­házunk, amely tavaly, még saját státusának rendezése előtt meg­szülte a hazai rockoperát is, a Sztár­­csinálókat, a Pesti Színház az el­múlt évadban előadta Sarkadi Kő­míves Kelemenjének rockballada­­változatát, az idei nyárvégén pedig egy alkalmi társulás által bemutat­ta­tott, a rocksztoriként aposztrofált zenés színpadi mű, a Krízis. Jókora késéssel ugyan, de ismét pótoltunk valami „kulturális lemaradást”, és most már aztán senki sem mondhat­ja, hogy nem gondolunk azokra a fiatalokra, akiket némely hiedelmek szerint egyedül a­­ rockszínházba le­het becsábítani, nem tagadva a jám­bor közművelődési reményt; ké­sőbb majd kedvet kapnak a „ren­des” színházra is. Ez a gondolkodás­­mód egy könyvtár-pedagógiai illú­zióra emlékeztet; tudvalevő, hogy létezik a teória, amely bizonyos színvonalas lektűröket úgynevezett „átvezető olvasmányként” próbál felhasználni a magas irodalom felé. Nem áll szándékomban vitatni eze­ket az elképzeléseket, de az minden­képp meggyőződésem, hogy a rocko­­sított színház nem lehet „lektűr” — teljes értékű színháznak kell lennie. Tulajdonképp tisztázandó volna persze, miről ismerszik meg a rock­színház? Némileg tanulmányozva a műfaj „klasszikus” darabjait, ismer­ve a hazai próbálkozásokat, annyit mondhatok: nem arról, hogy muzsi­kája kizárólag rockritmusban szól, nem is arról, hogy témáit a neveze­tes rockerek életéből, életérzéséből meríti. Valójában annyiféle zenei stílus és hangvétel, s oly különböző témakörök jelennek meg a rockszín­ház cégére alatt, hogy nyugodtan ki­jelenthetjük, a rockszínház nem más, mint korszerű (könnyű) zenés színház. Amelynek szakmai krité­riumai lényegében ugyanazok, mint az operett-, vagy a musicalkövetel­mények. Tévedés ugyanis azt hinni, hogy a jó operettszínésznek nem kell(ett) egyszersmind képzett hanggal és tánctudással is rendel­keznie. Ami persze megváltozott, az a művek zenedramaturgiája, s ter­mészetesen maga a zene meg a ko­reográfia. Ezek azonban a stílusvál­tozások függvényei — a zenés szín­pad alaptörvényei nemigen változ­nak: a produkció akkor tekinthető sikerültnek, ha az anyag (zene és szöveg) megfelel önnön stíluseszmé­nyének, az előadók p­edig a mester­ség kihívásának. Elnézést az elvieskedő kitérőért, ám azt hiszem, nem árt leszögezni a kritikai megközelítés szempont­jait. Mert ha így nézem, akkor bíz­vást elmondhatom például a Máté Péter—S. Nagy István szerzette vá­rosmajori krízisről, hogy rock még­­csak akad benne, de a sztorit már hiába keressük, hogy legfeljebb szereplői vannak, nem színészei. A konfliktust, s az ebből következő zenedramaturgiát tekintve aztán végképp elbújhat akár a bécsi ope­rett mára már legavíttabbnak érzett darabjai mögött is. Aminthogy di­daktikai színvonalához képest az egykori cserkészmozgalom jelszavai differenciált morálfilozófiai rend­szert alkotnak. Ami figyelemre mél­tó ebben a krízisben, az két, önér­­tékű teljesítmény: Vikidál Gyula, az ismert rockénekes robusztus fel­lépése, átütő előadásmódja, és a Do­minó Pantomim tagjainak „körítő” közreműködése, akiknek láthatóan a dzsesszi balettiskola az igazán erős oldaluk. De hát négy táncos meg egy énekes még az Új Bergendy zene­karral együtt sem tesz ki egy zenés színházat. Ahhoz az a fajta rendszeres mun­ka szükségeltetik, amit a Rockszín­­ház társulata végez. Nemrég láttam Lázadók című új koncertműsorukat, amelyben egyebek között az Éviié­ből is szerepel néhány részlet. És láttam annak idején, három éve, első kísérletüket, a Margitszigeten bemu­tatott teljes Évi­tát. A szakmai fej­lődés imponáló. Mintha nem ugyan­az az együttes játszana a mai szín­padon. (S persze, csakugyan nagy volt azóta a fluktuáció.) De itt nem csupán, és nem elsősorban az egyéni kvalitáskülönbségekről van szó­ — ez a csapat változott nagy előnyére. Kemény tréningek nyoma látszik magabiztos, pontos és feszes mozgá­sukon. Ebben a színházban nincs elkülönített tánckar: a „szólista” Kováts Kriszta vagy Szolnoki Tibor a következő képben magától értető­dően vegyül a többiek közé, s kő­­koreográfiában megszabott helyé­re, netán a harmadik sorba. Rutin­­hiányt kinél-kinél még tapasztalni — de lazsálást, háttérpihenést, mar­­kírozást senkitől nem láttam. Vala­mennyien mindent beleadnak, s sze­rencsére nemcsak az „ügybe” — mert abból még nem lenne színház —, hanem a technikába, a kivitele­zésbe is. A Rockszínház fiataljainak felnőttségét bizonyítja, hogy meg­értették: nem elég akarni, tudni is kell. MÉSZÁROS TAMÁS Várkonyi Mátyás — Miklós Tibor Sztárcsinálók című rockoperája Rfi­ £sz tamÁs FELVÉTELE Időszámítás SZÍNES MAGYAR FILM: MEGÁLL AZ IDŐ G­othár Péter másképpen emlé­kezik a legendás hatvanas évekre, mint ahogyan az ed­dig köztudatunkban élt. Forgató­könyvíró társával, Bereményi Gé­zával együtt sajátos szemszöget ta­lált, egy gimnazista kamaszfiú sze­mével láttatja a ma már történel­minek számító időket. Köves Dini akkor, 1963-ban természetesen nem tudta, hogy a konszolidáció korsza­ka köszöntött rá, hogy másfajta sze­lek fújdogálnak az országban, hogy tudós politikusok az új gazdasági mechanizmuson törik a fejüket, hogy a turista útlevelek előtt kinyitnak az országhatárok, hogy a Coca-Co­­láról kiderül, nem átkos kábítószer, hanem ártalmatlan üdítő ital. Köves Dini nem észleli és nem értékelheti a múlt traumáit feledtető társadal­mi progressziót, mert nincs mihez hasonlítania, mert csak most veti vigyázó szemét a világra, a felnőt­tek világára. A múlt homályosan él az emléke­zetében. Felidéződik például egy kép, ötvenhat őszének képe, amikor apa hisztérikusan ássa el fegyverét az ablak előtt, aztán magával akar­ja vinni őt is, a­­ bátyját meg az any­ját is egy vöröskeresztes teherautón valahová, de anya magához húzza gyermekeit, és kijelenti, ittmarad­nak. Apa eltűnik, soha többé nem látják, állítólag Amerikában van. Ezzel az előtörténetnek szánt emlék­képpel indítja filmjét, bravúrosan, Gothár Péter. A romos budapesti utca- és lakásjelenet figurái mint­ha panoptikumban mozognának, egy ébren álmodott álomban, aho­gyan az ember gyerekkorának egy­­egy mozzanatára emlékezik. Köves Dini 1963-ban sem tudja pontosan, miért is távozott apja ak­kor olyan sietősen, számára nem létezik, úgy gondolja, az a legjobb, ha mindenkinek azt válaszolja, hogy meghalt, hiszen lám, Gábor­nak, a bátyjának is mennyi kelle­metlensége támadt: már másodszor jelentkezik hiába az orvosi egye­temre. Köves Dini nem nagyon érti a világot maga körül. Otthon arra intik, maradjon csendben, húzza meg magát a padban, abból még senkinek semmi baja nem szárma­zott, az ellenkezőjére van elég példa a családban is. A József Attila-idé­­zettel bemutatkozó új, fiatal osztály­főnöknője pedig arra neveli, hogy mint szabad elme, mondja el nyíl­tan a véleményét. De vajon hová tűnt a régi osztályfőnök, aki a csa­lád szentségére, a tiszta férfiúságra nevelte őket? És vajon mi baja le­het Lovas tanárnő férjének, miért kell rázárni az ajtót, ha eszeveszet­ten dühöng otthon, ki és miért ron­gálta meg az idegeit? Mibe őszült bele olyan fiatalon? Talán egyszer elmondta a véleményét? Mikor kell­és lehet őszintén beszélni, és mikor célszerűbb a hazugság, az elhallga­tás? És hogyan kaphat most hirte­len magas állást apa egykori barát­ja, aki annak idején nem szállt föl a teherautóra, hanem börtönbe ke­rült, kiszabadult és hamarosan már­is az országos húsprogram egyik irá­nyítójává válik? Mégis, hogyan csi­nálják ezt a felnőttek?! Gothár Péter nem megfogalmaz­tatja, hanem megéleti kamaszhősé­vel kételyeit. Különös világot raj­zol köréje, mely egyszerre tárgyila­gosan valóságos és a kamasz objek­­tívnek megfelelően szubjektívre sti­lizált. A környezet tárgyai, a kosz­tümök, a helyszínek hangulata, a színészek játéka is ezt a kettősséget fejezik ki. A Koltai Lajos kamerája által mesterien megidézett hatvanas évek pontos dokumentumai szétvá­­laszthatatlanul keverednek az iro­nikus felhangokkal kísért személyes élményekkel. Gothár Péter szinte észrevétlenül vált egy-egy jeleneten belül az egyik „csatornáról” a má­sikra. Távolságtartó iróniája, me­lyet az Ajándék ez a napban megis­merhettünk, finoman besettenkedik szereplőinek viselkedésébe. Az ötvenes évek után tehát a hat­vanas évek történelme is lassan be­vonul filmművészetünkbe. Bármi­lyen furcsának is tűnhet ez a „fel­nőttek” szemében, 1963 és vidéke sokak számára valóban történelem, maguk az alkotók is körülbelül Kö­ves Dini eszével és érzékszerveivel élték át azokat az időket. A mai kö­zépnemzedék, a harmincasok világ­látásának, tudatformálódásának kor­szakát vizsgálja Gothár Péter. S ha igényesek vagyunk régebbi múltunk igazságainak fölmutatásával kap­csolatban, ne lepődjünk meg a Meg­áll az időben lefestett, talán meghök­kentő tabló láttán. Mert bizonyos, hogy az a társadalmi, gazdasági föl­lendülés, mely e legendás időket fémjelzi, az értékek átrendeződésé­vel, az új ideálok és célok keresésé­vel legalább annyi kételyt és zavart okozott az emberi fejekben, amen­­­nyi Köves Diniék életét bonyolítot­ta. Gothár Péter felnőttfejjel és te­hetséggel idézi meg sokunk kamasz­korát. SZÉKELY GABRIELLA Mintha panoptikumban mozognának, egy ébren álmodott álomban, aho­gyan az ember gyermekkorának egy­­egy mozzanatára emlékezik. (Az itt­hon maradt család, középen az anya: Kakassy Ágnes) □ 29

Next