Új Tükör, 1982. július-szeptember (19. évfolyam, 27-39. szám)
1982-09-19 / 38. szám
Tudni is kell... ROCK A SZÍNHÁZBAN Immár van főhivatású Rockszínházunk, amely tavaly, még saját státusának rendezése előtt megszülte a hazai rockoperát is, a Sztárcsinálókat, a Pesti Színház az elmúlt évadban előadta Sarkadi Kőmíves Kelemenjének rockballadaváltozatát, az idei nyárvégén pedig egy alkalmi társulás által bemutattatott, a rocksztoriként aposztrofált zenés színpadi mű, a Krízis. Jókora késéssel ugyan, de ismét pótoltunk valami „kulturális lemaradást”, és most már aztán senki sem mondhatja, hogy nem gondolunk azokra a fiatalokra, akiket némely hiedelmek szerint egyedül a rockszínházba lehet becsábítani, nem tagadva a jámbor közművelődési reményt; később majd kedvet kapnak a „rendes” színházra is. Ez a gondolkodásmód egy könyvtár-pedagógiai illúzióra emlékeztet; tudvalevő, hogy létezik a teória, amely bizonyos színvonalas lektűröket úgynevezett „átvezető olvasmányként” próbál felhasználni a magas irodalom felé. Nem áll szándékomban vitatni ezeket az elképzeléseket, de az mindenképp meggyőződésem, hogy a rockosított színház nem lehet „lektűr” — teljes értékű színháznak kell lennie. Tulajdonképp tisztázandó volna persze, miről ismerszik meg a rockszínház? Némileg tanulmányozva a műfaj „klasszikus” darabjait, ismerve a hazai próbálkozásokat, annyit mondhatok: nem arról, hogy muzsikája kizárólag rockritmusban szól, nem is arról, hogy témáit a nevezetes rockerek életéből, életérzéséből meríti. Valójában annyiféle zenei stílus és hangvétel, s oly különböző témakörök jelennek meg a rockszínház cégére alatt, hogy nyugodtan kijelenthetjük, a rockszínház nem más, mint korszerű (könnyű) zenés színház. Amelynek szakmai kritériumai lényegében ugyanazok, mint az operett-, vagy a musicalkövetelmények. Tévedés ugyanis azt hinni, hogy a jó operettszínésznek nem kell(ett) egyszersmind képzett hanggal és tánctudással is rendelkeznie. Ami persze megváltozott, az a művek zenedramaturgiája, s természetesen maga a zene meg a koreográfia. Ezek azonban a stílusváltozások függvényei — a zenés színpad alaptörvényei nemigen változnak: a produkció akkor tekinthető sikerültnek, ha az anyag (zene és szöveg) megfelel önnön stíluseszményének, az előadók pedig a mesterség kihívásának. Elnézést az elvieskedő kitérőért, ám azt hiszem, nem árt leszögezni a kritikai megközelítés szempontjait. Mert ha így nézem, akkor bízvást elmondhatom például a Máté Péter—S. Nagy István szerzette városmajori krízisről, hogy rock mégcsak akad benne, de a sztorit már hiába keressük, hogy legfeljebb szereplői vannak, nem színészei. A konfliktust, s az ebből következő zenedramaturgiát tekintve aztán végképp elbújhat akár a bécsi operett mára már legavíttabbnak érzett darabjai mögött is. Aminthogy didaktikai színvonalához képest az egykori cserkészmozgalom jelszavai differenciált morálfilozófiai rendszert alkotnak. Ami figyelemre méltó ebben a krízisben, az két, önértékű teljesítmény: Vikidál Gyula, az ismert rockénekes robusztus fellépése, átütő előadásmódja, és a Dominó Pantomim tagjainak „körítő” közreműködése, akiknek láthatóan a dzsesszi balettiskola az igazán erős oldaluk. De hát négy táncos meg egy énekes még az Új Bergendy zenekarral együtt sem tesz ki egy zenés színházat. Ahhoz az a fajta rendszeres munka szükségeltetik, amit a Rockszínház társulata végez. Nemrég láttam Lázadók című új koncertműsorukat, amelyben egyebek között az Éviiéből is szerepel néhány részlet. És láttam annak idején, három éve, első kísérletüket, a Margitszigeten bemutatott teljes Évitát. A szakmai fejlődés imponáló. Mintha nem ugyanaz az együttes játszana a mai színpadon. (S persze, csakugyan nagy volt azóta a fluktuáció.) De itt nem csupán, és nem elsősorban az egyéni kvalitáskülönbségekről van szó — ez a csapat változott nagy előnyére. Kemény tréningek nyoma látszik magabiztos, pontos és feszes mozgásukon. Ebben a színházban nincs elkülönített tánckar: a „szólista” Kováts Kriszta vagy Szolnoki Tibor a következő képben magától értetődően vegyül a többiek közé, s kőkoreográfiában megszabott helyére, netán a harmadik sorba. Rutinhiányt kinél-kinél még tapasztalni — de lazsálást, háttérpihenést, markírozást senkitől nem láttam. Valamennyien mindent beleadnak, s szerencsére nemcsak az „ügybe” — mert abból még nem lenne színház —, hanem a technikába, a kivitelezésbe is. A Rockszínház fiataljainak felnőttségét bizonyítja, hogy megértették: nem elég akarni, tudni is kell. MÉSZÁROS TAMÁS Várkonyi Mátyás — Miklós Tibor Sztárcsinálók című rockoperája Rfi £sz tamÁs FELVÉTELE Időszámítás SZÍNES MAGYAR FILM: MEGÁLL AZ IDŐ Gothár Péter másképpen emlékezik a legendás hatvanas évekre, mint ahogyan az eddig köztudatunkban élt. Forgatókönyvíró társával, Bereményi Gézával együtt sajátos szemszöget talált, egy gimnazista kamaszfiú szemével láttatja a ma már történelminek számító időket. Köves Dini akkor, 1963-ban természetesen nem tudta, hogy a konszolidáció korszaka köszöntött rá, hogy másfajta szelek fújdogálnak az országban, hogy tudós politikusok az új gazdasági mechanizmuson törik a fejüket, hogy a turista útlevelek előtt kinyitnak az országhatárok, hogy a Coca-Coláról kiderül, nem átkos kábítószer, hanem ártalmatlan üdítő ital. Köves Dini nem észleli és nem értékelheti a múlt traumáit feledtető társadalmi progressziót, mert nincs mihez hasonlítania, mert csak most veti vigyázó szemét a világra, a felnőttek világára. A múlt homályosan él az emlékezetében. Felidéződik például egy kép, ötvenhat őszének képe, amikor apa hisztérikusan ássa el fegyverét az ablak előtt, aztán magával akarja vinni őt is, a bátyját meg az anyját is egy vöröskeresztes teherautón valahová, de anya magához húzza gyermekeit, és kijelenti, ittmaradnak. Apa eltűnik, soha többé nem látják, állítólag Amerikában van. Ezzel az előtörténetnek szánt emlékképpel indítja filmjét, bravúrosan, Gothár Péter. A romos budapesti utca- és lakásjelenet figurái mintha panoptikumban mozognának, egy ébren álmodott álomban, ahogyan az ember gyerekkorának egyegy mozzanatára emlékezik. Köves Dini 1963-ban sem tudja pontosan, miért is távozott apja akkor olyan sietősen, számára nem létezik, úgy gondolja, az a legjobb, ha mindenkinek azt válaszolja, hogy meghalt, hiszen lám, Gábornak, a bátyjának is mennyi kellemetlensége támadt: már másodszor jelentkezik hiába az orvosi egyetemre. Köves Dini nem nagyon érti a világot maga körül. Otthon arra intik, maradjon csendben, húzza meg magát a padban, abból még senkinek semmi baja nem származott, az ellenkezőjére van elég példa a családban is. A József Attila-idézettel bemutatkozó új, fiatal osztályfőnöknője pedig arra neveli, hogy mint szabad elme, mondja el nyíltan a véleményét. De vajon hová tűnt a régi osztályfőnök, aki a család szentségére, a tiszta férfiúságra nevelte őket? És vajon mi baja lehet Lovas tanárnő férjének, miért kell rázárni az ajtót, ha eszeveszetten dühöng otthon, ki és miért rongálta meg az idegeit? Mibe őszült bele olyan fiatalon? Talán egyszer elmondta a véleményét? Mikor kellés lehet őszintén beszélni, és mikor célszerűbb a hazugság, az elhallgatás? És hogyan kaphat most hirtelen magas állást apa egykori barátja, aki annak idején nem szállt föl a teherautóra, hanem börtönbe került, kiszabadult és hamarosan máris az országos húsprogram egyik irányítójává válik? Mégis, hogyan csinálják ezt a felnőttek?! Gothár Péter nem megfogalmaztatja, hanem megéleti kamaszhősével kételyeit. Különös világot rajzol köréje, mely egyszerre tárgyilagosan valóságos és a kamasz objektívnek megfelelően szubjektívre stilizált. A környezet tárgyai, a kosztümök, a helyszínek hangulata, a színészek játéka is ezt a kettősséget fejezik ki. A Koltai Lajos kamerája által mesterien megidézett hatvanas évek pontos dokumentumai szétválaszthatatlanul keverednek az ironikus felhangokkal kísért személyes élményekkel. Gothár Péter szinte észrevétlenül vált egy-egy jeleneten belül az egyik „csatornáról” a másikra. Távolságtartó iróniája, melyet az Ajándék ez a napban megismerhettünk, finoman besettenkedik szereplőinek viselkedésébe. Az ötvenes évek után tehát a hatvanas évek történelme is lassan bevonul filmművészetünkbe. Bármilyen furcsának is tűnhet ez a „felnőttek” szemében, 1963 és vidéke sokak számára valóban történelem, maguk az alkotók is körülbelül Köves Dini eszével és érzékszerveivel élték át azokat az időket. A mai középnemzedék, a harmincasok világlátásának, tudatformálódásának korszakát vizsgálja Gothár Péter. S ha igényesek vagyunk régebbi múltunk igazságainak fölmutatásával kapcsolatban, ne lepődjünk meg a Megáll az időben lefestett, talán meghökkentő tabló láttán. Mert bizonyos, hogy az a társadalmi, gazdasági föllendülés, mely e legendás időket fémjelzi, az értékek átrendeződésével, az új ideálok és célok keresésével legalább annyi kételyt és zavart okozott az emberi fejekben, amennyi Köves Diniék életét bonyolította. Gothár Péter felnőttfejjel és tehetséggel idézi meg sokunk kamaszkorát. SZÉKELY GABRIELLA Mintha panoptikumban mozognának, egy ébren álmodott álomban, ahogyan az ember gyermekkorának egyegy mozzanatára emlékezik. (Az itthon maradt család, középen az anya: Kakassy Ágnes) □ 29