Új Tükör, 1982. október-december (19. évfolyam, 40-52. szám)
1982-10-03 / 40. szám
Sieti ajánlat Könyv AZ ÜVEGKALAP Kálnoky László versei Számos tudósi meghatározás, frappáns író-megfogalmazás van forgalomban a modern költészetről. Közülük újabban kissé hiányzik az igazi vers egyik fő jellemzője. Az a feltétel, hogy a költemény a megélt élet sűrített formája, újra átélni érdemes foglalata legyen. Rettenthetetlen őszinteség, mély belátás és a kimondás bátorsága kell — a tehetség mellett — ahhoz, hogy valaki tudatosan ilyen poézist teremtsen. Befogadásához, megértéséhez sem elég a puszta széplelkűség vagy a formai bravúrok értékelésének képessége. Az életfedezet, nem irodalmias, divat fölötti líra az olvasó lelkét, szellemét egyidejűleg igényli. Egyszerre ajándékozza meg saját létezése élményével. E költői irányzat nagy képviselője volt és maradt Kálnoky László, aki Az üvegkalap című kötetében harmadvirágzásának pompás dokumentumait kötötte csokorba. Aki a hetvenes évek derűs kedélyű, oldott humorú Kálnokyját keresi a könyvben, nyert. Itt is rálapozhat a híres Homálynoky-történetek friss változataira. Aki a komor évek emésztő lángolású, kormos szenvedélyű, de klasszikus fegyelmű lírikusával óhajt — és mer — szemtől szembe találkozni, az újabb nagy alkotások örvényébe kerülhet az 1980—81-es évek terméséből válogató gyűjtemény kezdő- és záróciklusaiban. A mai írólét fonákságai mellett sem halad el csattanós szavak nélkül a szerző, és újólag meglep azzal, hogy kínzó érzékletességgel feléleszt a messzi múltból egy beteljesületlen szerelmet, annak is a legvégső stádiumát: a féltékenységet. Dermeszt és kétségbe ejt, kacagtat és elnézésre tanít, megbocsátásra int és engesztelhetetlenségre kötelez a szép kötet. De főként arra indít, hogy mi is tartalmasan éljük meg az életünket. (Magvető) Iszlai Zoltán azóta juvort csinált, világszerte ismert költővé vált — ma már követőivel s hatása alól szabadulni vágyókkal van nyilvánvalóan tele a szovjet líra. E vékony esszégyűjteményét azért is érdemes forgatnunk, mert nem elvont tanulmányokat, spekulációkat találunk benne, inkább kiegészítő adalékokat a költő verseihez, megtett útjához. Voznyeszenszkij vallomásosan ír, ennél fogva tűnődései a költészetről, más művészetekről mindig életrajzi vonatkozásúak egyben. Legmegrendítőbb olvasmány alighanem a kötet elején levő írása, a „Tizennégy esztendős vagyok ...Paszternak hív a telefonhoz?”, közlik a kissé elképedt szülők a kamaszköltő Voznyeszenszkijjel. S megkezdődik a visszahúzódva élő nagy költő s a kezdeti lépéseit próbálgató gimnazista verselő közt a hosszú, Voznyeszenszkij pályájára nézve meghatározó barátság. Voznyeszenszkij ebben az esszében persze nemcsak kettőjükről, sétáikról, beszélgetéseikről ír. Jellemzi az akkori évek moszkvai művészeti életét, beszámol Paszternák kötődéseiről, hatásáról. Általában igen frappánsan rajzolja meg azokat, akik vallásra késztetik. Michelangelo, Lorca, Pliszeckaja, az amerikai Lowell, Ferlinghetti. Voznyeszenszkij nem egyszerűen a tehetséges emberek közelségét keresi. Azokat köztük, akik munkásságukkal a művészet dolgát előrevitték, viszik. Akiknél saját kisérletező hajlama, képessége biztatást, erőt lel. „A múzsa kínjai” tanúsága szerint ilyen biztatással az utána következő nemzedékeknek aztán ő maga is szolgál. (Európa) „ .... Kalasz Marton PÁRBESZÉD A KÖLTÉSZETRŐL Andrej Voznyeszenszkij esszéi Voznyeszenszkij a hatvanas évek elején a szovjet új hullám legmerészebb hangú lírikusaként vált ismertté nálunk. Szenvedélyessége, szokatlan gondolat- s képzettársításai elháríthatatlanul megfészkelték magukat bennünk. Voznyeszenszkij GAMMAPOLISON INNEN Leskó László könyve „Folklórra éhes korunkban bizonyosan kelendő lesz Leskó László falufényképe.” A fülszövege nem túl szerencsés ajánló mondata, sajnos, nem minden alap nélküli. S nemcsak azért, mert a kor valóban folklórra éhes. És nem is csak azért, mert a mai „nem falu” könnyen folklorizálja, pontosabban folklorisztikusnak érzi azt is, ami a maga helyén „csak” puszta élet; hamar romantizálja, egzotikussá színezi a vidéki létkörülményeket, s különösen azt, ami ezekből múltat idéző. Alapot ad a fülszövegbe foglalt, nekem kétes értékű ajánláshoz a szerző is. Riportsorozata sok kemény, keserű tényt, a közelmúlt sok fájdalmát-bűnét, a jelen sok éles problémáját veti föl. Van érzéke ahhoz is, hogy történetiségében, fejlődésében, honnan hová állapotában nézze az agrárvidéket. Magatartása, kérdező attitűdje, kommentátori pozíciója azonban néhol zavar. Van valami akaratlan fölény, sőt fölényeskedés a modorában. Még szerencse, hogy ez igazán bántóan csak az előszójellegű „Kés, kérés, kérdés” című fejezetben érvényesül, s utóbb tompul. Nem akarok azonban Leskó vállalkozásáról túl szigorúan szólni. Vékonyka könyve a közelmúltról nehezen tájékozódó fiataloknak készült. S ha közülük akad, akiben e riportok több kérdést támasztanak, mint amire választ adnak, az szóban is érdeklődhet az „ősöknél”, s írásban is megleli azokat a beszámolókat, amelyekben kevesebb a blickfangra törekvés, a sokkolni akarás, a riporteri kivagyiság — és mélyebb az elemzés. (Kozmosz) Lázár István ÁLARCOK KÉNYSZERÉBEN Diane Johnson regénye Álarcok kényszerében — avagy Amerika számkivetettjei. Diane Johnson regényének két számkivetettje, a kaliforniai Orris egyik öreg, favázas házának két lakója, vérmérsékletében, külsejében, származásában — egyszóval mindenben — gyökeresen különbözik egymástól. Ami sorstársakká, már-már testvérekké teszi őket, a brazil Ouida Senzát és az őshonos amerikai Marybethet: az üldöztetés és űzöttség érzése, a hontalanság állandó szorítása, s az elkerülhetetlen szerepjátszás kényszere. Ouidát az útlevél hiánya, lakótársát egy akaratlan emberöléssel végződött háborúellenes akció sodorja a társadalom peremére. Ám kétségbeejtő helyzetük ellenére mindketten olyan szeretetre méltó teremtések, hogy bogaras, meddő önzésben élő idős házigazdáikban — Theodora Wall exbalerinában és fotóművész bátyjában, Antonban — is felébresztik az emberséget. A mindennapi életet jócskán megnehezítő hibáikat — Ouida végletes latin babonásságát és hókuszpókuszait, Marybeth üldözési mániából fakadó ön- és közveszélyes pánikhangulatait — egyedül ennek a szeretetreméltóságnak és mélyen gyökeredző humánumnak a kedvéért képesek elviselni mindazok, akik kapcsolatba kerülnek velük. A regény legmegkapóbb részlete Marybeth pótmamáskodásának históriája; a huszonhét éves gyerektelen lány és a madárfióka-törékenységű, szótlan kisfiú, Chen-yu (akinek a maoistákkal rokonszenvező, hamis személyi iratok gyártásával foglalkozó anyja adta amerikai létére ezt a kínai nevet!) apró konfliktusok tömegéből lassan kibontakozó rokonszenvének ábrázolása. Johnson könyve e részében voltaképpen a szülő-gyerek viszony lényegére, a kölcsönös egymásrautaltságra világít rá. Diane Johnson munkamódszere, stílusa — a helyszín aprólékos, láttató erejű leírása, a soha nem modoros líraiság, a szereplők lélektanilag tökéletesen kidolgozott jellemzése — a nálunk is közismert, nagyszerű Carson McCullersével, az amerikai Dél mindmáig egyik legrangosabb ábrázolójáéval rokon. Az árnyalatokra mindig ügyelő, érzékeny fordítás Kaposi Tamás munkája. (Magvető) Petrőczi Éva PUCÉRAN ÉS SZABADON Színes francia film Kedves és színes francia film. És itt minden szó igaz. Lucie és Charles, avagy a kitűnő Cinette Garcia és Daniel Ceccaldi története, ahogy mondják, kedvesen van megformálva, igazi mozisablonok szerint. A cselekmény egyetlen eleme sem tart igényt a valódiságra, a „boldog vég” szinte feladványszerűen következik be a Párizstól Marseille-ig tartó „útifilm” színes képsorai nyomán. És francia ez a film: szellemes, frivol, ízléses. Nelly Kaplan, a rendező, az író és az egyik főszerep alakítója igazi mozidarabot „hozott össze” a moziipar által kitermelt sablonokból. Van itt mesés örökség, őrült gyilkos, szélhámos ügyvéd, kikötői alvilág, habókos jósnő, eltűnt Van Gogh-kép és sanzon ügyes elegyben. Humor és csipetnyi irónia lengi be a történetet, ami azonban mégis több, mint tucat kommersz. Kiemeli az átlagból két dolog. Egyfelől a műgond, amellyel e „laza” történetben a fogaskerekek egymásba illenek, másrészt a gondolati háttér mindenképpen értékes. A film képei mögött az a kétségbeesés jelenik meg, amit a kispolgár érez élete derekán. A lassú elszegényedés, az öregedés, az érzelmek kihűlése nyomán felsejlő tragédia: a kiüresedés. Az a vágy, hogy jó lenne újrakezdeni. Ha már a világ megváltoztathatatlan, legalább ők legyenek mások. Az a vágy, hogy ne csak a gátlástalan fiatalság legyen értékes a világ szemében, hanem a kezdődő öregség is. Nelly Kaplan válasza a feltett kérdésekre szándékosan irreális, és ezért igaz. Olyan, mint egy sanzon. És vajon miért ne szerethetnénk ezt a kis francia dalt még akkor is, ha tudjuk, hogy az áhított szabadságot nem a társadalmon kívül, hanem belül kellene megteremteni. Úgy, ahogy az igazi marseille-i dal, az életerős polgárság forradalmi éneke akkor az egész világ számára azt valóban nyilvánvalóvá tette. Marx József HELYRE VAGY BEFUTÓRA Színes NDK-film Erdő-mező, szép tájképek — ez is van C. Dobberke filmjében, de összevéve is csak négypercnyi időtartamra. Hősnője a Silvia nevű csinos, jóalakú, széparcú zsoké. Az ő nézegetésére számítsunk ugyan-