Új Tükör, 1982. október-december (19. évfolyam, 40-52. szám)

1982-10-24 / 43. szám

— Az ember csak kapkodja a fejét. Szinte el sem akarja hinni, hogy ez a fiú így is játszhat, hiszen még a nevét sem ismeri. Aztán csak bom­baként vágódnak a térfélre a labdák, s a végén jön a kellemetlen vereség. Elkép­zelhetetlen, milyen nagy fej­lődést tapasztalni jelenleg a világ teniszsportjában, főleg az Egyesült Államokban. Egy-egy egyetemi bajnokság győztese még Grand Prix­­versenyen is komoly megle­petést okozhat. De más or­szágokban is így van ez: a fiatalok nagy pénzt látnak a teniszben, életüket adják rá. Egyikük-másikuk aztán ko­moly eredményt is elér, majd sokáig ismét nem hallunk róla. Bennünket, akik a vi­lág első 20—30 legjobbja kö­zött immár évek óta tartjuk a helyünket, az különböztet meg tőlük, hogy majdnem mindig hozzuk formánkat, így gyűjtjük a GP-pontokat. A megbízhatóság a fegyve­rünk. E mondatokat idén, az év elején nyilatkozta Taróczy Balázs, s akkor még ő sem gondolhatta, hogy az eszten­dő nagy magyar teniszcsaló­dásának történetét is megfo­galmazza. Az események is­meretesek: a Davis Kupa legjobb 16 együttese közé jutástól valóban hajszál vá­lasztotta el a magyar csapa­tot, ha Bastiansen — Taró­czy szavaival élve, az „ügye­letes meglepetésember” — nem játszik egészen kivá­lóan, akkor alighanem a leg­nagyobb ajándékot kapta volna meg a jubileumát ün­neplő magyar teniszsport: a világ legjobbjai közé emel­kedhetett volna. Egy furcsa világbajnokság Hiba volt Taróczy nyakába varrni a váratlan kiesést, hiszen nem feledhetjük: az ő klasszisa adott egyáltalán lehetőséget arra, hogy sok­sok nagy csata után a „pa­radicsom kapujába” kerül­hessen csapatunk. Közismert, unos-untalan elmondtuk már: túlságosan is egy em­berre épül ez a válogatott. S tudomásul kell venni: a kulcsember néha össze is csuklik a nagy felelősség sú­lya alatt. Az vesse rá az el­ső követ, akinek döntő pil­lanatban még nem remegett meg kezében az ütő egy olyan ideg­játékban, mint a tenisz. A bánkódás helyett célra­vezetőbb, ha reálisan érté­keljük a 100 éves magyar teniszsport jelenlegi helyze­tét. Megállapítható: férfivá­logatottunk reális tudásá­nál magasabb régióba került volna, ha Taróczy legyőzi Bastiansent. Igaz, a legjob­bak közé kerülés, ez az „ajándék” felmérhetetlen népszerűséget, reklámot köl­csönzött volna a sportágnak. Ám ennek jelentőségét már csak azért sem volna helyes túlértékelni, mert a tenisze­zés — különösen azóta, hogy megszabadult a káros ideo­lógiai, politikai felhangok­tól — egyre inkább népsze­rűvé válik az országban. Az idei év eseményei azt igazolták, hogy nagy minő­ségi különbség van a férfi- és a női tenisz között ha­zánkban. A férfiaknál Taró­­czyék mögött nincsenek nemzetközileg is elismert fia­talok. Kiesett egy generáció, s erre nemcsak Davis Kupa­csapatunk egyoldalassága a bizonyíték, hanem a Nyír­egyházán rendezett amatőr Európa-bajnokság is, ame­lyen szánalmas szerep ju­tott a házigazda fiúknak. Előrelépés csak akkor vár­ható, ha 1. megteremtik a tehetségek kiválasztódásá­nak megfelelő rendszerét; 2. ugrásszerűen javul az egye­sületi edzésmunka; 3. a te­hetségek lehetőséget kapnak, hogy idejében bekapcsolód­janak a tenisz nemzetközi vérkeringésébe. A női mezőny jóval erő­sebb : tizenéves tehetségek ütik a labdát, egészséges konkurrenciaharc indult meg közöttük. Temesvári, Kovaczics, Ritecz, Bartos — hogy csak négyüket em­lítsük — részint máris ne­vet szerzett, vagy töretlen lelkesedésük eredménye nem késhet soká. Várható, hogy ez a jó képességű nemzedék „maga után húzza” a töb­bieket is, amennyiben az ed­zők változatlanul fontosnak tartják az utánpótlás neve­lését. Nem követhetik el még egyszer azt a hibát, mint amit a férfiaknál: a Taróczy—Szőke kettős ár­nyékában egyszerűen első­ Magánvállalkozó teniszbajnok ledkeztek a megfelelő után­pótlásról. Szerény anyagi lehetősé­geinkhez mérten kiváló programot adott a jubileu­mát ünneplő szövetség a te­nisz híveinek 1982-ben. Utaltunk már az Európa­ba­jnokságra, a Davis Kupa­küzdelmekre, s nem feled­kezhetünk el a nemzetközi kupadöntőkről sem, hiszen világklasszisok látogattak el a Margitszigetre. Kevesebb nyilvánosságot kapott ugyan, de a teniszdiplomáciának köszönhető, hogy Budapes­ten rendezték meg­­ a szo­cialista országok között el­sőként — a teniszező újság­írók ötödik világbajnoksá­gát. Szakírók látogattak Bu­dapestre, s a 10 ország közel 100 versenyzője a heves csa­ták után baráti kapcsolato­kat is keresett. Már önma­gában ez a tény sem lebe­csülendő, különösen, ha fi­gyelembe vesszük a fagyos nemzetközi külpolitikai lég­kört. (Hans-Peter Jansen — NSZK —, a világbajnokság férfi egyesének győztese: — Országomban sok új­ságíró teniszezik, örülök, hogy negyvenévesen immár harmadszor lehettem bajnok. Egy-egy világverseny per­sze mást jelent. Én például — pedig igazán sok sport­­eseményt közvetítek — még soha nem jártam Budapes­ten. Rájöttem: hibát követ­tem el, mert varázsol a vá­ros. Néhány nap alatt az em­bereket is megismerhettem. Otthon azt fogom tanácsol­ni barátaimnak, látogassa­nak el az önök országába. Teniszpályák magánvállalkozásban, Budán Varga Géza 34 □

Next