Új Tükör, 1983. január-március (20. évfolyam, 1-13. szám)

1983-01-16 / 3. szám

ÉRTELMISÉG, HIMLŐMK­ edvvel olvasgatom a Mozgó Vi­lágot. Kell ilyen folyóirat. Nem hiszem, hogy a világ abban az irány­ban mozog, mint az orgánum egyik­másik rovatvezetője vagy szerzője véli, de mozog, mind a világ, mind a folyóirat, s ez utóbbi sem rossz dolog egy olyan sajtóban, amelyben túl sok a dermedt és dermesztő ru­tin. Rokonszenvemet az sem csor­bítja lényegesen, hogy az MV szép­írói termékeiben túl gyakran talál­kozom blöffel, az esztétikai provo­káció üresjárataival. Amióta világ a világ, sok művészeti újítás öltött mumus-maszkot, hogy ráijesszen hol a burzsujokra, hol némely fé­lős funkcionáriusokra. De a folyó­irat leggyakrabban nem is irodalmi alkotásaival kelt figyelmet; a poli­tikai teóriákat lehet legjobban él­vezni benne — élvezeten olykor hasznos okulást, máskor e tekintet­ben is pusztán szórakoztató provo­­káltatást értve. Bizonyos határok közt azonban ez utóbbiaknak is le­het hasznos funkciójuk. Minden új nemzedék természetes vágya, hogy a sors nyisson teret előtte. Az én nemzedékemnek meg­adatott, hogy 1944—45-ben lelkesítő kamaszságokat követhessen el. Tíz év sem telt el, s újabb harci sík tá­rult elénk, népünk bölcs atyjának politikája ellen lehetett tüntetni, majd hamarosan ismét igazi romok között sorakozhattunk fel, ki-ki íz­lése szerint. De mi jutott mára azok­nak, akik 45-ben még nem is éltek, s 55 körül a jó esetben is csak óvodás­dalocskákban éltethették a vezér­pajtást? Szórakozás a KISZ feliratú diszkókban, szexvita az ifjúsági ma­gazinokban, meg szexpartik az if­júsági parkokban? Nem csodálom, hogy bizalmatla­nok a szülők történelemcsináló nem­zedékével szemben. Ráadásul túl­ságosan is elterpeszkedünk a köz­életben, a még idősebbekkel együtt. Hajdani érdemek, vagy csak han­goztatott érdemek címén mintha túl sok pozíció életfogytiglani latifun­diumként osztatott volna szét olya­nok közt, akiknek ma már csak egy része képes a kor színvonalán dol­gozni, más részük rossz tegnapok rossz módszereinek eleven kövülete. A közéleti elöregedés számomra leg­­csattanósabb bizonyítéka az, hogy már az MV kontesztáló „fiataljai­nak” többsége is legalább öt-tíz év­vel idősebb mondjuk ama huszonéves ifjaknál, akik három évtizeddel ez­előtt a párt központi lapjának ve­zető rovatait szerkeszthették ... Meg kell tehát élénkíteni a tár­sadalom „mobilitását”. De ha nem szeretjük áltatni magunkat, be fog­juk látni, hogy mégsem lehet egy ország fővárosát tizenkét évenként szétlövetni, csak azért, hogy hu­szonéves írók szerkeszthessék a köz­ponti lapokat. Vagyis gyors változások e tekin­tetben sem várhatók. Akkor viszont legyen joguk a fiataloknak arra, hogy saját elképzelésük szerint bíráljanak egy eredményt, amelynek létrejöttében nem volt részük. Le­gyen joguk teoretikusan is jelezni, sőt meg is fogalmazni, hogy mit szeret­nének. Ami kritikájukban jogos és a holnap felé mutat, utat fog törni magának, akár tetszik ez az apukák és anyukák nemzedékének, akár nem. Amikor viszont túl könnyedén s túl messzire lebegnek el a reali­tások fölé, a politikában is működő gravitáció vissza fogja kényszeríteni őket a földre. Reméljük, közvesze­­delmeket okozó zuhanások nélkül. Az irreális utak iránti vonzódás­nak egyik oka alighanem abból fa­kad, hogy a mai fiatalok a 44-es vagy 55-ös helyzethez képest egy vo­natkozásban szerencsések: „Helsinki szelleme” segít nekik életveszélyes kockázatok nélkül álmodozni. De a szerencsének is van hátulütője, mert egyfajta Ki mond vadabbakat? ve­télkedőre biztathatja a lelkesebb if­jakat. E­zért fordulhatott elő, hogy az utóbbi években, fentebb vázolt rokonszenveim ellenére, egyszer-más­­szor a földi tényekre figyelmeztet­tem az MV egyik-másik, fellegekből prédikáló fiatalját is. Nem tetszett nekik, s ez szívük joga. De kivétele­sen hadd érveljek jogilag magam is: az a cikkely, amelyet a magyar állam nevében is aláírtak Helsinki­ben, nemcsak az irreális csacska­­ságok előterjesztőire vonatkozik, hanem a magamfajta, reáliákban gondolkodó emberekre is. 1981 nyarán az MV egyik polemi­kus írása szigorúan megbírált jó szándékú s tehetséges dokumenta­­rista filmrendezőket, majd elvileg kifejtette, hogy „a reformer típu­sú cselekvő hős” fölött eljárt az idő, „1980 nyara egészen másfajta cse­lekvés tanulságával szolgált mind­annyiunk számára”. Mivel az eszté­tika lobogója alatt felléptetett poli­tikai program lapunkat is érintet­te, válaszoltam a cikkre (1981. 30. sz.). Fölöttébb visszafogottan meg­elégedtem annak tapintatos jelzé­sével, hogy ez a mások nyarára ka­csingató politika időszerűtlen ná­lunk, s egyébként sem tudjuk még, hogy „ez a nyár végül is milyen gyümölcsöket érlel”, örültem, hogy Lengyelországban a legilletékeseb­bek, maguk a munkások léptek föl egy csődbe jutott politikával szem­ben, ám gyanakodtam is, mert mö­göttük egyre határozottabban bon­takozott ki kétes tanácsadók és nem is kétes intézmények profilja. Ezért tartottam attól, hogy a szocializmus Lengyelországban is oly szükségsze­rű megújulását jó szándékú, de kép­zetlen emberek, s nagyon is képzett tanácsadóik felelőtlen provokációk­kal veszélybe fogják sodorni, s ezzel a szocializmus nemzetközi (és ma­gyar!) pozícióinak tartós károkat okozhatnak. Ezért kardoskodtam a sztrájkos-tüntetéses lengyel nyár utánzása helyett a széleskörűen el­ismert magyar kísérlet, a reformok folytatása mellett. És eljött 1981. december 13-a, an­nak minden ismert nemzetközi kö­vetkezményével együtt. Vártam, hogy a lengyel példa másolására buzdító esztéta, látva a forró lengyel nyár zúzmarás eredményeit, elgon­dolkodik, s kijózanodásának esetleg nyilvános tanújelét is adja. Csalódnom kellett. Forrófejű ta­nácsadónk most messzebb került ugyan a mától, de csak azért, hogy történelmi allegóriájában továbbra is a reformok politikájának lehetet­lenségét bizonygassa. Elek Judit ér­dekes Martinovics-filmjét választot­ta trambulinnak e látványos szelle­mi mutatványhoz (lásd. Orosz Ist­ván tanulmányát MV 1982. 12.) Mivel e lapban már túl sokat ír­tam Martinovicsról, s mivel eszté­tánk sem a történelem, sem a tévé­film hőséhez nem ragaszkodik teó­riájában, Martinovicsával nem fog­lalkozom. Csupán megállapítom, hogy a magyar jakobinusok sajátos átértékelésére azért volt szüksége, mert rajtuk akarta bebizonyítani, milyen gyermekded hit s milyen ön­tett illúzió egy értelmiségi részéről azt hinni, hogy reformokról, az ész használatáról, s más effélékről meg­győzheti ,a hatalmat”. Megállapít­ható tehát, hogy esztétánk változat­lanul kitart a „reformer típusú cse­lekvő hős” időszerűtlenségének el­mélete mellett, így az eszmecsere e tekintetben meddő volna. Annyit azért hadd jegyezzek meg, hogy „az értelmiség” és „a hatalom” sarkos szembeállítása, amely az egész tanulmányt áthatja, egy tudományos diszciplínákban jártas művelt iro­dalmár részéről legalábbis megle­pő kiindulás. Szellemesnek tűnhet például az ilyen aforizma: „ ... ész­ből vitathatatlanul általában több szorult az értelmiségbe, mint a ha­talomba”. De ez a szellemesség pusztán játszadozás a fogalmakkal. Ha valami vitathatatlan, legfeljebb az, hogy az értelmiségi foglalkozás nem utal feltétlenül értelmességre, és viszont, a hatalomnak elég gyak­ran megvan a magához való „esze”. Az értekező szerint az értelmiségiből lehet „udvari tanácsos, kémikus, költő, csillagász stb . . .”, de fel sem merül nála annak a lehetősége, hogy az értelmiségi a hatalom részese is lehet. A valóságos történelemben viszont, kivált egy-két százada, alig képzelhető el hatalom az értelmi­ség meghatározó „esze” nélkül, sőt nem egy példa van arra, hogy „a hatalom csúcsát személyében egy vagy több értelmiségi testesíti meg. Természetesen bárki rokonszenvet érezhet azok iránt, akik „értelmiségi tevékenységükkel radikálisan össze­egyeztethetetlennek tartották, hogy a mindenkori hatalom ideológusai és hűséges alattvalói legyenek”, de senki nem tagadhatja el, hogy a ha­talomellenes értelmiségi ma már rendszerint hatalmon levő értelmi­ségiekkel áll szemben . .. S dacolá­sával épp egy másik — volt vagy leendő, hazai vagy külső — hata­lomnak lehet akart-akaratlan ideo­lógusa, sőt alattvalója is. Amikor Chénier, a kiváló francia értelmisé­gi cikkeket írt a forradalmi diktatú­ra szervezői ellen, egyfelől az alkot­mányos monarchia, tehát az elbu­kó hatalom ideológusaként vitézke­dett a porondon, másfelől olyan for­radalmárokat támadott, akik egy­től egyig nem csupán a feltörő ha­talmat, hanem az értelmiség egy ré­szét is képviselték! Vagy Saint-Just csak addig volt értelmiségi, amíg A forradalom szellemét írta, hata­lom nélküli pozícióban, de megszűnt értelmiségi lenni, amikor a rette­gett s szintén entellektüel Robes­pierre oldalán a köztársasági intéz­ményekről rótta töredékeit? Vagy az Empiriocriticizmus Leninje még értelmiségi, de A szovjethatalom so­ron levő feladatainak írója már nem az? Ilyet esztétánk sem állíthat. Ha belegondol abba, hogy az 1917 utáni hatalom csúcsain szép számban ér­telmiségiek álltak, kivétel nélkül ki­magasló értelmiségiek, mint Lenin, Szverdlov, Trockij, Lunacsarszkij, Buharin, s persze, Sztálin is, akkor be kell látnia, hogy „a hatalom” és az „értelmiség” skolasztikus szem­­beállítása fölött jobban eljárt az idő, mint „a reformer típusú cselekvő hős” fölött. D­e a történelmi tények úgy látszik, kevéssé izgatják esztétánkat Ezért történhet meg, hogy az íntran­­zingens értelmiségre utaló „kevés magyar példa közül” így utal Pető­fire: „... a Batthyány vezette felelős magyar minisztérium megalakulása után nem sokkal, a 48—49-es for­radalom felfelé ívelő szakaszában is azt írta, hogy »­én erre a minisz­tériumra nem magamat, még a ku­tyámat se bíznám­«”. (Petőfi egyéb­ként eredetileg nem írta a híres fél­mondatot, hanem hangoztatta, még­pedig így: ......én e ministeriumra nem a hazát, de egy magamat, sőt a kutyámat sem bíznám”, de hát a pontosság a királyok erénye, nem az ifjú esztétáké.) A dolog persze nem olyan egysze­rű, mint a cikkíró hiszi. Először is: Petőfi nem azért támadta Batthyányt, mert a gróf a hatalmat képviselte, hanem épp azért, mert szerinte nem élt elég erélyesen a hatalommal. Má­sodszor: később ő maga kényszerült magyarázgatni, hogy nem elkerget­­tetni, hanem ösztönözni akarta a kor­mányt, s ő annak „nem ellenségei, hanem a legőszintébb barátai” kö­zé tartozik ... Harmadszor: az omi­nózus kutyás hasonlatot a költő nem a forradalom „felfelé ívelő” szaka­szában, hanem az egyik első vál­ság idején, 48 májusában alkalmaz­ta a kormányra. A forradalom csak később kezdett el felfelé ívelni, amikor az ellenforradalom provoká­cióira válaszul Kossuth Lajos (mel­lesleg: értelmiségi) magához ragad­ta a hatalmat, s az (értelmiségiekből is álló) Honvédelmi Bizottmány élén megszervezte a forradalom nagy el­lentámadását, s a honvédség soro­zatos vereségeket mért az ellenségre . Görgey Artúr kémikus s más fo­gyatékos eszű hatalmi emberek ve­zénylete alatt. E felívelés kezdetén, 48 szeptem­berében Petőfi Sándor — bár min­den oka megvolt arra, hogy rühellje Kossuth Lajost — kiállt a radikali­­zálódó Kossuth mellett. Saját már­ciusi versét is cáfolva, melyben egyedül a márciusi ifjak tetteit is­merte el, így szólt a magyar szabad­ság születéséről: „ .... fölemeltük a szabadság eltiport zászlaját: Po­zsonyban Kossuth, Pesten az ifjú­ság ...” S ettől kezdve Petőfi hó­napokon át, ha nem is ideológusa, mindenesetre Kossuth mellett az el­ső számú propagandistája annak a harcnak, melyet a forradalmi kor­mány vezet. Hatvany már egybevet­te Kossuth és Petőfi szabadsághar­cos propagandájának némely párhu­zamos helyeit — még többet is le­hetne melléjük állítani, de ez fölös­leges. Az a fontos, hogy ellentéteik dacára Petőfi hónapokon át támo­gatta Kossuth forradalmi kormá­nyát, s magára kényszerített fegye­lemmel eltekintett a nemzetet meg­osztó különbségektől („Most egy a lélek, egy a szív, a kar...”), mert nem volt „a mindenkori hatalom­nak” ab ovo tagadója, nem volt ál­talában hatalomellenes ámokfutó, sőt véres diktatúrát akart, s a lé­tező forradalmi hatalmat tudta szol­gálni, még sérelmeit is magába gyűrve. Aki Petőfi és a „mindenko­ri hatalom” viszonyát egy a költő szerint is „veszett dühben” fogant kutyás hasonlattal megvilágítottnak hiszi, vagy tudatlan e tárgyban, vagy tudatosan fantáziái: ezt a Petőfit alkotja meg magának, mert ez fe­lel meg teóriáinak. Hirdethesse bárki a „mindenkori hatalommal” radikálisan szemben­álló értelmiségi ideált, legjobb vol­na mégis Petőfit kikapcsolnia az ügyből. Propagálja ezt az eszmét a saját szakállára. M­agyarországon ismét elég szé­pen tért hódított a szervilizmus. Kivált vidéken, ahol nemcsak a jó, hanem a rossz hagyományok is ma­­kacsabbak, egyik-másik intézmény, hivatal táján szinte feudális hajbó­kolás kapott lábra. Ilyen helyzetben még akkor is tisztelem a vélemé­nyükért kiálló fiatalokat és nem fia­talokat, ha különben nem értek egyet velük. Még inkább tudnám azonban becsülni őket, ha időről­­időre szembesítenék véleményeiket a tényekkel, s ábránd és való össze­csapásából néha önkritikus tanulsá­gokat is levonnának, s ezeket köz­hírre tétetnék. FEKETE SÁNDOR

Next