Új Tükör, 1983. július-szeptember (20. évfolyam, 27-39. szám)
1983-08-07 / 32. szám
FÖLDESI JÓZSEF Odüsszeusz a Csanap Este hét órakor találkozunk a Csángó utca és Tüzér utca sarkán. Korán érkezem, van még legalább két és fél órám. Sétálok egyet, felkeresem a régi ismerősöket. A környék váltakozó képei: az 1800-as évek végén, a század elején épült földszintes, egy-két emeletes házak, komfort nélküli szoba-konyhás lakások. Az udvarok végén barna vécéajtók. A lakások tárvanyitva. Az ajtókban öregek üldögélnek, akárcsak egy faluban. Kergetőző, ugróiskolázó gyerekek. Körfolyosók vasrácsaira támaszkodó, tereferélő asszonyságok. Némelyik udvarban virágágyás, apró konyhakertek, másutt ládákban, betonteknőkben örökzöldek. Kocsma előtt székek süppednek a homokba. Gyárépületek vasbeton-csontvázai, templom súlyos tömbje. Madárpiszkos, lerobbant öreg autók. Drótkerítés, lemezpalánk. Krisztusban hivő nazarénusok imaházából csöndes énkeszó hallatszik. A térré bővülő útkereszteződésekben kártyázó, sakkozó, unatkozó öregek, magnózó fiatalok. Távolabbról a panelházak tízemeletes tömbje fehérült. Az itteniek is várják az új lakást, a nagyobb életteret, mégis tele vannak szorongással. Fullaszt a forróság. Mintha vörös fémkristályok izzanának a levegőben. KÖNYVEK A DESZKAPOLCON R. Kálmán rakodómunkás otthonában senkit sem találok. Nyitva az ajtó, néhány pillanatra mehettek el valahová. A konyhában szürke pokróccal letakart vaságy. A tűzhelyen gőzölgő fazék, hokedlin mosatlan edényhalmaz. Állott, savanyú szag terjeng. Falra szerelt, gyalulatlan deszkapolcon könyvek: Cilike férjhez megy, Erdély, A sátán lánya, Az acélt megedzik, Távol Moszkvától, Elfújta a szél, Goriot apó, Lenin—Sztálin az ifjúságról, Kommunista Kiáltvány, Petőfi Sándor összes versei, A párduc olcsó kiadásban, egy Ignácz Rózsa-kötet, régi, pirosfedelű Szikra-brosúrák és újabb Kossuth-kiadványok. Az ágy fejrészén, félig a vaspálcák közé csúszva Homérosz Odüsszeiája. Belelapozok. „Eurünomé, hozz széket idébb és légy tetejébe lágy gyapjút, s dőljön le a vánCsepelen volt lakatos. A Csepeli Olvasó Munkásklub antológiájában néhány verse nyomtatásban is megjelent. Huszonnyolc éves korában, az egyik kórház alkoholelvonó osztályán halt meg. A közben előkerült R. Kálmánnal a Váci út és Huba utca sarkán levő csehóba megyünk. Különös kép fogad. A bal hátsó sarokban földig érő, fekete vakondbőr gallérú télikabátban hatalmas hústorony. A mellette álló fiatal fiú sörére mered. A fiú vékony, sápadt, beesett mellű, de azért a korsó fülét erősen markolja. A fekete kabátos elszántan figyeli. Figyel és kivárja a pillanatot, amikor a fiú — akaratlanul vagy félelmében — mégis elengedi a félig telt korsót. A nagy ember szél nélkül odanyúl és megissza a sörét. Újabb és újabb áldozatok kerülnek sorra. Mindenki lapítva tűri, senki se mer szembeszegülni vele. — Ki ez az őrült? — kérdezem R. Kálmánt. — Nem tudom, most látom először. A fekete kabátos nem kapkod, komótosan halad előre. — Gyerünk a fenébe — mondom R. Kálmánnak, bár, hallja a szómat, mert sok mindenről kívánom kérdezni, szóljon!” Talán félóra múltán indulok tovább. A Tüzér utcában Varga Dezsőt keresem. Meghalt — szól ki valaki az egyik földszinti lakásból. Néhány hete még készségesen magnóra mondta verseit: alkoholtól érdes, reszelés hangja különös Urassággal keveredett. Alakja a Feltámadás című versének visszahallgatásakor lép elém: — Maradj nyugton — sziszegi. A fekete kabátos megáll mellettünk, R. megissza a maradék sörét, s közben int, hogy igyam meg én is. Az idegen csak áll és vár. R. kihoz három korsót. — Ha akarod, hozok neked még egyet, meg még egyet, de hagyjál bennüket békén. A fekete kabátos nem válaszol. Nyugodtan fölhajtja a magáét és már nyúl is a következőért. R. azonban elkapja előle s tőle szokatlan nyájassággal mondja: — Nézd, haver, én nemcsak gyengébb vagyok nálad, de még a szemem is rossz. A hústorony meglepődik, de azért elindul a lassan hátráló R. felé. — Nem érted, hogy nem látok? Gyere, nézd meg, ha nem hiszed — mondja R. és megáll. A fekete kabátos odahajol hozzá és belenéz R. kifordított szemébe. Ebben a másodpercben kapja az első ütést, aztán egymás után a többit. Egészen addig, amíg megszelídülve ki nem tántorog a kocsmából. UTCASARKI SZEMINÁRIUM Az itt élő fiatalok szabad idejük nagy részét az utcán töltik. Ez a második otthonuk, talán még annál is több. B. István megmutatta a bátyja levelét, aki azt írja, hogy a katonaságnál semmi nem hiányzik neki úgy, mint a sarok, az anyját sem szeretné annyira látni, mint a barátait. Régi hagyománya van ennek és nemcsak itt, de az egész régi Angyalföldön. Még a múlt században kezdődhetett, amikor az angyalföldi síkságon huszárok nyargalásztak, s nem a gyárairól, hanem az angyalcsináló aszszonyairól volt híres a környék. Mindenkinek megvan a maga törzshelye, valamelyik sarok, tér, pad, vagy netán postaláda. Itt aztán minden szóba kerül. Emlékszem, az ország nagy része még ütemesen tapsolt, amikor ezeken az esti szemináriumokon már számonkérték tőlem: az újságok miért nem írják meg az igazat a normákról, a bérekről, a vezetésről. S hiába is bizonygattam, hogy nem jellemző esetekkel példálódznak, lehetetlen volt őket meggyőzni. A lapok hangzatos tudósításokat közöltek R. M. csavargyári látogatásáról, mi viszont azt vitattuk, miért kellett rendőrségi rohamosztagokat kivezényelni a védelmére. Rokoni kapcsolat'1' révén még a vidéken történt dolgokról is itt tájékozódhattunk a leghitelesebben. Aki nem politizált, aki semmilyen szervezethez nem tartozott, az is becsülte a régi munkásvezetőket. Azokat, akik jórészt a szakszervezeti mozgalomban védték a munkásérdekeket. És nemcsak negyvenöt előtt, de utána is. Aztán egyszer csak éppen ezek kezdtek eltünedezni, titokban, éjszaka jöttek értük. Róluk már nemcsak beszélgettünk, de valamiféle „háztáji vörössegélyt” is szerveztünk a magukra maradt családok oltalmazására. Állandó témagazdagság és vitakészség jellemzi ezeket az utcasarki beszélgetéseket. És bármennyit is változott a világ körülöttünk, e fórumok ma is elevenek. FIATALOK Este hét órakor előre bejelentett vendégként érkezem a környékbeli fiatalok „szabadtéri klubjába”. Lehetünk vagy tíz-tizenketten. Van közöttünk alkalmi és gyári segédmunkás, ipari tanuló, szakmunkás, idegen nyelvvel birkózó technikus s egy üzemmérnök. Kérésemre ma Arcom és körmöm kipirkadt, szemem ragyog, a sírja peremére kiült egy halott, és hirdeti szavakkal a feltámadást — nincs túlvilág: cél nélkül nincs pusztulás! Engem a kudarc hóhéra megfeszített, s elsírattak, akik már semmiben sem hittek. Évekig csak az ecetüket ittam: voltam istenes, de nem sokáig bírtam — otthagytam őket, feltámadtam. Az lettem, aki voltam: ember, akinek születtem. I No