Új Tükör, 1983. október-december (20. évfolyam, 40-52. szám)

1983-11-13 / 46. szám

Az öltöző ablakán ferdén vá­gott be a fény. Ültem a pa­don izzadtan, fáradtan, kap­kodva a levegőt. A Mester megállt előttem, gratulált életem első versenyének megnyeréséhez, leguggolt hozzám, megborzolta vizes hajam, és azután, magam sem tudom, honnan, honnan nem, elébem tett egy vado­natúj Maxply ütőt. Nem hit­tem a szememnek. De az ütő ott volt a térdemre fek­tetve. — Használd egészséggel és becsülettel, mert a tenisz na­gyon nagy dolog — mondta Gáspár Béla és magamra ha­gyott. * Lendít, kifordul, keresztlé­péssel indul. A gyerekek hússzor, harmincszor, száz­szor ütik a tenyerest és foná­kot. Alapütést gyakorolnak, támadnak, röptéznek, lecsap­nak. Pontosan, mint a gépek. Minden azon múlik, hogy ki tudja ugyanazt a mozdulatot még pontosabban, még gyor­sabban és még nagyobb len­dülettel végrehajtani. Edzés után lezuhanyoznak, és megy ki-ki a maga útján. Tanulni, különórára, diszkó­ba, haza, bárhová, csak el a pályáról. Ma már nincsenek Gáspár Bélák. Eljárt felettük az idő. Ma már nem beszél­getnek együtt órákat a gye­rekek. Az edzőfeleségek nem csinálnak szendvicseket és málnaszörpöket, nem ülik körül közösen az asztalt. Gáspár Béla — akinek tanít­ványai ma is OB 1-es és OB II-es csapatokban játszanak az első helyeken, csaknem negyven évesen — nyugdíja­san, két szívinfarktussal a háta mögött viszi versenyről versenyre gyerekeit az or­szágban. Selypen él, egy kis gyártelepen. Ugyanott, ahol elkezdte az ötvenes évek ele­jén. Késsel villával tanította enni a munkásgyerekeket, múzeumokba vitte őket a versenyek után, közösséget csinált, kultúrát teremtett a teniszért és a teniszen ke­resztül. Soha nem kapta meg a megérdemelt megbecsülést. Jóindulatúan és elnézően megmosolyogják ma is a mérnök urat, aki elbolon­dozta a teniszpályán egész életét. * Egy 1980-as adat szerint Magyarországon főfoglalko­zásban 23 teniszedző dolgo­zott, az igazolt versenyzők száma 6 910 volt. Azóta ez az arány romlott. Egyre többen akarnak te­niszezni kedvtelésből is, ha volna hol. Van olyan vidéki városunk, ahol 15 ezer lakos­ra jut egy teniszpálya. Egerben az idén ezren kí­vántak beiratkozni a legif­jabbak közül tenisziskolába. Háromszázat tudtak felvenni úgy, hogy percnyi kihasznált­sággal beosztották a hat pá­lyát és az oktatók idejét. A teniszkedvnek még a méregdrága árak sem tud­tak gátat szabni. Az ütőtől kezdve a labdáig minden drága. A maszekok idejében felfigyeltek a teniszben rej­lő üzletre. Szerelések, ütők kaphatók fából, fémből, mű­anyagból, grafitból. A ma­szek azt mondja, kérem, ugyanennyibe kerül Nyuga­ton. Igaz, az átszámítás pon­tos, csak nem a fizetések arányában, így a szerényebb keresetű családok gyerekei alig tud­nak hozzájutni ezekhez a „munkaeszközökhöz” A te­hetség pedig ritkán áll egye­nes arányban a szülők pénz­tárcájának vastagságával. — Tudod, mennyi az évi költségvetésünk? — kérdezi Tóth Misi, a kecskemétiek első osztályú játékosa. — Nem. — ötvenezer forint. Lab­dára nem elég. Ebből még járj versenyre, nevelj gyere­keket, vidd őket mérkőzésre és csinálj csapatot. Négy napig tart Kecskemé­ten a fiatalok területi ver­senye. Nem beszél többet a teniszről. Csak utolsó nap, amikor elköszönünk egymás­tól, mutat át a kerítésen. — Nézd meg, van négy fü­ves focipálya. Amíg itt vol­tál, láttál-e rajta mást, mint a munkásokat, akik arrébb vitték az öntözőcsöveket? Nálunk meg egymást ölik az emberek, mert nem tudnak játszani. El kellene végre dönteni, hogy mi a tömegsport. Más volt a görögöknél, a rómaiak­nál, más nálunk az ötvenes években és más most. Ideje volna gondolkodni rajta. Egy borsodnádasdi idős teniszra­jongó panaszkodik. Valami­kor hét szakosztálya volt a községnek. A foci érdekében megszüntették mindet. A labdarúgók a megyei közép­mezőnynél azóta sem tudtak feljebb kerülni. * Péczely Péterrel, a NIKE Fűzfő teniszedzőjével a 34 □ LOVASPÓLÓ Lovas labdajáték, amelyet négyes­nyolcas csapatok játszanak. Cél a labdának lóhátról történő beütése az ellenfél kapujába. A füves játéktér mérete 275X 180 méter, a 2 kapu a játéktér rövidebb oldalán van elhe­lyezve, és azok 7,50 méter szélessé­­gűek, felül nyitottak. A labda akác­fagyökérből készül, átmérője 8,85 centiméter, súlya 125—130 gramm. A játékosok bambuszból készített ütővel terelik és ütik a labdát. Az ütő hossza 122 és 147 centiméter kö­zött lehet. Az ütőnek azt a végét, amellyel a labdát ütik, kanálszerűen képezik ki (szélessége: 20—23 cm.), amely elősegíti a labda jobb „befo­gását”. Az ütő felső része bőrrel van bevonva, a végén fogantyú van, így a játékos kezén lóg az ütő. A játékos felszerelése: lovaglócsizma, fehér lo­vaglónadrág, rövid ujjú trikóing, parafa kalap (amely fémmel is lehet bélelve). A játékos továbbá parafa védőmellényt, kesztyűt, könyök- és térdvédőt is visel és rövid korbácsot is használhat. A ló mind a négy lá­bát és fejét szintén védőkötéssel lát­ják el. Általában 6—12 éves lovakat ido­mítanak be a játékhoz. A lovaspóló­nak nincs kialakított játékrendszere, a játékosoknak állandó helyük nincs a pályán, azok vágtázva lovagolják be az egész pályát, és igyekeznek a labdát az ellenfél kapujába jutat­ni. A mérkőzés meghatározott számú (4—8 fős) csapattal játszik. Egy mérkőzés legfeljebb 8 menetből (Chukker) állhat, leggyakoribb a 6 menetes mérkőzés. Minden menet 7,5 percig tart, köztük 3 perces pi­henővel, amikor lovat lehet cserélni. A mérkőzés közepén 15 perces pihe­nőidő van. A mérkőzést 3 bíró ve­zeti, ebből 2 lóháton ülve bíráskodik (félpályánként 1—1), döntéseiket egyetértéssel hozzák. Amikor a két bíró között nincs egyetértés, a har­madik, vagyis a vezető bíró hozza meg a döntést. A játék legfontosabb szabályai a játékosok és a lovak biztonságát védik. A lovaspóló a perzsa birodalom virágzása idején kedvelt játék volt, majd kelet felé (Tibet, India, Kína, Korea, Japán) terjedt. Elő-Ázsiában Konstantinápolyig játszották. A perzsa költő, Firduszi hatalmas hő­si eposzában, a Sáhnáméban (Kirá­lyok könyve) említést tesz arról, hogy 950—1020 közti nemzetek közötti ta­lálkozóra is sor került Irán és Tú­rán között. A játék ismét a XIX. században éledt újjá, akkor már a sport jellege került előtérbe, kezdenek kialakulni a játékszabályok, 1869-ben hozták át Indiából Angliába, ahol 1817-ben már megrendezték az első mérkőzést is, amelynek révén megindult a sportág fejlődése és 1847-ben meg­alakult a szövetség is. (The Hurling­­ham Pole Association), amelyet ma a sportág nemzetközi szövetségének lehet tekinteni. A múlt század végén a lovaspóló átterjedt a kontinensre is (Francia­­ország, Olaszország, Spanyolország). Az Egyesült Államokban először 1883-ban játszották ezt a játékot. 1908 és 1936 között 4 alkalommal szerepelt az olimpiák műsorán. A felszabadulás előtt hazánkban is vol­tak lovaspólójátékok — elsősorban az arisztokraták játszották. BANDY A jégkoronghoz hasonló csapatjá­ték, amelyben cél a labda beütése az ellenfél kapujába. Nevét az angol bandy szóból kapta, amely hokiütőt jelent. A természetes jégpályán kia­lakított pálya mérete (90—110— 54— 65 m) megegyezik a labdarúgópálya méretével. A pályát 12—15 centimé­ter magas palánk övezi. A kapuk mérete: 3,50 magas és 2,10 m széles. Bőrborítású parafa labda, átmérője 6 centiméter, súlya 58—62 gramm. Az ütő formája hasonlít a gyeplab­daütőhöz, annyiban tér el attól, hogy a behajlított része mindkét oldalon lapos. Az ütő hossza 1,20 méter, sú­lya 450 gramm. A játékosok felszerelése korcso­lyából, pulóverből, hosszú nadrág­ból, kesztyűből és sportsapkából áll. A pálya beosztása, a kaputól 17 mé­teres félkör terület van kijelölve, ettől kívül lévő területről lehet ka­pura ütni a labdát. A kapu közepé­től 12 méterre van a büntetővonal. A bandyhoz hasonló sportágat már a középkorban űztek Hollandiában. A XIX. század első felétől Angliában (Moorgegenden) játszották már ,a bandyt és 1882-ben megalkották a játékszabályokat. 1891-ben már vá­logatott viadalra is sor kerül Amsz­terdamban és Haarlemben (Hollan­dia) az angol és holland csapatok kö­zött. A múlt század végén igen nép­szerű játék Németországban. A ka­nadai jégkorong szorította háttérbe. Hazánkban a jégkorongozás megho­nosodása előtt szintén népszerű volt a bandy. Legjobb bandycsapataink Közép-Európában vezető szerepet játszottak. A bandyt manapság csak a skan­dináv országokban és a Szovjetunió­ban játsszák. Egy csapat 1 kapusból és 10 mezőnyjátékosból áll. Kisebb pályákon a játékosok száma csök­kenthető. Tilos az ellenfél játékosát meglökni, testtel, lábbal, kézzel vagy bottal feltartani az ellenfelet, lábbal vagy korcsolyával a labdát továbbí­tani és a botot a fej fölé emelni.

Next