Új Tükör, 1983. október-december (20. évfolyam, 40-52. szám)
1983-11-13 / 46. szám
Az öltöző ablakán ferdén vágott be a fény. Ültem a padon izzadtan, fáradtan, kapkodva a levegőt. A Mester megállt előttem, gratulált életem első versenyének megnyeréséhez, leguggolt hozzám, megborzolta vizes hajam, és azután, magam sem tudom, honnan, honnan nem, elébem tett egy vadonatúj Maxply ütőt. Nem hittem a szememnek. De az ütő ott volt a térdemre fektetve. — Használd egészséggel és becsülettel, mert a tenisz nagyon nagy dolog — mondta Gáspár Béla és magamra hagyott. * Lendít, kifordul, keresztlépéssel indul. A gyerekek hússzor, harmincszor, százszor ütik a tenyerest és fonákot. Alapütést gyakorolnak, támadnak, röptéznek, lecsapnak. Pontosan, mint a gépek. Minden azon múlik, hogy ki tudja ugyanazt a mozdulatot még pontosabban, még gyorsabban és még nagyobb lendülettel végrehajtani. Edzés után lezuhanyoznak, és megy ki-ki a maga útján. Tanulni, különórára, diszkóba, haza, bárhová, csak el a pályáról. Ma már nincsenek Gáspár Bélák. Eljárt felettük az idő. Ma már nem beszélgetnek együtt órákat a gyerekek. Az edzőfeleségek nem csinálnak szendvicseket és málnaszörpöket, nem ülik körül közösen az asztalt. Gáspár Béla — akinek tanítványai ma is OB 1-es és OB II-es csapatokban játszanak az első helyeken, csaknem negyven évesen — nyugdíjasan, két szívinfarktussal a háta mögött viszi versenyről versenyre gyerekeit az országban. Selypen él, egy kis gyártelepen. Ugyanott, ahol elkezdte az ötvenes évek elején. Késsel villával tanította enni a munkásgyerekeket, múzeumokba vitte őket a versenyek után, közösséget csinált, kultúrát teremtett a teniszért és a teniszen keresztül. Soha nem kapta meg a megérdemelt megbecsülést. Jóindulatúan és elnézően megmosolyogják ma is a mérnök urat, aki elbolondozta a teniszpályán egész életét. * Egy 1980-as adat szerint Magyarországon főfoglalkozásban 23 teniszedző dolgozott, az igazolt versenyzők száma 6 910 volt. Azóta ez az arány romlott. Egyre többen akarnak teniszezni kedvtelésből is, ha volna hol. Van olyan vidéki városunk, ahol 15 ezer lakosra jut egy teniszpálya. Egerben az idén ezren kívántak beiratkozni a legifjabbak közül tenisziskolába. Háromszázat tudtak felvenni úgy, hogy percnyi kihasználtsággal beosztották a hat pályát és az oktatók idejét. A teniszkedvnek még a méregdrága árak sem tudtak gátat szabni. Az ütőtől kezdve a labdáig minden drága. A maszekok idejében felfigyeltek a teniszben rejlő üzletre. Szerelések, ütők kaphatók fából, fémből, műanyagból, grafitból. A maszek azt mondja, kérem, ugyanennyibe kerül Nyugaton. Igaz, az átszámítás pontos, csak nem a fizetések arányában, így a szerényebb keresetű családok gyerekei alig tudnak hozzájutni ezekhez a „munkaeszközökhöz” A tehetség pedig ritkán áll egyenes arányban a szülők pénztárcájának vastagságával. — Tudod, mennyi az évi költségvetésünk? — kérdezi Tóth Misi, a kecskemétiek első osztályú játékosa. — Nem. — ötvenezer forint. Labdára nem elég. Ebből még járj versenyre, nevelj gyerekeket, vidd őket mérkőzésre és csinálj csapatot. Négy napig tart Kecskeméten a fiatalok területi versenye. Nem beszél többet a teniszről. Csak utolsó nap, amikor elköszönünk egymástól, mutat át a kerítésen. — Nézd meg, van négy füves focipálya. Amíg itt voltál, láttál-e rajta mást, mint a munkásokat, akik arrébb vitték az öntözőcsöveket? Nálunk meg egymást ölik az emberek, mert nem tudnak játszani. El kellene végre dönteni, hogy mi a tömegsport. Más volt a görögöknél, a rómaiaknál, más nálunk az ötvenes években és más most. Ideje volna gondolkodni rajta. Egy borsodnádasdi idős teniszrajongó panaszkodik. Valamikor hét szakosztálya volt a községnek. A foci érdekében megszüntették mindet. A labdarúgók a megyei középmezőnynél azóta sem tudtak feljebb kerülni. * Péczely Péterrel, a NIKE Fűzfő teniszedzőjével a 34 □ LOVASPÓLÓ Lovas labdajáték, amelyet négyesnyolcas csapatok játszanak. Cél a labdának lóhátról történő beütése az ellenfél kapujába. A füves játéktér mérete 275X 180 méter, a 2 kapu a játéktér rövidebb oldalán van elhelyezve, és azok 7,50 méter szélességűek, felül nyitottak. A labda akácfagyökérből készül, átmérője 8,85 centiméter, súlya 125—130 gramm. A játékosok bambuszból készített ütővel terelik és ütik a labdát. Az ütő hossza 122 és 147 centiméter között lehet. Az ütőnek azt a végét, amellyel a labdát ütik, kanálszerűen képezik ki (szélessége: 20—23 cm.), amely elősegíti a labda jobb „befogását”. Az ütő felső része bőrrel van bevonva, a végén fogantyú van, így a játékos kezén lóg az ütő. A játékos felszerelése: lovaglócsizma, fehér lovaglónadrág, rövid ujjú trikóing, parafa kalap (amely fémmel is lehet bélelve). A játékos továbbá parafa védőmellényt, kesztyűt, könyök- és térdvédőt is visel és rövid korbácsot is használhat. A ló mind a négy lábát és fejét szintén védőkötéssel látják el. Általában 6—12 éves lovakat idomítanak be a játékhoz. A lovaspólónak nincs kialakított játékrendszere, a játékosoknak állandó helyük nincs a pályán, azok vágtázva lovagolják be az egész pályát, és igyekeznek a labdát az ellenfél kapujába jutatni. A mérkőzés meghatározott számú (4—8 fős) csapattal játszik. Egy mérkőzés legfeljebb 8 menetből (Chukker) állhat, leggyakoribb a 6 menetes mérkőzés. Minden menet 7,5 percig tart, köztük 3 perces pihenővel, amikor lovat lehet cserélni. A mérkőzés közepén 15 perces pihenőidő van. A mérkőzést 3 bíró vezeti, ebből 2 lóháton ülve bíráskodik (félpályánként 1—1), döntéseiket egyetértéssel hozzák. Amikor a két bíró között nincs egyetértés, a harmadik, vagyis a vezető bíró hozza meg a döntést. A játék legfontosabb szabályai a játékosok és a lovak biztonságát védik. A lovaspóló a perzsa birodalom virágzása idején kedvelt játék volt, majd kelet felé (Tibet, India, Kína, Korea, Japán) terjedt. Elő-Ázsiában Konstantinápolyig játszották. A perzsa költő, Firduszi hatalmas hősi eposzában, a Sáhnáméban (Királyok könyve) említést tesz arról, hogy 950—1020 közti nemzetek közötti találkozóra is sor került Irán és Túrán között. A játék ismét a XIX. században éledt újjá, akkor már a sport jellege került előtérbe, kezdenek kialakulni a játékszabályok, 1869-ben hozták át Indiából Angliába, ahol 1817-ben már megrendezték az első mérkőzést is, amelynek révén megindult a sportág fejlődése és 1847-ben megalakult a szövetség is. (The Hurlingham Pole Association), amelyet ma a sportág nemzetközi szövetségének lehet tekinteni. A múlt század végén a lovaspóló átterjedt a kontinensre is (Franciaország, Olaszország, Spanyolország). Az Egyesült Államokban először 1883-ban játszották ezt a játékot. 1908 és 1936 között 4 alkalommal szerepelt az olimpiák műsorán. A felszabadulás előtt hazánkban is voltak lovaspólójátékok — elsősorban az arisztokraták játszották. BANDY A jégkoronghoz hasonló csapatjáték, amelyben cél a labda beütése az ellenfél kapujába. Nevét az angol bandy szóból kapta, amely hokiütőt jelent. A természetes jégpályán kialakított pálya mérete (90—110— 54— 65 m) megegyezik a labdarúgópálya méretével. A pályát 12—15 centiméter magas palánk övezi. A kapuk mérete: 3,50 magas és 2,10 m széles. Bőrborítású parafa labda, átmérője 6 centiméter, súlya 58—62 gramm. Az ütő formája hasonlít a gyeplabdaütőhöz, annyiban tér el attól, hogy a behajlított része mindkét oldalon lapos. Az ütő hossza 1,20 méter, súlya 450 gramm. A játékosok felszerelése korcsolyából, pulóverből, hosszú nadrágból, kesztyűből és sportsapkából áll. A pálya beosztása, a kaputól 17 méteres félkör terület van kijelölve, ettől kívül lévő területről lehet kapura ütni a labdát. A kapu közepétől 12 méterre van a büntetővonal. A bandyhoz hasonló sportágat már a középkorban űztek Hollandiában. A XIX. század első felétől Angliában (Moorgegenden) játszották már ,a bandyt és 1882-ben megalkották a játékszabályokat. 1891-ben már válogatott viadalra is sor kerül Amszterdamban és Haarlemben (Hollandia) az angol és holland csapatok között. A múlt század végén igen népszerű játék Németországban. A kanadai jégkorong szorította háttérbe. Hazánkban a jégkorongozás meghonosodása előtt szintén népszerű volt a bandy. Legjobb bandycsapataink Közép-Európában vezető szerepet játszottak. A bandyt manapság csak a skandináv országokban és a Szovjetunióban játsszák. Egy csapat 1 kapusból és 10 mezőnyjátékosból áll. Kisebb pályákon a játékosok száma csökkenthető. Tilos az ellenfél játékosát meglökni, testtel, lábbal, kézzel vagy bottal feltartani az ellenfelet, lábbal vagy korcsolyával a labdát továbbítani és a botot a fej fölé emelni.