Új Tükör, 1984. január-március (21. évfolyam, 1-13. szám)

1984-01-15 / 3. szám

köznapi egyéni­ség Mihail Tál, a sakkozás nyolcadik világbajnoka. Kiis­merhetetlen kombi­nációkat hoz létre a táblán, pazarlóan bánik a­ szellemes megjegyzésekkel, ta­láló hasonlatokkal. Fáradhatatlan a szópárbajokban. Ez derült ki akkor is, amikor a moszkvai Trud játéko­saként Budapesten vendégeskedett. A moszkvai csapat csak reményked­ni hagyta a Honvédot, az esetleges meglepetés esélye azonban lépésről lépésre úgy fogyott, mint a nyári napfényen felejtett jégkocka. A Trud nyolc-négyre győzött, Mihail Tál másfél pontot szerzett, az első na­pon a sötét bábokat vezette Petrán Pál ellen. A magyar mester addig töprengett, amíg a rendelkezésére álló idejéből semmi sem maradt, lépni már nem tudott, így veszí­tett. Másnap kettőjük játszmája dön­tetlenül végződött. Mihail Tál nagyszerű társalgó, a sakkozásról mindig hajlandó beszél­getni. — Mit tenne másként, ha újra kezdhetné pályafutását? — Emlékszem egy híres zeneszer­zőre, aki eleinte azt hitte, hogy nincs hozzá hasonló tehetség a világon. Gyűjtögette az élményeket, tanult, utazott a nagyvilágban és alkotott. Minél tovább haladt előre, annál in­kább fölismerte, mások is tudnak és legfeljebb csak álmodozhat, hogy ő a legelső a világon. Mindezt elme­sélte egy riporternek, aki hümmö­­gött és megkérdezte a zeneszerzőt: „Amikor megtudta, hogy mások is tudnak, abbahagyta a komponá­lást?” A zeneszerző ezt válaszolta: „Nem, ezt nem tehettem. Akkor már túl híres voltam.” — Melyik a legkitűnőbb játszmá­ja, talán az, amikor 1964-ben Amsz­terdamban, a világbajnoki zónaközi versenyen győzött Triagov ellen, vagy amikor a várnai olimpián 1962- ben Hecht az ön negyvenkilencedik lépése után feladta, vagy amikor 1964-ben Reykjavíkban sötéttel meg­adásra késztette Torbergssont, vagy valamelyik játszmája Mihail Bot­­vinnik ellen, amikor 1960-ban a vi­lágbajnoki címért mérkőztek? — Egyik sem. Életem legjobb játszmája csak ezután következik. — Sok mostanában a döntetlen. Nem félti a sakkozást a gyakran is­métlődő pontosztozkodástól? — ötven esztendeje beszélnek er­ről. A sakkozás él, virul és terjed, mint téli időben a nátha. Eldőlt a Szmiszlov—Ribir és a Kaszparov— Korcsnoj mékőzés is, ha sorozatosan minden játszma döntetlenül végző­dik, akkor félthetnénk a sakkozást, de nem így történt, mint tudjuk. — Meglepetésnek tekinti a lon­doni eredményt? — Egyáltalán nem. Bár minden jóslatom így beválna. Bizonyos vol­tam, hogy Szmiszlov és Kaszparov jut tovább. — Hozott újat a két mérkőzés? — Sokkoló hatású eredetit nem láthattunk a játszmákban. Meglepő azonban mégis volt, így például Szmiszlov újdonsággal rukkolt ki a Ribic elleni ötödik és hetedik játsz­mában. — Célszerűnek tekinti, hogy pá­ros mérkőzéseken dől el, ki hívhatja ki a világbajnokot? — Véleményem szubjektív, sze­rintem, ha tizen-tizenketten kör­mérkőzésen vennének részt és a győztes játszana a világbajnokkal, az talán igazságosabb lenne. — Robert Fischer visszatér-e va­laha a sakkéletbe? — Azelőtt azt hittem, hogy igen, most már hosszabb ideje azt gon­dolom, hogy nem. — Utolérik-e a maiak a hajdani hírességeket, mint például Wilhelm Steinitz, Emanuel Lasker, José Raoul Capablanca vagy Alekszandr Alje­­chin színvonalát? — Nehéz az összehasonlítás. Az első vonat sebességét hogyan hason­lítsuk össze a mai repülőgépekével? Mégis úgy gondolom, hogy a mai legjobb sakkozók többet tudnak, mint a híres elődök. Elméletileg ter­mészetesen ismerik, amit Lasker, Capablanca és Aljechin művelt a sakktáblán, de tudják azt is, ami az­óta történt. Ez mindenképpen plusz. Sok tehetséges fiatal úgy indul, hogy megismétli mindazt, amit egykor a nagyok játszottak a táblán. Ez nem szerencsés. Utánozni nem lehet és nem is szabad. A saját hangot, a saját stílust kell megtalálni. Sikert csak ez hozhat. — Sport, tudomány vagy művé­szet a sakk? — Mindhárom koktélja. Én azt kedvelem, ha a sakkozás legjobban a művészethez közelíthető. — Merre halad a sakkozás? — Akárcsak a műszaki- tudomá­nyos forradalom, úgy gondolom, hogy az újdonságok irányába. — Véleménye a magyar sakkozás­ról? — Beszélnek az eredmények. Csak jót mondhatok a magyar sakkozók­ról. — Már többször kijelentette, hogy szeret táncolni a kifeszített kötélen. Talán a leggyakrabban akkor mon­dogatta ezt, amikor több mint húsz esztendővel ezelőtt, 1960—61-ben birtokolta a világbajnoki címet. Ma is így beszél? — Ma is. Hajlandó vagyok most is táncolni a kötélen. Csak legyen vastagabb, mint akkor. O. Henry őseihez hasonlíthatnám magamat. Kedvelem a váratlan helyzeteket. Ha valaki tudja, mi vár rá, akkor gye­rekjáték úrrá lenni a körülménye­ken. A meglepetés az ember, a já­tékos próbája. — Ki lesz a világbajnok? — Csak az bizonyos, hogy én nem. Kaszparov vagy Szmiszlov? Marad Anatolij Karpov? Nem tudom. Jós­lataim ritkán válnak be, amennyi­re bizonyosra vettem, hogy Szmisz­lov győz Ribli Zoltán ellen és Kasz­parov továbbjut Korcsnojjal szem­ben, annyira elgondolni sem tudom, hogyan alakul a folytatás. Ha Mihail Tál sem sejti, akkor ki? Talán éppen ez a sakkozás va­rázsa. A bizonytalanság. A kiszá­mítható kiszámíthatatlanság. MOLNÁR KÁROLY ■ „Atlétikánk lecsúszott, a versenyzők a nem­zetközi mezőnyben a futottak közé sorolhatók” — ilyen és ehhez hasonló mon­datok minősítik manapság a magyar atlétikát. S a közvé­lemény fintorog: „Szűnjön meg, hagyják abba, ne kap­janak több pénzt.. De vajon akkor is ezt mondanák, ha a minősítést a szakemberek végeznék? Nem biztos. Bakai József, a válogatott vezető­edzője talán sokak számára új nézőpontból szemléli a dolgokat. * — Legutóbb azzal váltunk el, hogy ideje lenne megírni a Miért beteg a magyar at­létika? című könyvet. Miért? Ön szerint minek kellene abban a bizonyos könyvben megjelenni? — Azt hiszem, hogy a nemzetközi követelmények és a gyakorlat túlhaladta azokat a kereteket, amik kö­zött dolgozunk. A szép el­veink csak papíron léteznek, s én nem hiszem, hogy író­asztal mellől, adminisztratív intézkedésekkel lehet él­sportot csinálni. Ha előve­szem az atlétika korszerű­sítésére vonatkozó irányel­veket tartalmazó határoza­tot, jó néhány szerv aláírá­sát találom az alján, de ezek mögött a szignók mögött nincs valós tartalom, nincs fedezet. — Pedig az atlétika olcsó sportág. — Fedezeten nem kifeje­zetten anyagiakat értek. Egyébként az sem igaz, hogy az atlétika olcsó. Mi­hez képest? Ahol negyven­négy olimpiai szám van, az nem lehet filléres sportág. Még akkor sem, ha a futás­hoz nem sok kell, mert „sza­ladgálni bárhol lehet”. Vi­lágszínvonalon már ez az állítás sem állja meg a he­lyét, aztán meg ugrani, dob­ni még közepes nívón sem lehet bárhol. Nemzetközi szinten már semmi sem ol­csó. — Mondana egy példát? — Jó, íme egy házon be­lüli „mese”. Az OTSH-ban, a minisztériumokkal és az érintett szervekkel közösen kiadott állásfoglalásban le­íratott, hogy a legtehetsége­sebbeknek a legjobb körül­mények között és a legjobb edzőkkel kell dolgozniuk. Ez a felfelé áramoltatás azon­ban csak papíron létezik, mert hiányzik mellé egy olyan átigazolási szabályzat, ami a megvalósítást lehető­vé tenné. De­ ez ellen dol­gozik a jelenlegi pontrend­szer is, amely megpróbálja a lehetetlent és különböző sportágakat hasonlít ösz­­sze ... Vajon az atomfizika összehasonlítható-e az utca­söpréssel, vagy a körte a szőlővel? ... Nem lehet azo­nos, a sportági sajátosságo­kat figyelmen kívül hagyó szabályozókkal dolgozni. S nem véletlen, hogy a labda­rúgás már kivonta magát e szisztémából. * — Hosszú és sikeres edzői pályafutás tört ketté, ami­kor 1981. január 1-én vezet Mihail Tál a budapesti Moszkvai Trud—Bp. Honvéd mérkőzésen 34.

Next