Új Tükör, 1984. április-június (21. évfolyam, 14-26. szám)
1984-04-01 / 14. szám
filotikjánlert könyv DOSZTOJEVSZKIJ ÉS AZ OROSZ PRÓZA Király Gyula könyve Ha Dosztojevszkij joggal mondhatta,hogy az egész orosz irodalom Gogol Köpenyege alól jött ki, a modern regényirodalomról is elmondhatjuk, hogy azokra az alapokra épült, amelyeket Dosztojevszkij rakott le regényeiben. Dosztojevszkij és Tolsztoj — a legtöbb közhasználatú irodalomtörténet és regénypoétika bennük látja a huszadik századi regényműfaj megalapozóit. A modern regényét pedig különösen a Bűn és bűnhődés, a Karamazov testvérek és az Ördögök írójában, akinek hatalmas munkásságáról magyar szerzők tollából is több önálló könyv olvasható. Király Gyula közel húszéves kutatómunkával létrehozott Dosztojevszkijkönyve mégsem egyszerűen egy ezeknek a műveknek a sorában: alaposságát és gondolati eredetiségét tekintve mindenképpen az újabb magyar irodalomtörténetírás fontos eredményei közé tartozik. Király Gyula nem monográfiát írt az orosz íróról, hanem a regényműfaj tipológiai fejlődésében kereste helyét, s műveinek regénypoétikai vizsgálatára, minősítésére vállalkozott. Ennek érdekében tekintette át a tizenkilencedik századi orosz regény műfajtörténetét s elemezte részben Dosztojevszkij kiseregényeinek, részben a Bűn és bűnhődésnek epikai szerkezetét. Legnagyobb eredménye magának a módszernek, illetve a regényelméleti alapoknak a kidolgozásában rejlik. Joggal figyelmeztet arra, hogy a korábban alkalmazott esztétikai vizsgálódások azért nem hozhattak igazán kielégítő eredményt, mert a műalkotáshoz ,,kívülről”, a filozófia felől közeledtek, s így nem jelölhették meg pontosan a műfaj igazi tulajdonságait, ő most „belülről” indult el: az írói világképet, az elbeszélő struktúrát és a regényszöveget vizsgálja, s Dosztojevszkij művészi gondolkodását, illetve regényeinek poétikai karakterét tárja fel. Munkájának ezért nemcsak irodalomtörténeti, hanem irodalomelméleti célja és eredménye van. (Akadémiai) Pomogáts Béla tataikat, törekvéseiket, reményeiket. Ahol kifejtették a fennálló rend elleni kritikájukat.” A Népakarat nevű terrorista szervezet utolsónak maradt vezető embere mondja ezeket a szavakat a katonai törvényszék zárt tárgyalásán, néhány évvel 1881 márciusa után, amikor a terroristák „kivégezték” I. Sándor cárt. De cár után cár jött, a Népakaratot viszont teljesen felszámolták. Davidov az ezután következő agóniát írta meg történelmi regényében. A megírás időpontja is ott van a könyv végén: 1966—1969. Azok az évek, amikor korunk terrorizmusa kezdődött Nyugat-Európában. Davidov azonban nem kereste a jelen felé kacsingató megfeleléseket, hanem az 1880-as évek orosz terrorizmusának történelmi hűségű rajzánál maradva, gyakorlati példával igazolja mindenfajta terrorizmus elméletileg bizonyított sikertelenségét. Regényében a Népakarat szervezetéhez csatlakozó forradalmárokat egy rendőrségi ügynök irányítja részben azért, hogy a rendszer ellen tenni akarók eleve ellenőrizhetők és lebuktathatók legyenek, részben pedig azért, mert a rendszer ostoba vagy dörzsölt gazfickói így vívhatják hatalmi harcukat. A legfelsőbb kenyúr, a cár, ugyanis maga a megtestesült gyávaság, akinek örökös félelmét éppen a magas kormányzat emberei szítják, hogy aztán mint a rend védelmezői és biztosítói tegyék nélkülözhetetlenné magukat. Azoknak ajánlható tehát Davidov regénye, akik a kalandos olvasmányon keresztül eligazodni akarnak korunk sokszor zűrzavarosnak látszó eseményeiben. (Magvető) Császár István maszkodó történelmi krónikának” szánta, a mű egy kicsit „megcáfolja” szerzőjét, hiszen írójának haladó szemléletével, a téma feldolgozásának módjával, hiteles tényszerűségével és bő adatszolgáltatásával jószerével eleget tesz a történetírás mai követelményeinek. Annál is inkább, mert fő témáját széles történeti keretbe helyezve ragadja meg, illetve fejti ki. Ennek megfelelően vázolja fel a francia—magyar hadi kapcsolatoknak korábbi évszázadait is, a XVII. századtól a második világháború első szakaszáig. Bajomi Lázár Endre méltó emléket állított mindazoknak, akik francia földön áldozták életüket a náci szörnyeteg ellen vívott önkéntes küzdelmükben. (Zrínyi) Térfy Tamás Jurij Davidov esti LOMBVESZTŐ IDŐ LOMBVESZTŐ IDŐ Jurij Davidov regénye „Volt idő, bíró urak, amikor a tárgyalóterem volt Oroszföldön az egyetlen hely, ahol hangosan szólhatott a szabad szó. Ahol a halálba induló emberek kimondták gondo- 2Q TRAMONTANA Bajomi Lázár Endre kismonográfiája Arról bízvást vitázhatunk (ahogy tesszük is!), hogy a magyar irodalomkritikának vanak-e, avagy nincsenek adósságai. Afelől azonban aligha lehet kétségünk, hogy a magyar történettudomány képviselőit még jókora mulasztások terhelik újabb kori történelmünk fehér foltjainak eltüntetésében. Adósságuk egyik-másik eseménysort illetően úgy látszik, akkora, hogy a törlesztéséhez segédcsapatokra — ezúttal egy irodalomtörténész „bevetésére’ szorulnak. Ez történt most, amikor is Bajomi Lázár Endre tollából született meg a második világháború franciaroszági magyar önkénteseinek, s ezeké mellett a szabad francia ellenálló erőkben harcoló magyaroknak históriája. Noha a szerző ezt a kitűnő és hézagpótló munkáját nem hadtörténeti könyvnek, hanem — ahogy ő maga minősíti —: „múltfeltáró riportnak, egyéni élményekre is rá TAU-TAU Herbert Tichy útikönyve Negyven-valahány éve az ő Alaszkája volt az első felnőttkönyv, amit szüleimtől kaptam. Észrevették a tévedést, hogy ez nem ugyanaz a műfaj, mint amit akkoriban faltam, s untam is néhol az orosz és az amerikai Alaszka gazdasági viszontagságait, de az ajándékot már nem vették vissza. S hogy milyen is közelről az aranyásó meg a trapper, ezt először nem Jack Londontól, hanem tőle tanultam. Tichy még mindig járja a világot, ő volt a Himalája egyik nyolcezresének meghódítója. Kínában Teilhard de Chardinnel barátkozott, s ezt nemcsak ő mondja, hanem a jezsuita antropológus is. E könyvének terepe: szigetvilág a Fülöp-szigetek, Malaysia és Indonéziahatárvidékén. Itt kutatja, helyesebben szemláji a maga egyszerű módján igen bátor osztják a szinte még háborítatlan és a rohamosan átalakuló életű, fogyatkozó természeti népek sorsát. A hatások kavargása félelmetes. Holland, angol, portugál, spanyol gyarmatosítás. Mohamedán és keresztény küzdelem a felszínesen átvett új vallás meze alatt tovább élő ősi hitekkel. Japán hódítás. Szüntelen kínai jelenlét. Az új államalakulatok formálódó identitása. Sukarno és Marcos típusú központosítás és ezerféle szeparatizmus. Átvonuló hippik, letelepedő, újmódian praktikus lelkületű hittérítők. S az elzárt szigeteken és őserdőkben: archaikus törzsek, kis néptöredékek „paradicsomi” szenvedése és boldogsága. Végül is Herbert Tichy olykor naiv, ám mindig mélyen emberséges töprengése itt felivel. A történelmi múlt és a természeti környezet mit határoz meg és hogyan? Sok itt a tévedés, a hamis beidegzés. Az egyik törzs vadállati kegyetlensége a létért való küzdelemből ered? Az agresszivitás ezért kiirthatatlan az ember természetéből? Akkor picit arrébb miért boldogul kitűnően a világ legszelídebb kőkorszaki népe? Nem tudom, hogy Herbert Tichy hol bujkált előlem több mint negyven évig. Talán azért feledkezett el róla könyvkiadásunk, mert — utazásai ritka szünetében — „csak” itt a szomszédban, Bécsben él? (Gondolat) Lázár István A MŰVÉSZET ELŐZMÉNYEI Thomas A. Sebeők könyve Sebők (ejtsd: Szibrok) Tamás könyve nem éppen könnyű olvasmány — csak egy tudósi stíluson edzett elme ítélhette a „népszerű” sorozatba illőnek —, de fölöttébb érdekes és ugyanakkor fölöttébb bosszantó. Lukács György egy híres mondását idézi az ember eszébe azokról a barátairól, akik a szalon parkettja alá süllyedtek volna szégyenükben, ha a beszélgetés során összekevernekkét kisebb ótestamentumi prófétát, ellenben könnyedén dobálóztak apokrif vagy félreértett Marx-idézetekkel. Sebeok is lényegében azt teszi, hogy a művészetet az ember igen magas rendű munkatevékenységeként értékelendő marxista tételt cáfolja képekkel és adatokkal, konkrétabban bizonyos madarak esztétikus fészeképítő és -díszítő ,,művészetelőzményével”, más madarak énekének esztétikumával — itt Szőke Péter vizsgálatait is figyelembe veszi; mégiscsak jó, ha az ember magyarnak születik! —, valamint hódok architekturális teljesítményével és csimpánzok festményprodukcióival, s eljut ahhoz a konklúzióig, hogy az esztétikai igény már az állatvilágban is jelentkezik. Miért ne? Jelentkezik a nyelvszerű, bár sokkal kevesebb tagú jelrendszer is, valamint az eszközhasználat. Két dolgot viszont nem árt leszögezni. Az egyik az, hogy a kísérletező által imanipuált csimpánz „absztrakt festményeinek” értékelését nem lehet közös nevezőre hozni a madarak spontán dallamaival. A másik: itt minden bizonnyal nem az arisztotelészi katartikus, felrázó, mélyen emberi, világteremtő művészet, hanem a Chardintől gyönyörködtetőnek, Lukácstól kellemesnek nevezett iparművészet előzményeiről van szó, s ezt nem ártott volna igen nyomatékosan hangsúlyozni ... (Akadémiai) Székely András BOLONDMALOM Budapesti Gyermekszínház Mintha megelégelte volna a Budapesti Gyermekszínház az egyszerűbb képletű szívszínházat, mert az utódb