Új Tükör, 1984. április-június (21. évfolyam, 14-26. szám)

1984-05-20 / 21. szám

1 1933-ban azért neveztem be a hősök emlék- s versenyére, mert a Frontharcos Szövetség I rendezte, s aktív katonatisztek végezték a szervezést. Úgy véltem, közelgő katonai szolgála­tomnál ez majd előnyömre szolgál. Amint a versenyeligazítást hallgattam, a hátam borsódzott. Azzal nyugtattam magam, ezt az estét eltöltöm ebben az előkelő társaságban, megismerek néhány pesti autószerelőt, aztán hazamegyek és vé­ge a tündöklésemnek. Nem vagyok bolond egy nap egy éjjel száguldani, ezerkétszáz kilométeren át rá­­zatni magam, amikor esélyem sincs a győzelemre. A gyári új BMW-k, Rudgek, Sunbeamok és az ak­kor szenzációnak számító kéthengeres, kétütemű, vízhűtéses DKW-k és Scottok között mi keresniva­lóm lehet nekem az öreg Raleigh-el. Itt jött segít­ségemre Pataki Mihály autószakértő. Főnyeremény­nek tartottam a megismerkedést. Ő tanácsolta, ad­jam le a nevezési ívet, bár ezért már fizetni kell, de ennyit megér, hogy az indulók között az én ne­vem is benne lesz a lapokban. A Hősök tere fellobogózva fogadott. Géposztá­lyonkénti felállításban Novicz­ky Feri mellé kerül­tem, aki az új, vízhűtéses gyári DKW-val indult. Rövid ismerkedés után megállapodtunk, hogy együtt futunk a versenyen és segítjük egymást. Kategóriám kiesettjeinél vegyes érzelmek fogtak el. Az illendőség úgy kívánta volna, hogy sajnáljam a küzdelemből kiesett ellenfeleimet, belül azonban örömöt éreztem, hogy ezzel is nőttek az esélyeim. Különösen így volt, amikor a veterán Martinékét láttam a gépe mellett, amint kézmozdulata jelezte, hogy feladja a versenyt. Gilera motorjával ő volt ugyanis a nagy esélyes. Az öreg róka nem szágul­dással nyerte a hosszú távú versenyeket, hanem egyenletes, kíméletes vezetéssel. Ösztönösen én is visszavettem a gázt. A viszonylag mérsékelt, 80-as tempóval időnként a mindent bele elvén versenyzők húztak el mellet­tünk. Ezek közül egyesekkel hosszabb, rövidebb idő múlva ismét találkoztunk: sebzett szárnyakkal, füs­tölgő motornál állta­k az út szélén. Amilyen gyorsan telt el a nap, olyan la­ssan múlt az éjszaka. Annál inkább, mert órákon át zuhogott az eső, s végigfolyva arcomon, az esőköpeny alá, teljese­n eláztatott. A sarkamban röfögő, fényszóró­ját villogtató Noviczky azonban szinte kényszerített a folytatásra. Hova is mehettem volna a kihalt tá­jakon, s a sötét ablakú falvakban? A sűrű esőben az akkori húsz wattos fényszóró világánál alig lát­tam az utast. Ez okozta, hogy egy nagyobb tócsába belefutottam, s a víz az arcomig csapódott fel. Alig érzékeltem a változást, hogy a testemet körülvevő, átmelegedett vizeit hideg váltja fel, mert aggoda­lommal vettem észre, hogy a mágnest ért víztől ki­hagy a motorom. A lassulásra Noviczky megböm­­böltette gépét. Hiába adtam azonban a gázt, leállt a motorom. És még Baját is alig hagytuk el. Hol van még Pécs, Keszthely, Győr, Budapest? Gondoljon, itt az alkalom, hogy dicsőségesen ad­jam fel a küzdelmet, hiszen tanú is van a defek­tusra. Talán ha egy fogadó vagy emberlakta hely közelében történik a beázás, fel is adom a versenyt. A kihalt tájon azonban nem volt mit tenni, hozzá­fogtam a gyújtómágnes víztelenítéséhez. Ez megle­pően gyorsan sikerült. Hogy ne ismétlődjön meg a beázás, az esőköpenyem aljából levágott gumírozott vászondarabbal bepólyáztam a mágnest. Éjszaka cammogva telt az idő, s hogyan küzdöttem az elal­­vás ellen, meg sem próbálom leírni. Végre felvirradt, majd a felkelő nap mintha egy rossz álommá varázsolta volna a terhes éjszakát. Remények ébredeztek bennem, s ezt fokozta, hogy az ellenőrző állomáson csodálkozva nézték az el­lenőrző lapomat, mert nem volt rajta hibapont. És ekkor derült égből a villám, mintha elvágták volna, leállt a motorom. Arra a gondolatra, hogy huszon­két órai, hibapont nélküli futás után, három órá­nyira a budapesti céltól kell kiállnom a küzdelem­ből, majdnem sínva fakadtam. Noviczky felkiáltása zavarta meg a rejtelmes hiba utáni kutatásomat „Neked el van törve mindkét első villaszázad.” A törött villa következtében lengő sárvédő hátrapo­fozta a mágnest s ettől elállítódott a gyújtás. Ezt a hibát sohasem találtam volna meg, ha nem vezet rá a villatörés. Úgy határoztunk, hogy Feri folytatja a versenyt, én pedig majd megpróbálok valahogyan hazaevic­­kélni és hozzáláttam a gyújtás beállításához. Ami­kor beindítottam a motort és a Raleigh folytatta az egy nap egy éjen át hallott öblögetést, elhatároz­tam, hogy megpróbálom a lehetetlent, folytatom a versenyt. Ha eddig kibírta az első villa két egész­séges szára, gondoltam, talán kibírja a még hátra­levő két órácskát, hisz ha nem állítódik el a gyúj­tás, még most is vígan futnék. Hogy ez ne fordul­hasson ellő, a mágnest egy faággal kiékeltem. Amikor ismét a nyeregben ültem, eszembe jutott, hogy az első villa bármely gödörben a motor alá fordulhat, s akkor nemcsak a versenynek, hanem esetleg nekem is lőttek, ösztönösen levettem a gázt, pedig még a késést is be kellett hoznom. Arra gon­dolva, hogy a mágnes nem engedi továbblendülni a kereket, mert a faék is tartja, akkora gázt ad­tam, hogy majd lemaradtam a motorról és a to­vábbi útszakaszt jóval száz feletti tempóban tet­tem meg. Időnként nem azokat idéztem fel emlékeze­temben, akik villatörés miatt az életüket vesztet­ték, mint Rupert Karner a Svábhegyen, hanem akik szerencsésen megmenekültek. Ennek ellenére minden gödörnél újabb verítékhullám öntött el, mert önmagamat nem egészen sikerült becsapni. Eközben észre sem vettem, hogy elérkeztem az utolsó ellenőrző állomáshoz, méghozzá büntetőpont nélkül. Itt következett a gyorsasági szakasz, az esetleges holtversenynek az eldöntésére. Rokkant első villámról teljesen megfeledkezve, mint az őrült, teljes gázzal vágtam neki életem első versenye el­ső olyan gyorsasági szakaszának, ahol a stopper az ellen­félt. A hátralevő harminc kilométeres utat egy öngyil­kosjelölt elkeseredésével, teljes gázzal tettem meg a felvonult nézők sorfala között és az első befutók­kal érkeztem az emberekkel zsúfolt Hősök terére. Imponált, hogy a győztesek között tündököltem, mert senki sem tudta a gyorsasági szakasz eredmé­nyeit. Újabb izgalmat jelentett a gépátvétel, ahol szerencsére nem vették észre törött első villámat, mert az büntetőpontokat jelentett volna. El sem tudtam képzelni, hogy ne lenne rajtam kívül még néhány büntetőpont nélküli versenyző. Ezért haza is mentem a 60 km-re levő falumba, meg sem vár­va a hat órára kitűzött díjkiosztót. A vasárnapi ebédből egy falatot sem tudtam le­nyelni, pedig több mint huszonhat órája nem et­tem. Az asztalnál kitört rajtam a fáradtság meg az elviselt izgalmak és azt sem tudom, hogyan kerül­tem ágyba. Négy óra után szüleim pofoztak fel álmomból és közölték, hogy a rádió bemondta, mint egyetlen hi­bapont nélküli, első lettem. Eltűnt rólam a fáradt­ság és nyeregbe pattanva rohantam az ünnepélyes díjkiosztóra. Egy óra sem telt bele, és a Britannia hotel kupolatermében dobogó szívvel vártam éle­tem első díjkiosztójának megkezdését. Aztán úgy történt minden, ahogyan elképzeltem. Megismertek a katonatisztek és megígérték, hogy megfelelő helyre kerülök. Nemsokára behívtak a lovas tüzérekhez. Három évig tanítottak lovagolni, majd a szőrös motorok hátán folytattam sikeres szereplésemet, Erdélyben, a dél- és a felvidéken. Csak később helyeztek át műmesterként az autó­sokhoz, de szakszerű tevékenységem már nem tud­ta megváltoztatni a háború kimenetelét. SURÁNYI ENDRE Felhőszakadás után a Mátrában Sivár a jelen, ezért megengedhető, ha a múltról ábrándozunk. Ha ma is lenne nálunk paprikaerős labda­rúgás, akkor két pazar nemzetközi siker élvezete közben könnyedén át­­siklanánk az évfordulón. Ki emle­getné az angolok elleni hajdani bu­dapesti hét­ egy régenvolt mozzanata­it, ha napjainkban is tapsolhatnánk hasonlónak. Hol van most olyan fut­­balldiadal, mint a harminc eszten­dővel ezelőtti, amelyről valamelyik napilap rendkívüli kiadással áraszt­hatná el a főváros utcáit, amint ezt 1953. május huszonharmadik napján az Esti Budapest tette. A lap igyeke­zett kárpótolni azokat, akik nem ju­tottak be a Népstadionba. Ha két­szer egymás után játszották volna a magyar—angol találkozót, akkor sem jut belépő valamennyi jegy­igénylőnek. Mielőtt elmélyednénk a különkiadás két mozgalmas oldalá­nak részleteibe, idézzük vissza, ho­gyan emlékezett a mérkőzés előz­ményeire Sebes Gusztáv, az örömök és csalódások című könyvében: „Mire sor került a magyar—angol­ra, már nemcsak külföldön, hanem nálunk is akadtak, akik úgy véle­kedtek, hogy az a londoni 6:3 sem volt olyan nagy eset, ahogy a világ hitte. Az angolok már eljátszották a maguk szerepét a labdarúgás világ­színpadán. Tessék, Belgrádban is ki­kaptak május 16-án. És ha csak 1:0? Mindegy, az is vereség.” „Persze a kontinensen már előbb is szenvedtek vereséget az angolok. 1934-ben Budapesten is kikaptak 2:1- re. Azt „torolták meg” két évvel ké­sőbb Londonban, ahol 6:2-re győz­tek. Nyilván arra törekedtek, hogy most Budapesten visszavágjanak a vereségért és megőrizzék nemzetközi tekintélyüket. Úgy intézkedtem, teljesítsék min­den kívánságukat. A május 23-i ösz­­szecsapás előtt hat nappal érkeztek. Szerettek volna néhány napot a Ba­latonnál tölteni. A SZOT balatonlel­­lei üdülőjébe vittük őket. Mikor visszaérkeztek, pályát kértek, ahol edzéseket tarthatnak. A vezetők nem hozták szóba, de látszott rajtuk, arra gondolnak, ők nem engedték a ma­gyar csapatot a Wembley Stadionba, nehogy játékosaink megszokhassák az ismeretlen pályát, amelyen majd küzdeniük kell. Nekem viszont az volt a véleményem, hogy nekünk, a Magyar Népköztársaság sportveze­tőinek az a kötelességünk, hogy sportszerűségből is példát mutassunk mindenkinek. Még az angoloknak is.” Azon szerencsések szerint, akiknek sikerült bejutniuk a stadionba, ün­

Next