Új Tükör, 1984. április-június (21. évfolyam, 14-26. szám)
1984-05-20 / 21. szám
1 1933-ban azért neveztem be a hősök emlék- s versenyére, mert a Frontharcos Szövetség I rendezte, s aktív katonatisztek végezték a szervezést. Úgy véltem, közelgő katonai szolgálatomnál ez majd előnyömre szolgál. Amint a versenyeligazítást hallgattam, a hátam borsódzott. Azzal nyugtattam magam, ezt az estét eltöltöm ebben az előkelő társaságban, megismerek néhány pesti autószerelőt, aztán hazamegyek és vége a tündöklésemnek. Nem vagyok bolond egy nap egy éjjel száguldani, ezerkétszáz kilométeren át rázatni magam, amikor esélyem sincs a győzelemre. A gyári új BMW-k, Rudgek, Sunbeamok és az akkor szenzációnak számító kéthengeres, kétütemű, vízhűtéses DKW-k és Scottok között mi keresnivalóm lehet nekem az öreg Raleigh-el. Itt jött segítségemre Pataki Mihály autószakértő. Főnyereménynek tartottam a megismerkedést. Ő tanácsolta, adjam le a nevezési ívet, bár ezért már fizetni kell, de ennyit megér, hogy az indulók között az én nevem is benne lesz a lapokban. A Hősök tere fellobogózva fogadott. Géposztályonkénti felállításban Noviczky Feri mellé kerültem, aki az új, vízhűtéses gyári DKW-val indult. Rövid ismerkedés után megállapodtunk, hogy együtt futunk a versenyen és segítjük egymást. Kategóriám kiesettjeinél vegyes érzelmek fogtak el. Az illendőség úgy kívánta volna, hogy sajnáljam a küzdelemből kiesett ellenfeleimet, belül azonban örömöt éreztem, hogy ezzel is nőttek az esélyeim. Különösen így volt, amikor a veterán Martinékét láttam a gépe mellett, amint kézmozdulata jelezte, hogy feladja a versenyt. Gilera motorjával ő volt ugyanis a nagy esélyes. Az öreg róka nem száguldással nyerte a hosszú távú versenyeket, hanem egyenletes, kíméletes vezetéssel. Ösztönösen én is visszavettem a gázt. A viszonylag mérsékelt, 80-as tempóval időnként a mindent bele elvén versenyzők húztak el mellettünk. Ezek közül egyesekkel hosszabb, rövidebb idő múlva ismét találkoztunk: sebzett szárnyakkal, füstölgő motornál álltak az út szélén. Amilyen gyorsan telt el a nap, olyan lassan múlt az éjszaka. Annál inkább, mert órákon át zuhogott az eső, s végigfolyva arcomon, az esőköpeny alá, teljesen eláztatott. A sarkamban röfögő, fényszóróját villogtató Noviczky azonban szinte kényszerített a folytatásra. Hova is mehettem volna a kihalt tájakon, s a sötét ablakú falvakban? A sűrű esőben az akkori húsz wattos fényszóró világánál alig láttam az utast. Ez okozta, hogy egy nagyobb tócsába belefutottam, s a víz az arcomig csapódott fel. Alig érzékeltem a változást, hogy a testemet körülvevő, átmelegedett vizeit hideg váltja fel, mert aggodalommal vettem észre, hogy a mágnest ért víztől kihagy a motorom. A lassulásra Noviczky megbömböltette gépét. Hiába adtam azonban a gázt, leállt a motorom. És még Baját is alig hagytuk el. Hol van még Pécs, Keszthely, Győr, Budapest? Gondoljon, itt az alkalom, hogy dicsőségesen adjam fel a küzdelmet, hiszen tanú is van a defektusra. Talán ha egy fogadó vagy emberlakta hely közelében történik a beázás, fel is adom a versenyt. A kihalt tájon azonban nem volt mit tenni, hozzáfogtam a gyújtómágnes víztelenítéséhez. Ez meglepően gyorsan sikerült. Hogy ne ismétlődjön meg a beázás, az esőköpenyem aljából levágott gumírozott vászondarabbal bepólyáztam a mágnest. Éjszaka cammogva telt az idő, s hogyan küzdöttem az elalvás ellen, meg sem próbálom leírni. Végre felvirradt, majd a felkelő nap mintha egy rossz álommá varázsolta volna a terhes éjszakát. Remények ébredeztek bennem, s ezt fokozta, hogy az ellenőrző állomáson csodálkozva nézték az ellenőrző lapomat, mert nem volt rajta hibapont. És ekkor derült égből a villám, mintha elvágták volna, leállt a motorom. Arra a gondolatra, hogy huszonkét órai, hibapont nélküli futás után, három órányira a budapesti céltól kell kiállnom a küzdelemből, majdnem sínva fakadtam. Noviczky felkiáltása zavarta meg a rejtelmes hiba utáni kutatásomat „Neked el van törve mindkét első villaszázad.” A törött villa következtében lengő sárvédő hátrapofozta a mágnest s ettől elállítódott a gyújtás. Ezt a hibát sohasem találtam volna meg, ha nem vezet rá a villatörés. Úgy határoztunk, hogy Feri folytatja a versenyt, én pedig majd megpróbálok valahogyan hazaevickélni és hozzáláttam a gyújtás beállításához. Amikor beindítottam a motort és a Raleigh folytatta az egy nap egy éjen át hallott öblögetést, elhatároztam, hogy megpróbálom a lehetetlent, folytatom a versenyt. Ha eddig kibírta az első villa két egészséges szára, gondoltam, talán kibírja a még hátralevő két órácskát, hisz ha nem állítódik el a gyújtás, még most is vígan futnék. Hogy ez ne fordulhasson ellő, a mágnest egy faággal kiékeltem. Amikor ismét a nyeregben ültem, eszembe jutott, hogy az első villa bármely gödörben a motor alá fordulhat, s akkor nemcsak a versenynek, hanem esetleg nekem is lőttek, ösztönösen levettem a gázt, pedig még a késést is be kellett hoznom. Arra gondolva, hogy a mágnes nem engedi továbblendülni a kereket, mert a faék is tartja, akkora gázt adtam, hogy majd lemaradtam a motorról és a további útszakaszt jóval száz feletti tempóban tettem meg. Időnként nem azokat idéztem fel emlékezetemben, akik villatörés miatt az életüket vesztették, mint Rupert Karner a Svábhegyen, hanem akik szerencsésen megmenekültek. Ennek ellenére minden gödörnél újabb verítékhullám öntött el, mert önmagamat nem egészen sikerült becsapni. Eközben észre sem vettem, hogy elérkeztem az utolsó ellenőrző állomáshoz, méghozzá büntetőpont nélkül. Itt következett a gyorsasági szakasz, az esetleges holtversenynek az eldöntésére. Rokkant első villámról teljesen megfeledkezve, mint az őrült, teljes gázzal vágtam neki életem első versenye első olyan gyorsasági szakaszának, ahol a stopper az ellenfélt. A hátralevő harminc kilométeres utat egy öngyilkosjelölt elkeseredésével, teljes gázzal tettem meg a felvonult nézők sorfala között és az első befutókkal érkeztem az emberekkel zsúfolt Hősök terére. Imponált, hogy a győztesek között tündököltem, mert senki sem tudta a gyorsasági szakasz eredményeit. Újabb izgalmat jelentett a gépátvétel, ahol szerencsére nem vették észre törött első villámat, mert az büntetőpontokat jelentett volna. El sem tudtam képzelni, hogy ne lenne rajtam kívül még néhány büntetőpont nélküli versenyző. Ezért haza is mentem a 60 km-re levő falumba, meg sem várva a hat órára kitűzött díjkiosztót. A vasárnapi ebédből egy falatot sem tudtam lenyelni, pedig több mint huszonhat órája nem ettem. Az asztalnál kitört rajtam a fáradtság meg az elviselt izgalmak és azt sem tudom, hogyan kerültem ágyba. Négy óra után szüleim pofoztak fel álmomból és közölték, hogy a rádió bemondta, mint egyetlen hibapont nélküli, első lettem. Eltűnt rólam a fáradtság és nyeregbe pattanva rohantam az ünnepélyes díjkiosztóra. Egy óra sem telt bele, és a Britannia hotel kupolatermében dobogó szívvel vártam életem első díjkiosztójának megkezdését. Aztán úgy történt minden, ahogyan elképzeltem. Megismertek a katonatisztek és megígérték, hogy megfelelő helyre kerülök. Nemsokára behívtak a lovas tüzérekhez. Három évig tanítottak lovagolni, majd a szőrös motorok hátán folytattam sikeres szereplésemet, Erdélyben, a dél- és a felvidéken. Csak később helyeztek át műmesterként az autósokhoz, de szakszerű tevékenységem már nem tudta megváltoztatni a háború kimenetelét. SURÁNYI ENDRE Felhőszakadás után a Mátrában Sivár a jelen, ezért megengedhető, ha a múltról ábrándozunk. Ha ma is lenne nálunk paprikaerős labdarúgás, akkor két pazar nemzetközi siker élvezete közben könnyedén átsiklanánk az évfordulón. Ki emlegetné az angolok elleni hajdani budapesti hét egy régenvolt mozzanatait, ha napjainkban is tapsolhatnánk hasonlónak. Hol van most olyan futballdiadal, mint a harminc esztendővel ezelőtti, amelyről valamelyik napilap rendkívüli kiadással áraszthatná el a főváros utcáit, amint ezt 1953. május huszonharmadik napján az Esti Budapest tette. A lap igyekezett kárpótolni azokat, akik nem jutottak be a Népstadionba. Ha kétszer egymás után játszották volna a magyar—angol találkozót, akkor sem jut belépő valamennyi jegyigénylőnek. Mielőtt elmélyednénk a különkiadás két mozgalmas oldalának részleteibe, idézzük vissza, hogyan emlékezett a mérkőzés előzményeire Sebes Gusztáv, az örömök és csalódások című könyvében: „Mire sor került a magyar—angolra, már nemcsak külföldön, hanem nálunk is akadtak, akik úgy vélekedtek, hogy az a londoni 6:3 sem volt olyan nagy eset, ahogy a világ hitte. Az angolok már eljátszották a maguk szerepét a labdarúgás világszínpadán. Tessék, Belgrádban is kikaptak május 16-án. És ha csak 1:0? Mindegy, az is vereség.” „Persze a kontinensen már előbb is szenvedtek vereséget az angolok. 1934-ben Budapesten is kikaptak 2:1- re. Azt „torolták meg” két évvel később Londonban, ahol 6:2-re győztek. Nyilván arra törekedtek, hogy most Budapesten visszavágjanak a vereségért és megőrizzék nemzetközi tekintélyüket. Úgy intézkedtem, teljesítsék minden kívánságukat. A május 23-i öszszecsapás előtt hat nappal érkeztek. Szerettek volna néhány napot a Balatonnál tölteni. A SZOT balatonlellei üdülőjébe vittük őket. Mikor visszaérkeztek, pályát kértek, ahol edzéseket tarthatnak. A vezetők nem hozták szóba, de látszott rajtuk, arra gondolnak, ők nem engedték a magyar csapatot a Wembley Stadionba, nehogy játékosaink megszokhassák az ismeretlen pályát, amelyen majd küzdeniük kell. Nekem viszont az volt a véleményem, hogy nekünk, a Magyar Népköztársaság sportvezetőinek az a kötelességünk, hogy sportszerűségből is példát mutassunk mindenkinek. Még az angoloknak is.” Azon szerencsések szerint, akiknek sikerült bejutniuk a stadionba, ün