Új Tükör, 1984. április-június (21. évfolyam, 14-26. szám)

1984-06-24 / 26. szám

□ 17 Húsz-huszonegy éves koromban Budapest címmel írtam egy verset. Egy formai tekintetben elvi­selhetetlenül modoros, vadroman­tikus verset egy elképzelt éjféli ran­devúról, amelynek szereplői — ez is kiderült a versből — mindketten másfele voltak elkötelezettek. („Ez is, az is kikelve unt, hites ágyaik­ból” — még emlékszem erre a kép­telen sorra.) Az egyik szerelmes el­beszélésében hangzik el a vers, meg­tudjuk belőle, hogy a kilengés után (amely, emlékezetem szerint egy csókban érte el tetőpontját) minden visszatért a rendes kerékvágásba, ámde a dolog — ki hinné? — mind­örökre emlékezetes marad. S hogy miért éppen Budapest volt a címe? Amit nyilván „Budapeszt”­­nek ejtettem, s amiről semmit nem tudtam, csak azt, hogy egy főváros, valahol az isten háta mögött. Hát éppen ezért. Egzotikusnak hangzott, titokzatosnak, csábítónak. Szűkülő világunknak egy olyan távoli csücs­két jelentette, amely szabadjára ereszti a képzeletet. (Ma már nem­igen vannak ilyen helyek, még a Holdon sem.) A név megfelelő dis­tanciát, megfelelő romantikus aurát kölcsönzött a versemnek. Én leg­alábbis azt képzeltem. Azokban a háborút közvetlenül követő években tudatlanságommal nem álltam egyedül, különösen az amerikaiak között voltak sokan, akik Magyarországgal etnikai kapcsolat­ban nem lévén, csak a háború meg­rázkódtatásai következtében ébred­tek rá a valóságra. Velem személy szerint ez utóbbi még később tör­tént meg, és véletlenül: a hetvenes évek derekán, amikor devonshire-i otthonában meglátogattam angol költőbarátomat, Ted Hughest. 1975 húsvét vasárnapja volt, jól emlék­szem, mivel a húsvét egybeesett Hughes feleségének születésnapjá­val. Hughes éppen végzett egy mű­fordítói megbízásával — Pilinszky János verseit fordította —, s meg­kért, hogy olvassam el. Sose hallot­tam Pilinszkyről, voltaképp egyet­len magyar költőt sem tudtam vol­na megnevezni, de a versei felka­vartak, és megragadott az is, ahogy a magyarul nem tudó Hughes szó szerinti nyersfordítás alapján lefor­dította őket. (Néhány évvel koráb­ban magam is megpróbálkoztam valami hasonlóval: egy tizenkilen­cedik századi indiai költő tamil nyelvű verseit próbáltam lefordíta­ni, de hamar felhagytam vele, mert sehogyan sem tudtam elképzelni a vallásos ihletésű, zenekísérethez ké­szült tamil szöveget amerikai nyelvi közegben.) Megkérdeztem Hughest, nem ismer-e még magyar költőket, akiket érdemes lenne lefordítani, és ő megígérte, hogy utánanéz. Idő múltán, mikor már otthon voltam New Yorkban, Hughes írt, hogy látta egy Nemes Nagy Ágnes nevű költő verseinek a nyersfordítását, az az érzése, hogy jó költő. Így kezdődött. Egy New York-i magyar könyvesboltban rátaláltam Nemes Nagy Ágnes A lovak és az angyalok című kötetére, és rávettem egy magyar ismerősömet, hogy ké­szítsen a versekről szó szerinti for­dítást. Szerencsémre az egyetem szabadságolt az 1977-es év tavaszi szemeszterére, így aztán bevettem magam egy kis irodahelyiségbe, ahol még a telefon is titkos volt, és csak fordítottam, fordítottam. A dolog valóságos revelációnak bizonyult, többszörösen is. Hamarosan meg­győződtem róla, hogy Nemes Nagy Ágnes nemcsak jó költő, hanem nagy költő, fontos költő, világvi­szonylatban is. Másrészt rájöttem, hogy ez a valószerűtlen fordítási módszer beválik, ha az ember gond­dal dolgozik, használja a szótárt, és megfelelő kérdéseket tesz fel a ma­gyarul beszélőknek: éppen olyan lesz a fordítás, mintha általa is is­mert nyelvből fordítana. Aztán olyan költői fogásokkal ismerked­hettem meg, amelyek teljesen isme­retlenek az általam ismert nyelvek­ben. Végül pedig látnom kellett, hogy a költészetnek egy teljes, új világa nyílik meg előttem, s egy új életpálya, a fordítóé. A tavasz vé­gén aztán meghívást kaptam: a PEN Club egy hónapra vendégül lát Budapesten. Hogy is érzékeltethetném annak az első látogatásnak a benyomásait? Ezt­ a magasfeszültséget akkor érez­tem csak, amikor először szálltam fel egy sportrepülőgéppel, csakhogy ez a hangulat most sokkal tartósabb volt. Vadonatújnak tűnt minden. Hosszabb időt töltöttem Angliában, Németországban, Olaszországban és Görögországban, és tucatnyi más or­szágban is voltam rövidebb ideig. A világ több nagyvárosát gyalogszerrel bejártam. Sok szépet láttam már, és azt hittem, edzve vagyok már a szép­ségre. A vérnyomásom is rendben volt. És mégis, ott álltam, több mint ötven évesen s az idegvégződéseim úgy bizseregtek, mint akármelyik ti­zenévesnek az első szerelem idején. Nyilván az is hozzájárult az izga­lomhoz, hogy először jártam szocia­lista országban. De hozzájárult fő­képpen a belváros leírhatatlan szép­sége, a Duna, a rakpartok, a pesti sugárutak, a budai hegyek kontúrja, ahogy kirajzolódik a folyón túl. Hozzájárult a nyelv teljes idegen­­szerűsége is. Egyszer egy egész évet töltöttem Japánban, de ott végtére senki nem kívánhatta tőlem, hogy ráérezzek a nyelvre. Itt viszont az általam is használt latin ábécé betűit rakosgatták össze kifejezetten szür­realista formációkba. Fura, de cse­kély magyar vers­ismeretem nem ké­szített fel arra, amit most az utca­táblákon, az üzletek feliratain lát­tam. Emlékszem, egy kövezett budai utcán döcögött velem az autóbusz, s ahogy az üzletek cégtáblái beúsztak a látómezőmbe, az az érzésem tá­madt, mintha agysérülés környékez­ne (ez az érzés még ma is elővesz néha, amikor nyelvkönyv segítségé­vel megpróbálok magyarul tanulni). De az izgatottságom fő oka egyér­telműen Budapest kulturális légkö­re volt. Ámulatba ejtett, hogy meny­nyi utcát neveztek el költőkről, mu­zsikusokról — ez talán felületes meg­közelítés, mégis sokat mond ez a felület egy költőnek, aki a Broad Streeten lakik. Itt volt Vörösmarty tér és Petőfi Sándor utca, utcája volt Adynak, József Attilának és Bartóknak, örömmel jártam a Ze­neakadémia koncertjeire, gyalogosan, végig a Majakovszkij utcán, amely hova is vezethetett volna? A Liszt Ferenc térre. És bármennyire felületes legyen is ez a szempont, jelentősége van an­nak, hogy itt költőkről neveznek el utcákat: jellemző, hogy a művész­nek, kiváltképp a költőnek mekkora jelentősége van Magyarországon és a magyar történelemben. (Ezeket a sorokat két héttel március 15-e után írom, amikor is Petőfi Kossuthtal osztozott a dicsőségben, aki a maga módján szintén látnok volt.) Több­féleképpen is megnyilvánult ez szá­momra első látogatásomkor. Még csak egypár napja tartózkodtam Bu­dapesten, amikor egy kisvendéglő­ben beszédbe elegyedtem (franciául) egy fiatal pincérrel. Látogatásom cél­ja felől érdeklődött, és amikor azt feleltem, hogy mai magyar költőket fordítok, megkérdezte, hogy kiket. És nemcsak a nevek voltak ismerő­sek neki, ismerte a verseket is. Hát persze, biztos vagyok benne, hogy ez a fiatal pincér nem tipikus, hogy a kenyér ára jobban érdekli a legtöbb magyart, mint a Szép versek leg­újabb kötete. De ne feledjük, hogy az első látogatásomról beszélek, és azokról az élményeimről, amelyek azt emlékezetessé tették. És ezek kö­zött ennek a fiatal pincérnek fontos szerepe van. És bármily kevéssé legyen is tipi­kus ő, a költészetnek Magyarorszá­gon valóban igen nagy jelentősége van. Nem is csak arról van szó, hogy Nyugaton sosem hallott példány­számban adják itt ki a versesköte­teket. Arról van szó, hogy itt a köl­tő — mint Petőfi korában — még ma is a magyar szellem elismerten leghivatottabb megszólaltatója, s ez is táplálja a költői hivatástudatát. És nemcsak az országhatáron belül, ha­nem világviszonylatban is elismerik a költők jelentőségét, és persze ez is megmagyarázza, hogy hogyan kerül­tem én Budapestre. Ha jelentős a ma­gyar költő, akkor az is fontos, hogy egy-egy világnyelven is hozzáférhető legyen. Nagy meglepetésemre szol­gált, hogy a PEN Club mekkora oda­adással teljesíti ezt a küldetését. El­láttak hozzáértő munkatársakkal — akkor is, azóta is Kőrösy Máriával dolgozom — és eszményi munka­­körülményeket biztosítottak. Hama­rosan magam is messianisztikusnak kezdtem érzeni a szerepemet: én tolmácsolom az igét a nagyvilág felé. És ez természetes is volt. Miután egy kötetnyi Nemes Nagy Ágnes-ver­­set fordítottam, hozzáláttam Ady, Kassák, Pilinszky, majd a fiatalab­bak közül Tandori Dezső és Dobai Péter fordításához. Két évvel később, amikor ugyancsak a PEN Club meg­hívására másodszor jártam Buda­pesten, lefordítottam néhány Tandori­­verset, de az itt töltött egy hónap nagy részét a magyar irodalom egyik mérföldkövének szenteltem: Babits Jónás könyve fordításának. Lázasan dolgoztam, hogy legalább a fordítás első felvázolásával kész legyek, mie­lőtt visszatérnék az Egyesült Álla­mokba. És most újra itt vagyok, ezúttal hat hónapra, Fulbright-ösztöndíjas­­ként, egy kötetre való fordításon dolgozom Tandori és más költők versein. Hogy még mindig lelkese­dem-e Budapestért? Hát persze, de szerencsémre most új helyzet állt elő. Ezúttal nem látogató vagyok, in­kább itt lakom. Megvan a saját la­kásom, ugyanabba a boltba járok bevásárolni. Sok tekintetben úgy ér­zem, mintha hazajöttem volna. Ta­lálkozom régi barátaimmal, és újabb barátokat is szerzek. Fordítói mun­kámat ma is messianisztikusan ér­telmezem, annál is inkább, mert lát­nom kell, hogy a lefordításra váró jó versek tora kimeríthetetlen. A magyar nyelv pedig továbbra is bű­völetben tart. Olyannak látom, mint egy összegubancolódott gombolyagot, amelyet apránként kell kibogozni, hogy tisztán álljon előttem az értel­me — az értelme angolul. Magyarból ezért sokkal ingerlőbb feladat a vers­­fordítás, mint, mondjuk franciából, amely szerkezetét tekintve nem kü­lönbözik annyira az angoltól. Mikor érzem, hogy egy vers értelme meg­nyilatkozik számomra, az éppen olyan érzés, mint amikor a „saját verseim” egyike kezd összeállni ben­nem. És ez a dolog lényege: ha sikerül jól lefordítanom egy verset magyarból, azt sokkal inkább a ma­gam versének érzem, mintha egy , az angolhoz közelebb álló nyelvből fordítottam volna. Bármennyire kö­zel álljon is az a fordítás az eredeti­hez, mégiscsak egy új valami, sok­kal gyökeresebb átalakuláson ment át, és más eszközökkel egy új mű­alkotást hozott létre. Föltett szándé­kom, hogy folytatom ezt a munkát, és olyan gyakran térek vissza Bu­dapestre, amilyen gyakran csak te­hetem. ZENTAI ÉVA fordítása IRODALMUNK KÜLFÖLDI BARÁTAI BRUCE BERLIND M­intha hazajöttem volna... FARKAS TAMÁS FELVÉTELE

Next