Új Tükör, 1984. április-június (21. évfolyam, 14-26. szám)
1984-06-24 / 26. szám
□ 17 Húsz-huszonegy éves koromban Budapest címmel írtam egy verset. Egy formai tekintetben elviselhetetlenül modoros, vadromantikus verset egy elképzelt éjféli randevúról, amelynek szereplői — ez is kiderült a versből — mindketten másfele voltak elkötelezettek. („Ez is, az is kikelve unt, hites ágyaikból” — még emlékszem erre a képtelen sorra.) Az egyik szerelmes elbeszélésében hangzik el a vers, megtudjuk belőle, hogy a kilengés után (amely, emlékezetem szerint egy csókban érte el tetőpontját) minden visszatért a rendes kerékvágásba, ámde a dolog — ki hinné? — mindörökre emlékezetes marad. S hogy miért éppen Budapest volt a címe? Amit nyilván „Budapeszt”nek ejtettem, s amiről semmit nem tudtam, csak azt, hogy egy főváros, valahol az isten háta mögött. Hát éppen ezért. Egzotikusnak hangzott, titokzatosnak, csábítónak. Szűkülő világunknak egy olyan távoli csücskét jelentette, amely szabadjára ereszti a képzeletet. (Ma már nemigen vannak ilyen helyek, még a Holdon sem.) A név megfelelő distanciát, megfelelő romantikus aurát kölcsönzött a versemnek. Én legalábbis azt képzeltem. Azokban a háborút közvetlenül követő években tudatlanságommal nem álltam egyedül, különösen az amerikaiak között voltak sokan, akik Magyarországgal etnikai kapcsolatban nem lévén, csak a háború megrázkódtatásai következtében ébredtek rá a valóságra. Velem személy szerint ez utóbbi még később történt meg, és véletlenül: a hetvenes évek derekán, amikor devonshire-i otthonában meglátogattam angol költőbarátomat, Ted Hughest. 1975 húsvét vasárnapja volt, jól emlékszem, mivel a húsvét egybeesett Hughes feleségének születésnapjával. Hughes éppen végzett egy műfordítói megbízásával — Pilinszky János verseit fordította —, s megkért, hogy olvassam el. Sose hallottam Pilinszkyről, voltaképp egyetlen magyar költőt sem tudtam volna megnevezni, de a versei felkavartak, és megragadott az is, ahogy a magyarul nem tudó Hughes szó szerinti nyersfordítás alapján lefordította őket. (Néhány évvel korábban magam is megpróbálkoztam valami hasonlóval: egy tizenkilencedik századi indiai költő tamil nyelvű verseit próbáltam lefordítani, de hamar felhagytam vele, mert sehogyan sem tudtam elképzelni a vallásos ihletésű, zenekísérethez készült tamil szöveget amerikai nyelvi közegben.) Megkérdeztem Hughest, nem ismer-e még magyar költőket, akiket érdemes lenne lefordítani, és ő megígérte, hogy utánanéz. Idő múltán, mikor már otthon voltam New Yorkban, Hughes írt, hogy látta egy Nemes Nagy Ágnes nevű költő verseinek a nyersfordítását, az az érzése, hogy jó költő. Így kezdődött. Egy New York-i magyar könyvesboltban rátaláltam Nemes Nagy Ágnes A lovak és az angyalok című kötetére, és rávettem egy magyar ismerősömet, hogy készítsen a versekről szó szerinti fordítást. Szerencsémre az egyetem szabadságolt az 1977-es év tavaszi szemeszterére, így aztán bevettem magam egy kis irodahelyiségbe, ahol még a telefon is titkos volt, és csak fordítottam, fordítottam. A dolog valóságos revelációnak bizonyult, többszörösen is. Hamarosan meggyőződtem róla, hogy Nemes Nagy Ágnes nemcsak jó költő, hanem nagy költő, fontos költő, világviszonylatban is. Másrészt rájöttem, hogy ez a valószerűtlen fordítási módszer beválik, ha az ember gonddal dolgozik, használja a szótárt, és megfelelő kérdéseket tesz fel a magyarul beszélőknek: éppen olyan lesz a fordítás, mintha általa is ismert nyelvből fordítana. Aztán olyan költői fogásokkal ismerkedhettem meg, amelyek teljesen ismeretlenek az általam ismert nyelvekben. Végül pedig látnom kellett, hogy a költészetnek egy teljes, új világa nyílik meg előttem, s egy új életpálya, a fordítóé. A tavasz végén aztán meghívást kaptam: a PEN Club egy hónapra vendégül lát Budapesten. Hogy is érzékeltethetném annak az első látogatásnak a benyomásait? Ezt a magasfeszültséget akkor éreztem csak, amikor először szálltam fel egy sportrepülőgéppel, csakhogy ez a hangulat most sokkal tartósabb volt. Vadonatújnak tűnt minden. Hosszabb időt töltöttem Angliában, Németországban, Olaszországban és Görögországban, és tucatnyi más országban is voltam rövidebb ideig. A világ több nagyvárosát gyalogszerrel bejártam. Sok szépet láttam már, és azt hittem, edzve vagyok már a szépségre. A vérnyomásom is rendben volt. És mégis, ott álltam, több mint ötven évesen s az idegvégződéseim úgy bizseregtek, mint akármelyik tizenévesnek az első szerelem idején. Nyilván az is hozzájárult az izgalomhoz, hogy először jártam szocialista országban. De hozzájárult főképpen a belváros leírhatatlan szépsége, a Duna, a rakpartok, a pesti sugárutak, a budai hegyek kontúrja, ahogy kirajzolódik a folyón túl. Hozzájárult a nyelv teljes idegenszerűsége is. Egyszer egy egész évet töltöttem Japánban, de ott végtére senki nem kívánhatta tőlem, hogy ráérezzek a nyelvre. Itt viszont az általam is használt latin ábécé betűit rakosgatták össze kifejezetten szürrealista formációkba. Fura, de csekély magyar versismeretem nem készített fel arra, amit most az utcatáblákon, az üzletek feliratain láttam. Emlékszem, egy kövezett budai utcán döcögött velem az autóbusz, s ahogy az üzletek cégtáblái beúsztak a látómezőmbe, az az érzésem támadt, mintha agysérülés környékezne (ez az érzés még ma is elővesz néha, amikor nyelvkönyv segítségével megpróbálok magyarul tanulni). De az izgatottságom fő oka egyértelműen Budapest kulturális légköre volt. Ámulatba ejtett, hogy menynyi utcát neveztek el költőkről, muzsikusokról — ez talán felületes megközelítés, mégis sokat mond ez a felület egy költőnek, aki a Broad Streeten lakik. Itt volt Vörösmarty tér és Petőfi Sándor utca, utcája volt Adynak, József Attilának és Bartóknak, örömmel jártam a Zeneakadémia koncertjeire, gyalogosan, végig a Majakovszkij utcán, amely hova is vezethetett volna? A Liszt Ferenc térre. És bármennyire felületes legyen is ez a szempont, jelentősége van annak, hogy itt költőkről neveznek el utcákat: jellemző, hogy a művésznek, kiváltképp a költőnek mekkora jelentősége van Magyarországon és a magyar történelemben. (Ezeket a sorokat két héttel március 15-e után írom, amikor is Petőfi Kossuthtal osztozott a dicsőségben, aki a maga módján szintén látnok volt.) Többféleképpen is megnyilvánult ez számomra első látogatásomkor. Még csak egypár napja tartózkodtam Budapesten, amikor egy kisvendéglőben beszédbe elegyedtem (franciául) egy fiatal pincérrel. Látogatásom célja felől érdeklődött, és amikor azt feleltem, hogy mai magyar költőket fordítok, megkérdezte, hogy kiket. És nemcsak a nevek voltak ismerősek neki, ismerte a verseket is. Hát persze, biztos vagyok benne, hogy ez a fiatal pincér nem tipikus, hogy a kenyér ára jobban érdekli a legtöbb magyart, mint a Szép versek legújabb kötete. De ne feledjük, hogy az első látogatásomról beszélek, és azokról az élményeimről, amelyek azt emlékezetessé tették. És ezek között ennek a fiatal pincérnek fontos szerepe van. És bármily kevéssé legyen is tipikus ő, a költészetnek Magyarországon valóban igen nagy jelentősége van. Nem is csak arról van szó, hogy Nyugaton sosem hallott példányszámban adják itt ki a versesköteteket. Arról van szó, hogy itt a költő — mint Petőfi korában — még ma is a magyar szellem elismerten leghivatottabb megszólaltatója, s ez is táplálja a költői hivatástudatát. És nemcsak az országhatáron belül, hanem világviszonylatban is elismerik a költők jelentőségét, és persze ez is megmagyarázza, hogy hogyan kerültem én Budapestre. Ha jelentős a magyar költő, akkor az is fontos, hogy egy-egy világnyelven is hozzáférhető legyen. Nagy meglepetésemre szolgált, hogy a PEN Club mekkora odaadással teljesíti ezt a küldetését. Elláttak hozzáértő munkatársakkal — akkor is, azóta is Kőrösy Máriával dolgozom — és eszményi munkakörülményeket biztosítottak. Hamarosan magam is messianisztikusnak kezdtem érzeni a szerepemet: én tolmácsolom az igét a nagyvilág felé. És ez természetes is volt. Miután egy kötetnyi Nemes Nagy Ágnes-verset fordítottam, hozzáláttam Ady, Kassák, Pilinszky, majd a fiatalabbak közül Tandori Dezső és Dobai Péter fordításához. Két évvel később, amikor ugyancsak a PEN Club meghívására másodszor jártam Budapesten, lefordítottam néhány Tandoriverset, de az itt töltött egy hónap nagy részét a magyar irodalom egyik mérföldkövének szenteltem: Babits Jónás könyve fordításának. Lázasan dolgoztam, hogy legalább a fordítás első felvázolásával kész legyek, mielőtt visszatérnék az Egyesült Államokba. És most újra itt vagyok, ezúttal hat hónapra, Fulbright-ösztöndíjasként, egy kötetre való fordításon dolgozom Tandori és más költők versein. Hogy még mindig lelkesedem-e Budapestért? Hát persze, de szerencsémre most új helyzet állt elő. Ezúttal nem látogató vagyok, inkább itt lakom. Megvan a saját lakásom, ugyanabba a boltba járok bevásárolni. Sok tekintetben úgy érzem, mintha hazajöttem volna. Találkozom régi barátaimmal, és újabb barátokat is szerzek. Fordítói munkámat ma is messianisztikusan értelmezem, annál is inkább, mert látnom kell, hogy a lefordításra váró jó versek tora kimeríthetetlen. A magyar nyelv pedig továbbra is bűvöletben tart. Olyannak látom, mint egy összegubancolódott gombolyagot, amelyet apránként kell kibogozni, hogy tisztán álljon előttem az értelme — az értelme angolul. Magyarból ezért sokkal ingerlőbb feladat a versfordítás, mint, mondjuk franciából, amely szerkezetét tekintve nem különbözik annyira az angoltól. Mikor érzem, hogy egy vers értelme megnyilatkozik számomra, az éppen olyan érzés, mint amikor a „saját verseim” egyike kezd összeállni bennem. És ez a dolog lényege: ha sikerül jól lefordítanom egy verset magyarból, azt sokkal inkább a magam versének érzem, mintha egy , az angolhoz közelebb álló nyelvből fordítottam volna. Bármennyire közel álljon is az a fordítás az eredetihez, mégiscsak egy új valami, sokkal gyökeresebb átalakuláson ment át, és más eszközökkel egy új műalkotást hozott létre. Föltett szándékom, hogy folytatom ezt a munkát, és olyan gyakran térek vissza Budapestre, amilyen gyakran csak tehetem. ZENTAI ÉVA fordítása IRODALMUNK KÜLFÖLDI BARÁTAI BRUCE BERLIND Mintha hazajöttem volna... FARKAS TAMÁS FELVÉTELE