Új Tükör, 1984. július-szeptember (21. évfolyam, 27-40. szám)

1984-07-15 / 29. szám

Akar ön sokat dolgozni? Kevés pénzért és csekélyke elismeré­sért? Ha annyira megszállott, hogy igennel felel a kérdésre, bátran ajánlhatjuk a TF atlétikai tanszé­két. Feltéve, hogy ért ehhez a nagy­szerű sporthoz. Sajnos, hosszú évek óta egyetlen fiatalember sem „felelt” igennel. A tanszéken pedig megszakadnak a munkától. A tíz Magyarországon dolgozó TF atléta tanszéki munka­társa — mert hát hárman Kuvaitban tevékenykednek — jut: 4 évfolyam­­nyi tanári szakos­, 2 évfolyamnyi szakképzős hallgató, egy nappali szakedzői tagozat, 3 évfolyam leve­lezői szakedzői, valamint sportszer­vezői, plusz a testnevelő továbbkép­­zősök és a szakmesteredzők. Felsorolni is sok, hányfelé kell órát tartaniuk a tanároknak. S ak­kor még ehhez jön az edzősködés a TFSE-ben és a válogatottnál — utóbbinál 4 edző érdekelt —, az­ ed­zőtáborozás, a tudományos előadá­sok, a diplomamunkák konzulensi feladata és fejenként sok társadalmi munka. Dr. Zarándi László tanszékvezető — az egykori olimpiai bronzérmes „villámnégyes” tagja — asztalán nem meglepő, hogy ilyen-olyan gyógyszerek sorakoznak. — Én sem vagyok már a régi — legyint a bogyókra Zarándi mester. — Ugyan még alig őszülök, de érzem, hogy öregszem. Minderről persze, aligha szólt vol­na, ha nem feledte volna időben — az interjú előtt — elrakni a pirulá­kat, kapszulákat. — A tizenhárom fős tanszékből hárman hosszú évek óta külföldön edzősködnek, OTSH engedéllyel per­sze, tudtommal további négyen dok­torálnak, Pótzyné dr. Keresztesi Ka­talin pedig kandidálni készül. Mind­ezek ellenére, úgy saccolom, mintegy hét-nyolcszáz főt tanítanak a TF-en. Hogy bírják? — Borzasztó nehezen. De mit te­hetünk? Dolgozunk. Kötelező óra­számunk ugyan nincs, de háromszor annyi órát adunk, mint más egyete­meken más tanszékek hasonló be­osztású munkatársai. .. — A TF férfi kollégiumának föld­szinti miniszobái jelentik a tanszé­ket? — Ideiglenesen kushadunk itt, lassan már tíz éve. Nem mondom, hogy ez az elhelyezés megkönnyítené a munkánkat. Ez az irodánk, itt vizs­gáztatunk, edzés előtt itt öltözünk ... — Az egyetlen Oros Ferenc kivé­telével valamennyien a TFSE-ben edzősködnek, már azokból, akik egyáltalán edzősködnek. Kívülálló számára ez meglehetősen logikus, bár más sportági tanszékek háztáján koránt sem dívik ez a gyakorlat. — Koltai Jenő rektorsága idején úgy gondoltuk, az a jó és a TFSE számára hasznos, ha itt edzősködünk, bár ezt semmilyen szabály nem írta elő . . . Ma úgy vélem, Oros Feri pél­dául sokkal többet tehet a magyar atlétikáért az Újpesti Dózsa edzője­ként, mint ha itt ténykedne. Az utóbbi időben már alig jön tehetsé­ges atléta a főiskolára... A Szalma, Novobáczky, Vanyek, Társi-féle csa­pat „kiment”, és nincs utánpótlás. — A TF-et ugyan elvégezték a fel­sorolt sportolók, de továbbra is önök edzik őket. Ha jól összeszámolom, a válogatott atléták több mint felének valaki a tanszékről az edzője... Visszatérve azt mondta, alig van at­léta már a TF-en? — Igen. Régebben húsz fölött volt a szakképzősök száma úgy, hogy mindig volt jó néhány másod- és harmadosztályú, akit elutasítottunk. Most pedig örülünk, ha a tíz össze­jön ... A hallgatók persze tudják, hogy meglehetősen sokat követelünk a szakképzősöktől. Nem ritka, hogy év közben is kiszólunk belőlük. Ugyanakkor a TF-re még jobb at­léta eredménnyel érkezők közül is sokat választanak inkább más szak­képzést, egyéb megfontolásból. Olyat, ami később, vastagabbul fizet. — A nem szakképzősökkel is szi­gorúak? — Igen, bár szerintem annak a TF-esnek, aki rendszeresen gyakorol és időnként tanulgat is, nem lehet az atlétika probléma. — Meg lehet bukni e tárgyból? — Miért, azt gondolta, hogy nem? Évente átlag hat-nyolc férfi- és női hallgató jut évfolyamonként erre a sorsra. — Emlékszem, egy időben telente az Olimpiai Csarnokban tartották az órákat. Időközben megépült a TF- csarnok. Bizonyára nagy könnyebb­ség. — Ahogy vesszük. Mindenesetre időt nyerünk. Nem kell a Népsta­dionhoz utazgatni, sem a diákoknak, sem nekünk. Ettől függetlenül, léte­sítmények terén továbbra sem ró­zsás a helyzetünk. A csarnokban egyidőben két csoport dolgozik. Ab­ban a csarnokban, aminél sokkal jobbat, korszerűbbet is létre lehetett volna hozni. Ugyanennyi pénzből. Hogy mást ne említsek, a beépített műszerek, a célfotórendszer, az erő­platók mind-mind használhatatla­nok. Ugyan kinek volt ennyi pénze egy teljesen rossz, működésképtelen műszerparkra? — Az atlétika nemcsak létesít­mény, hanem ikerigényes is. Gerely­ből, diszkoszból, medicinlabdából alkalmasint húsz-harminc is elkel az órán. Hogy állnak ezen a téren? — Ez furcsa dolog. Egy csomó szerünk van tulajdonképpen. Ugyan­akkor ezek zöme javításra szorul. A hallgatók, sajnos, nem ügyelnek a sportszerekre, esőben betakaratlanul otthagyják a magasugrószivacsot, elvesztik a dobószereket és sorolhat­nám tovább ... Néhány szer pedig egyszerűen hiánycikk. Hetek óta kajtatunk például kislabdák, okta­táshoz szükséges nem versenysúlyú súlygolyók, gumi dobószerek, medi­cinlabda után. Sikertelenül. — Ugorjunk... A tanszéki név­sort böngészve csupán két docenst találni. Dr. Szécsényi József az egyik, ő öt éve Kuvaitban edzősködik, és ön a másik. Nem éppen fergetegesen nagy létszám. — Valóban, egyébként ez az egyik legfájóbb pontunk. A TF-en az elő­relépés ugyanis tudományos fokozat­hoz kötött, ugyanakkor aki az él­sport területén produkál, azt nem is­merik el. Idén a docensi kinevezé­seknél például egyetlen olyan kol­léga sem került terítékre, aki sport­ági vonalon dolgozik! — Vajon miért? — Nem tudom. A TF csak fel sem terjeszti a sportágakban dolgozó kol­légákat az OTSH-nak . . . Higgye el, ez nem hiúsági kérdés. Csupán maga a tény, hogy nem vagy alig van esély az előrelépésre, lehangoló. Mi több, cseppet sem vonzó a fiatalok szá­mára. — Ha már tudományos területen bóklászunk, milyen a tanszéken a tudományos diákköri munka? — Minden évben elcsípnek a gye­rekeink néhány helyezést a TDK­­-konferencián. Idén három hallgatónk Szófiába is eljutott a tanszéki tudo­mányos diákkört képviselni... Ta­pasztalatom szerint, a tudományos kérdések iránt fogékony hallgatók szívesen kutatgatnak az atlétika te­rületén, hiszen ez egzakt, mérhető sportág. A műszerhiány azonban nemcsak a mi tudományos munkánk­ra, az övékre is kihat. Túl azon, hogy ezzel a néhány tehetséges, kutatói vénájú gyerekkel is foglalkoznia kel­lene valakinek. Nekünk. De mikor? Éjszaka fél egytől fél kettőig? — Mellesleg a családja hogyan tűri, hogy ritkán látja magát? Gon­dolom, azzal, hogy a fedettpályás Európa-bajnok Szalma Laci mellé áprilisban a magyar csúcstartó rúd­ugró Salbert Ferencet is elvállalta, még inkább csökkent az otthon töl­tött órák száma. — A feleségem húsz évvel ezelőtt, amikor hozzám jött, jól tudta, mit várhat. Sohasem zúgolódik, pedig ez­­idáig Laci fiammal hármasban ép­pen kétszer két hetet nyaraltunk együtt. Nem valami sok ... Edzősors. Hét vége nincs. Nyaralás nincs. A telelés az alapozás-felkészülés miatt ugyancsak elmarad. Van viszont: siker, öröm, mosoly, kacagás. Időnként. Többnyire az sem. Edzősors. Dr. Zarándi László — s ebben biz­tosak lehetünk — mégsem cserélne senkivel. MORVAI KATALIN TF TANSZÉKEK II. 4 KlftfiYNÓTEiW&ffliK. I végül is magánügy, de I m azért közreadom: vi- I­M forláskarrierem úgy iz kezdődött, hogy a MM fergeteges szél előt­t behúzódtunk a bog­lári kikötő területére, mi, a vizsgázók, de hogy hogy nem, amikor rám került­­a sor, óriási pöffökben támadott a szél az egyébként viszonylag védett öbölben és a labilis kalóz bizony egy nem túl­ságosan sikeres pördülésnél kis híján felborult. Szeren­csére a „manschaftom” jól megtermett srác volt, sike­rült „kiütnünk” a hajót. Őszintén szólva, nem nagyon hittem abban, hogy ezek után megkapom a vízi jogosít­ványt, de­­ szerencsém volt. Alig telt el ugyanis néhány perc a „talponmaradásom” óta, amikor egy másik vitor­lás érkezett ugyanoda, s ahol én majdnem szerencsétlenül jártam, ott ez a legénység nem úszta meg kényszerű fürdés nélkül: hatalmasat borultak. Megmentettek. No, meg Krasznay Tóni bácsi — így vélhetően az égvilágon mindenki ismeri a Balaton­­parton, ha azt írtam volna, hogy Krasznay Antal, akkor bizonyára sokan törnék a fe­jüket: vajon ki az? — hihe­tetlenül elnéző volt. Akár az egész nyarat vízen tölthetném, zsebemben a B- kategóriás, kishajóra érvé­nyes engedéllyel. De vajon tényleg így van-e? Valóban ennyire egyszerű lenne az Schulek Ágoston, Szalma László ko­rábbi edzője technikai magyarázat közben ... 1980 óta nem a TF-en ta­nít, hanem kicsit távolabb, Kuvait­­ban Zarándi László portréja 1952-ből, ab­ból az évből, amikor a 4X100 méte­res váltó, a „villámnégyes” tagjaként olimpiai bronzérmet nyert 34 □ egész? Az megy manapság vitorlázni, aki akar? Vagy mondjuk: az, akinek pénze van? Először — függetlenül, persze, a vizsgától, ahol azért Krasznay következetesen szigorú volt — a 74 esztendős, igazi balatoni „rókának” szá­mító egykori sokszoros baj­noktól kértem magyarázatot: lesz-e egyszer a tömegek sportja a vitorlázás Magyar­­országon? A Fertő-tó, a Balaton és a Velencei-tó bajnoka úgy in­gatta a fejét, hogy azonnal láttam: kétségbe vonja, hogy normális vagyok-e? A vi­torlázás, mint tömegsport?! — Nagyon sokan vitorláz­nak már nálunk, csak a ver­senyzői létszám körülbelül a kétszerese annak, mint amennyi az ideális lenne, nem is beszélve azokról, akik hobbiként szállnak, vagy in­kább szállnának vízre.

Next