Új Tükör, 1984. július-szeptember (21. évfolyam, 27-40. szám)

1984-07-08 / 28. szám

létformánk, hogy ritkán ülünk le. Az egymásra fi­gyelő, meghitt szó, meghitt sarokban, már-már anakro­nizmus. Biccentés, cipzár­mosoly, kínos sztereotípiák —­s máris rohanunk tovább. A pén­zünk után ... S olykor tamáskodva hallgatunk régi történeteket. * „A DERMATA-ügy a negyvenes évek első felének egyik legnagyobb panamabotránya volt. Észak-Erdély visszacsatolása után a jó nevű bőr és cipő RT. az anyaországban is nagy­városi telephelyekért folyamodott. Akkor értesített bennünket a keres­kedő egyesület titkára, jelezve: a cég körül furcsa dolgok történ­nek ... A DERMATA ugyanis ki­lencven napos váltóra adta a tava­szi kollekciókat az erdélyi szász, ro­mán és magyar kiskereskedőknek és a Regátban is. Amikor mindenki feltöltötte készleteit, a DERMATA a saját üzlethálózatában leverte az árakat ötven százalékkal... Akkor három hétre elmentünk Erdélybe. Mindenkit fölkerestünk, s össze­gyűjtöttük a bizonyítékokat. A ri­portsorozat az Est-lapok déli kiadá­sában (Pest) A DERMATA RT , ami mögötte van címmel jelent meg. Sajtóper . .. Az első tárgyalás meg­nyitása után a cég jogtanácsosa be­jelentette, hogy a vezérigazgató úr az éjszaka folyamán szívrohamban elhunyt, özvegye pedig nem veszi át a pót­magánvádat... Ezzel az ügy lezárult, ami a tönkretett cipőke­reskedőkön — akik közül több ön­gyilkos lett —, az özvegyeken, az árvákon már csak részben segített. A DERMATA viszont már nem nyithatta meg új üzleteit. Nem kap­ta meg az engedélyt...” (Szentiványi Jenő visszaemléke­zéséből.) * Szerda esténként tízen-tizenöten ülik körül a sarokasztalt az írószö­vetség klubjában. Írók, művészek, újságírók. Idősebbek és fiatalabbak. Utóbb néhány írófeleség is „begyű­rűzött”, ilyenkor összetolják az asz­talokat. Pista úr fáradhatatlanul hordja a rendeléseket, megbeszélve, ki mit kér s hogyan. Van, aki oda­pirítva szereti a sztrapacskát, más hagymával az omlettet, vagy éppen csülköt enne, pékné módra. A társa­ság halkan beszélget. Ám ha vala­melyik idősebb tag új történetbe kezd, elcsöndesülnek az asztalok ... Az „öreg rókák” emlékeikből idéz­nek. Szóba kerülnek egy-egy or­szágra szóló panama vagy korrup­ciós botrány részletei, melyeket a mai mércével mérve hihetetlenül frissen tálalt a „szenzációhajhász” bulvársajtó. Az egyik történet — a negyvenes évek elején nagy port kavart DER­MATA-ügy — kellőképp megraga­dott ahhoz, hogy bővebben is ér­deklődjem a kor ellentmondásos, ámbár sok szempontból nagyon is figyelemre érdemes polgári újság­írásának levegője iránt. Szentiványi Jenőt faggatom róla, aki a hírhedt panama leleplezője volt ifj. Bakos Ákossal közösen, a Pest című déli lapban. Szentiványi már tizenhét évesen riportokat írt a Magyar Cserkész című hetilapba. Az aktív újságírást 1932-ben kezdte, az Üzlet című köz­­gazdasági lapnál. Dolgozott az MTI- nél is, majd első kötete (A kőbaltás ember) országos sikere után, 1938- ban meghívták az Est-lapokhoz, ahol közgazdasági riporterként dol­gozott. 1944 őszén illegalitásba ment. A felszabadulás után különböző in­tézmények sajtófőnöke s szakmai lapok szerkesztője. 1952-től ifjúsági regényeket ír. (A görög gálya titka, Fegyverdörgés, tengerár, A postá­nak mennie kell). — Az Est-lapoknak akkor, 1938- ban is kitűnő gárdája volt — me­séli —, de bejutni se a szerencsén múlott... Nem is csupán a ráter­mettségen. Itt tudni kellett. Tanfo­lyamok és fejtágítók nélkül. Azokat mindenki maga „szervezte” meg magamagának munka közben, me­net közben, örök harcban a másod­percekért, sőt a tizedmásodperce­­kért is. Főképp az Estnél, amely, ha csúszott egy-két percet, konkurren­sei, az Esti Újság, az Esti Kurír le­körözhették. Az Est (1939-től: Pest) főszerkesztője Bakos Ákos volt ak­kor, Ferenc József egykori minorita házikáplánja, akit még Miklós An­dor hozott el Bécsből, miután Bakos kilépett a rendből és megnősült. — Ő döntött a fölvételedről? — Végső fokon igen. De a meghí­vás nem jelentett bejutást is... Odarendelt reggel nyolcra. Laczkó Géza, a századelő jeles elbeszélője fogadott a mai Népszava szerkesz­tőségében, s közölte: „Kollégám, ön most kiáll a Rákóczi úti erkélyre. Nézelődjön, van harminc perce, utána diktáljon le egy négyhasábos riportot arról, amit látott.” — És?... — Kiálltam, elszívtam vagy fél csomag cigarettát, s fél óra múlva lediktáltam egy kaleidoszkópszerű életképet, az emberek, a járművek forgatagának dinamikus helyzetké­pét. Laczkó elolvasta, s közölte: „Kollégám, tekintse magát a lap munkatársának ...” — Ezzel föl voltál véve? — Még nem .. . Bakos főszerkesz­tőhöz kellett mennem, aki a Miklós Andor-i hagyományok­ szerint kifag­gatott: Szmokingja van?... Frakk­ja?... „Zsakettje”? ... Nos, zsaket­tem még nem volt. „Sürgősen sze­rezze be. Elmehet” — mondta. — Miért volt ez ennyire fontos? — Szerkesztősége válogatta ... Az Est-lapoknál megkövetelték a zsa­kettet is.­­A zsakett frakkhoz ha­sonló ünnepélyes öltözet volt. Feke­te-szürke csíkos pantallóhoz elkere­kített sötét, egygombos kabát, fény­telen hajtókával. Puha inget visel­tek hozzá, ezüstszürke zsakettnyak­kendővel, gyöngytűvel.) Miniszteri, államtitkári interjúhoz, vagy jelen­tősebb rendezvényeken, a déli órák­ban ezt kellett fölvenni. Délután öttől a különböző társadalmi esemé­nyekre a tudósító szmokingot öl­tött ; színházi premiereken, esti ban­ketteken a frakk volt a kötelező munkaruha. Szerencsére nem min­dennap . . . — De hát ez többszöri átöltözést jelentett! Hogy lehetett ezt bírni idővel, s főleg anyagilag? — Időben szervezés kérdése volt, anyagilag pedig nem álltak rosszul az újságírók akkor. A Légrády test­vérek Pesti Hírlapja fizetett a leg­jobban. Közvetlenül utána az Est­lapok, ahol nem ment kuriózum­számba a tizennégy havi fix fize­tés .. . Hogyan? Kollektív szerződés akkor még nem volt, viszont min­denkinek járt egyhónapi nyári sza­badság. Ehhez a konszern adott nya­ralási segélyként egyhavi fizetést. S karácsony előtt ugyanezt kapta meg minden belső munkatárs. Ezenkí­vül sikerültebb riportok esetén még aznap lehívatta az újságírót a ve­zérigazgató, és átadott egy utal­ványt ... Ha jól dolgozott valaki, hetente a százötven pengőjét is megszerezhette, jutalomként. — S mennyi volt a havi „fix”? — Én a Pestnél havi ötszáz pen­gővel kezdtem. Ezt évente száz­százötvennel emelték. Nekünk, mun­katársaknak akkor a hatodik fize­tési osztály illetménye járt, ami egy minisztériumi osztálytanácsosénak felelt meg. Azaz, hat-hétszáz pen­gő. . . — Amikor „kétszáz pengő fixszel az ember könnyen viccelt”... — Igen, de a sláger főleg har­mincnyolc tájt, az „utolsó béke­években” volt érvényes. — Ebből a fejedelmi jövedelem­ből persze a riportutakat is fedezni kellett. . . — Nem, az külön ügy volt. .. Maga az utazás nem került pénzbe. Az újságírónak szabadjegye volt a BESZKÁRT, a HÉV, a MÁV összes vonalaira s a Waggonslits háló­kocsi társaságnál is. Riportúrra, at­tól függően, hány napos volt, na­gyobb összegű előleget lehetett föl­venni, elszámolásra. Bakos nem volt kicsinyes, zsargon szerint „kurvák és a borotválkozás kivételével”, el­vileg mindent el lehetet számolni. A fáma szerint csak egyszer borult ki. Egyik kollégánk bugaci riportra ment, s a listájába beírta: „Juhá­szoknak, hogy ébren maradjanak: Actedron, öt, azaz öt pengő”... Bakos föltolta a szemüvegét s el­kezdte: „Nézze, kollégám . . .” S a felgyöngyöző kacagás már az egykori minorita atya meglepően szellemes népi szófordulatait nyug­tázza, ami viszont e helyütt nem rekonstruálható. Szentiványi Jenő az asztalfőn hangtalanul eregeti a füstfelhőket, s jóleső félmosollyal szemléli a le­csöndesülő, majd meg-megújuló ha­­hotázást. Úgy is mint a társaság s a jelenlevő sci-fi írók korelnöke, akinek A kőbaltás emberét — me­lyen tizenéves generációk nevelked­tek, ismerkedve a történelem előtti korral — Kuczka Péter egyik ta­nulmányában a modern magyar sci­­fi irodalom ősének nevezi. * Az asztaltársaság másik nyugdíjas korú tagja: Szepes Mária. Nevét főleg népszerű gyermekirodalmi művei, Pöttyös Panni-sorozatai, il­letve néhány tudományos-fantaszti­kus kötete (Surayana élő szobrai, Tükörajtó a tengerben, Napszél) ré­vén ismerik. A pasaréti villalakásban tágas nappali, rengeteg könyv, a sarok­ban a hatalmas íróasztalnál férje, Szepes Béla, az utóbbi fél évszázad sportvilágának neves rajzolóművé­sze, aki betegségéből lábadozva is­mét dolgozik. Az írónő gyermekkora összekap­csolódott a némafilm korával, a magyar fimtörténettel. Édesanyja neves primadonna a századelőn; ne­velőapja, galántai Balogh Béla a magyar filmgyártás hőskorától a harmincas évek végéig talán a leg­termékenyebb rendező és producer. Mária a kamerák árnyékában nőtt fel. Számos film gyermekszereplője, majd társ-forgatókönyvíró, Balogh Béla mellett. A harmincas évek elején férjé­vel, aki több nagy újság karikatu­ristája s a Nemzeti Sport és az Est-lapok rajzolója, tudósítója, Ber­linben élnek. Majd mikor „beborult az ég”, itthon keresik megélheté­süket, ahogy tudják. Szepes Béla sí­iskolát vezet a Kékesen és az Al­pokban, s a Budapester Rundschau című idegenforgalmi szaklap kép­­szerkesztője. Felesége, mint min­denütt, itt is mellette. Cikkeket, szí­nes riportokat ír magyar tájakról, segít a szerkesztésben, afféle író­mindenes. — Mi volt a legfontosabb akkor egy újságíró számára? — kérdezem, mikor Szepes Béla is mellénk telep­szik. — A jó kapcsolatai . .. Enélkül egyet se léphetett. — Bélát karikaturistaként min­denütt ismerték, szerették — veszi át a szót a ház asszonya —. Ez nyi­tott ajtókat jelentett... És még va­lami: fontos volt mindenkit ismerni, mindenkiről tudni, s állandóan in­formálódni, enélkül se lehetett mo­zogni akkor. — Volt valahol törzshelyük? — Nem, soha. Illetve, a lakásunk. A szüleimnél éltünk, ahová bejára­tos volt az egész művészvilág. Na­ponta „házhoz jöttek” az informá­ciók . . . Mindenki mindenkit ismert. Béla íróasztala mögött, a rekeszek­ben több ezer rajz van: a világ va­lamennyi neves sportolójáról, s köz­tük a kor filmcsillagairól. Utóbbiak jó részben nálunk készültek. S ami nem érdektelen: itt mindenki sza­badon beszélhetett. A kávéházak­ban, amikor már nálunk is felhő­­södött az égbolt, ajánlatos volt előbb körülnézni... — Hogyan jutott el a sci-fihez, illetve a gyermekirodalomhoz? — írni gyermekkorom óta szeret­tem, de nem fértem el a hétköznapi történetekben, a mindennapok vi­lága szűknek bizonyult, így született első regényem, még Orsi Mária né­ven: egy középkori legenda újra­­mesélése, A vörös oroszlán, 1946- ban. Amikor ezt Rákosiék bezúzat­ták, akkor kezdtem először gondol­kodni a jövőben, a jelen helyett... S a gyermekekhez is akkortájt ju­tottam el. Az első Pöttyös ötvenhá­romban jelent meg. Foglalkozom gyermeklélektannal, gyógypedagó­giával s természetesen gyerekekkel. Tőlük tanulok mesét... Szepes Béla betegségéből fölépül­ve most ismét szobrokat készít. Münchenben nemrég nyílt kiállítá­sa sporttémájú kisplasztikáiból. (Vajh' ha egyszer együtt láthatnánk hazai földön is kecses vonalú kis műremekeit!) Szepes Máriának több tudományos-fantasztikus és gyer­mekirodalmi műve jelent, illetve jelenik meg a nyugati kiadóknál. Je­lenleg a Pöttyös-sorozat 13. kötetén dolgozik, amely — mint említette —, bár gyermekregény, az idősebb korosztálynak is érdekes lehet. Mindkét emberből derű, bizakodás, az alkotó munka vágya és akarata sugárzik. Házasságuk ötvenharma­­dik évében. * Az asztalfőn most — Szentiványi Jenő távollétében — Kuczka Péter ül. Neve szélesebb körben ismert. ö zéé ró&ík S­ZERbA &SZtrV ^ . .. ii níi ii fikrfr 20E0

Next