Új Tükör, 1984. október-december (21. évfolyam, 41-53. szám)

1984-10-07 / 41. szám

gieti ajánlat SZÜLETÉSEM TÖRTÉNETE Károlyi Amy esszéi Károlyi Amy ezúttal nem verseivel, hanem esszékkel, tanulmányokkal, emlékezésekkel lép az olvasó elé. Hosszabb-rövidebb írásokkal, ame­lyeket eleven élmények, személyes felismerések szőnek át. Általában a magyar és a világirodalom elfelej­tett, félreértett, kevéssé ismert alak­jairól rajzol képet, olyan hagyomá­nyokra és értékekre figyelmeztet, amelyeknek az ő számára személyes KÁROLYI AMY Születésem története mondanivalójuk van, ugyanakkor méltán helyet kaphatnak a közös­ségi emlékezet „panteonjában” is. Orczy Lőrincről, Lázár Jánosról, Vá­­lyi Nagy Ferencről beszél: közülük ketten is helyet kaptak annak ide­jén Weöres Sándor Három veréb hat szemmel című nevezetes gyűjtemé­nyében, amely költészetünk „rejtett értékei és furcsaságai” közül váloga­tott. Szeretettel idézi fel elfeledett költőnőink alakját és munkásságát, nemcsak a színpadról s könyvből ismertebb Bethlen Katát ajánlja fi­gyelmünkbe, hanem a tizenkilence­dik század homályában rejtőző Fe­­renczy Teréz, Szöllősy Nina és Ka­­ray Ilona préseltvirág-illatú ver­seit is. És persze a nagyszerű ame­rikai költőnőt, Emily Dickinsont, akinek költészetét mint műfordító is ő hódította meg irodalmi kultú­ránk javára s a versolvasók gyönyö­rűségére. „A más nevében mindig csak ma­gamról beszéltem” — olvassuk a kö­tet mottóját, s valóban, a másoknak szentelt megemlékezés egyszersmind a személyes vallomás kerete. Káro­lyi Amy tulajdonképpen saját költé­szetfelfogásáról, írói ízléséről, olva­sói érdeklődéséről beszél. A kötetet költői személyesség hatja át, kivált azokban az írásokban, amelyek a közvetlenebb vallomást választva adnak képet egy — a költészet von­zásában kiteljesedő — asszonyi élet­ről. A Születésem­ története című ön­életrajzi beszámolóra és néhány tár­sára gondolok: ezek a személyes hangú vallomások a múltba tekinte­nek, ugyanakkor Károlyi Amy köl­tészettanának adnak megfogalma­zást. (Magvető) Pomogáts Béla tét (Albert Gábor Emelt fővel című szociográfiája vagy Gyarmathy Lí­via filmje, az Együttélés óta) már jobban értjük, mint csaknem más­fél évtizede, mikor Thiery Árpád könyvében, a Bábel volt Véménd­­ben megjelent. A mű, hol a riportázs és történelemfaggatás, a politikus tűnődések és jellegzetes helyi be­szélgetések szabálytalan-nyugtala­­nító regényfélévé álltak össze, való­jában előfutára volt számos olyan későbbi tanulmánynak, emlékezés­nek, társadalomleírásnak, mely a ha­zai kisebbségek helyzetével foglal­kozott az elmúlt évtizedek történé­seinek fényében (és árnyékában). Nemcsak a németek, de a szerbek, a cigányok s az idekerült bukovinai székelyek jól kiválasztott képviselői is megszólaltak a sokhősű korfestő írás lapjain. Hozzájárultak a körkép tárgyilagosságához és tágasságához. Az előbbi jelző az író életművét rendkívülien jellemzi. Nemegyszer hideg zuhanyként ható objektivitás­rögeszméje párosul feltáró szenve­délyével, rideg őszinteségével, illú­­ziótlanságával. Úgy tartja, hogy a kor, amelyből panorámikus életké­peit meríti, magába sűrített jót és rosszat s megírójaként itt minde­nekelőtt az adatgyűjtő s rögzítő ta­nú szerepét vállalta magára. A kor­hív krónika most együtt jelent meg a nevezetes Frank-novellákkal. Ben­nük Thiery második énjével ismer­kedhetünk megint. Megbizonyosod­hatunk arról, hogy sejthetően ön­életrajzi vonásokat viselő hősével se kíméletes. Olyan hűvös távoltartás­sal ábrázolja, mint egy teljességgel kitalált személyt. A jól összeválogatott, sokatmondó kötet reprezentatív kiegészítője Az egész életük ... Már-már balladává szörnyűsödött riport egy öngyilkos­ság körülményeiről. Nagy Lajos öt­­lik róla az ember eszébe, ő rakos­gatta ilyen könyörtelenül, kopogó­san egymás után a tényeket, esemé­nyeket. Thiery Árpád abban is ha­sonlít hozzá, hogy jelzi: hősei szán­­nivalóak lehetnek ugyan, de segíte­ni nem lehet rajtuk. Az életét ki-ki maga igazgatja, rontja vagy építi. (Magvető) Iszlai Zoltán valamit, hogy mindkét kisregény főhősét Mersault-nak hívják, továb­bá, hogy a cselekményvezetésben, a szerkezet megkomponálásában is fölismerhető bizonyos hasonlóság: a Boldog halál éppúgy gyilkossággal kezdődik és a főhős halálával végző­dik, mint a Közöny. De hát termé­szetesen nem azonos művekről van szó; a különbségek is szembetűnők. Más a két kisregény életanyaga. A Boldog halál cselekménye gazda­gabb, színesebb, hagyományosabb. De egyben szétszórtabb is. A gyil­kosság itt köznapian érthető és ma­gyarázható: Mersault pénzért öl. S nem a bitón végzi, mint a Közöny­ben, hanem súlyos tüdőbaja viszi el. Ami mégis vitathatatlanná teszi, hogy az első kisregény, amely kü­lönben csak a szerző halála után ti­zenegy évvel jelent meg, a világsi­kerű második korai változata, az a főhős, Mersault alakjának rajza. An­nak idején, amikor az 1942-ben ki­adott Közöny vitái elképzelhetetlen magasságokba csaptak, a magyar la­pok is beszámoltak a meghökkentő sikerről. Az egészen fiatal, 22 éves kolozsvári szerző, János­házy György 1944 nyarán Szombathy Viktor kis alakú, zömök folyóiratában, a For­rás­ban például csodálkozva mutatta be azt az akkor még nagyon külö­nösnek és szokatlannak ható kifeje­zést, amellyel a francia kritika Mer­sault egyéniségét meghatározta: ab­szurd ember. Azaz olyan valaki, aki mindenütt idegen és egyaránt közö­nyös az emberek meg a világ iránt. Pontosan ilyen az első kisregény Mersault-ja is. Nyugodtan mondhat­juk tehát, hogy a Boldog halál az abszurd ember főpróbája, azaz tény­leg a Közöny korai változata. (Mag­­ ökrös László Magvető Könyvkiadó MENTSÜK MEG LELKEINKET! Thiery Árpád prózaválogatása „Egy német embernek nagyon nehéz volt egy német faluban magyarnak lenni” — ezt a mély értelmű monda­­ tt BOLDOG HALÁL Albert Camus kisregénye Örvös Lajos, a kötet gondos és szel­lemes fordítója utószavában azt ál­lítja, hogy a Boldog halál, Camus első kisregénye, amely kereken öt esztendővel előzte meg a robbanás­szerűen világsikert aratott közönyt, nem tekinthető a későbbi mű „korai változatának”. Valójában minden ar­ra mutat, hogy annak tekinthető. Nem perdöntő, de már az is jelent ALBERT CAMUS Boldog halál MAGVETŐ KÖNYVKIADÓ ÍRÓK, GENGSZTEREK, PROFESSZOROK Gore Vidal esszéi Eldöntöttem, hogy kétlelkű leszek. Nemrég irigykedtem Takáts Gyula leveleskönyve ürügyén, hogy az ő nemzedékük írói még szerették egy­mást. Most irigykedem Gore Violal­ra, hogy ő mily szabadon gyűlölköd­het pamfletikus irodalmi és polito­lógiai esszéiben. Miközben régen élveztem ennyire könyvet — ami azért is nagy szó, mert Vidal írá­saiban sok az olyan elem, Amerika irodalmi és politikai belvilágára utaló célzás, amit mi alig tudunk kö­vetni, sok tehát az USÁ-ban rele­váns, ám nekünk idegen belterjes­ség­ű, folyvást eszembe jutott: ugyan mit szólnának itthon az olva­sók és az érintettek, ha mi is ilyen hangon szidnánk egymást? Hiszen éppen mostanság észlelhettünk in­gerült reagálásokat és ellenreagálá­sokat, amikor X. és Y. pamfletikus hangon bírált jelenséget és sze­mélyt, amit Z. és W. ingerülten ki­kért magának, noha az érintett nem is ő volt. Ám attól tartok, hogy gon­dolatmenetem észrevétlen tévútra tért. Mert Vidal — mint arra Sü­­kösd Mihály utószava is rámutat — nem olyan gyűlölködő, mint ami­lyennek látszik. Vitriolos modora mögött érző lélek munkál. Sem pá­lyatársait, sem hazáját nem veti meg úgy, mint azt szövege első, felületes olvasásakor véljük. Így hát talán skizofrénné sem kell válnom. Kí­vánhatom eljövendőnek egyszerre azt a világot, amiben újra szeretik egymást az írástudók — ha titkon is —, és azt, amiben természetes lesz a veséző őszinteség, ami még­sem kíméletlen, csak annyira, mint a sebészkés. Végezetül már csak igen kurtán: Vidal könyvének fele a kortárs irodalom és az irodalmi hagyományok tág témakörében mo­zog; számomra érdekfeszítőbb má­sik fele az amerikai politikai múlt­ról és jelenről szól. Utóbbiról a Vi­dal család e tagja nem kis szemé­lyiségek leszármazottja­ és isme­rőseként és személyes résztvevőként tesz tanúvallomást, hitelesen és bal­oldali-liberális elkötelezettséggel. (Európa) Lázár István CHRISTINE M. NÉMASÁGA Színes holland film Ha nem lenne ötévente holland filmhét, bizony nem sokat tudnánk az egyre dinamikusabban fejlődő, egyre kiforrottabb és sokrétűbb holland filmművészetről. Szociális érzékenység, biztos szakmai felké­szültség, a jelen nagy konfliktusai iránti érdeklődés — ez jellemzi a nyolcvanas évek holland filmjeit. Az idén bemutatott filmeket — a hazai nézők előtt sem ismeretlen Jos Sterling kivételével — pálya­kezdő, első vagy második filmjük­nél tartó rendezők készítették. Kö­zülük talán Marleen Gorris már nemzetközi elismerést is kiváltott alkotása, a Christine M. némasága volt a legérdekesebb. A rendezőnő saját forgatókönyvéből különösebb előzetes gyakorlat nélkül, korlátozott költségvetéssel forgatott filmje Taorminában, éppen Gothár Péter Megáll az idő című alkotása mögött harmadik díjat kapott, a sceaux-i női filmek fesztiválján elnyerte a közönség díját, és 1982-ben az év filmjének választották Hollandiá­ban. Három átlagos, hétköznapi asz­­szony brutális kegyetlenséggel agyonver egy butikost. Előzőleg sem a férfit, sem egymást nem ismert-1" Látszólag indokolatlan tettükre H a hivatalból kirendelt pszichiáter-1 próbál fényt deríteni, akinek sza­k­mai tárgyilagossága fokozatossá, szimpátiává válik. Kezdi megérteni a gyilkosság indítékait, sőt, saját há­zasságában is felfedezi a védencei által tapasztalt tüneteket. Ebben a három nőben a férfiuralmú társa­dalommal szemben támadt elégedet­lenség, a mindennapos megalázta­tás, a mellőzöttség és a magány any­­ngi elfojtott indulatot és gyűlöletet halmozott föl, hogy az már csak egy ilyen kissé jelképes, spontán erő­szakkitörésben nyilvánulhatott meg. Marleen Gorris egyszerű eszközök­kel, a különböző idősíkok ügyes vál­togatásával, már-már szociografikus stílusban teszi érthetővé hősnői brit-

Next