Új Tükör, 1985. január-március (22. évfolyam, 1-13. szám)

1985-01-13 / 2. szám

en megkomponált álomképek keve­rednek a múlt tragikus eseményei­nek a felvillantásával. Ezekből a visz­­sza-visszatérő, mind többet és többet eláruló mozaikdarabkákból bonta­kozik ki Michal tragédiája. Fokról fokra tudunk meg egyre többet és többet erről a múlt árnyaival vias­kodó, szorongató emlékeitől szaba­dulni nem képes, a jelenben helyét nem találó emberről. Svoboda film­je olyan, akár egy kirakós játék. Csakhogy a rendező túlzásba viszi a valóságot minduntalan megtörő em­­lékkép-bevágásokat, Vladimir Smutny szürrealisztikus felvételei pedig már gyakran öncélúak, eről­tetettek. A Találkozás az árnyakkal hangulatának a kevésbé elvont, szi­kárabb, feszesebb szerkesztés inkább megfelelt volna. Hollós László HIÚZ A VADÁSZÖSVÉNYEN Színes, szinkronizált szovjet film Kevés a természetfilm a moziban. S ha akad egy, tódulnak rá a nézők: kicsik és nagyok, művészfilm-fo­­gyasztók és krimikedvelők, szépek és okosak. Vajon mi az a titok, ami­nek megfejtését a természettől vár­juk, amit a művészfilmek és a kri­mik sem fejtenek meg? Mi az az emberi, amit az állatoktól akarunk ellesni ? Egy magyarázat a városi ember csömörét, visszavágyódását emlegeti, s egy másik, az elmélyül­tebb­ tükörnek nevezi a természetet, melybe nézve a látott különbségek és hasonlóságok mind az emberbe vetett hitet erősítik. A lényeg az: a Hiúz a vadászös­vényen természetfilm. „Tanulságos természetfilm” — írhatnánk a cím alá. Tanulságos, mert a jó és bölcs főhős legyőzi álnok ellenfeleit, és természetfilm, mert természetesen ez csak ürügy Agaszi Bábáján ren­dezőnek, hogy bemutassa egy erdő életét téltől nyárig. Egy emberi történet a gonosz, orvvadászok el­len harcol az öreg erdőkerülő és ba­rátja, a rendőr — keveredik tehát állati és növényi „történetekkel”, nem is nagyon ravaszul, nem is na­gyon szervesen. De az ördög bánja, ha hóba fagyott madarak megmene­külését, anyját sirató magányos medvebocsot, nagyobb házimacská­­nyi vadászó hiúz ügyességét, és macskás hűtlenségét, kölyök va­dászkutya hűségét — egyszóval a „tükröt”, a megunhatatlan termé­szetet mutatják nekünk. Faragó Zsuzsa szük­ségoldó „szakirodalomként” ajánlható Sidney Poitier bűnügyi komédiája. A New York-i Néger Színház hajdani tagját, a drámai te­hetségével kitűnt Oscar-díjas szín­művészt valószínűleg nem ejtené zavarba az említett dilemma. Stan­ley Kramer A megbilincseltek című filmdrámájának egy főszerepe pá­lyájának épp úgy szerves része, mi­ként a Tanár úrnak szeretettel vagy a Mr. Tibbs nyomoz című, egé­szen más hangvételű filmekben nyújtott alakításai. Poitier mostani filmjével rendezőként sem vall szé­gyent. Vígjátékát akkor tudjuk ér­deme szerint megítélni, ha valóban saját műfaji közegében vizsgáljuk, tehát nem tévesztjük szem elől — többek között — a kommersznek „becézett” művek természetrajzát sem. A korábbi Dutyi dilihez hason­lóan a kitűnően komédiázó Gene Wilder főszereplésével feszes ritmu­sú, látványos és élvezetes móka résztvevői lehetünk. Természetesen aki egy jól megcsinált szórakoztató filmtől mély értelmű életfilozófiát, vagy korunk nagy kérdéseinek el­söprő hatású művészi tükrözését várja, az csalódni fog. Esztétikai el­vek dühödt ismételgetése helyett nem ártana végre a nevetés örönkjét újra meglelnünk. Sidney Poitier új filmje a legjobb alkalmat kínálja minderre. Gáti Péter ÉI KÉM, KI NEM KÉM Színes amerikai film Fergeteges filmvígjátékunk bizony kevés van. A művészfilm és a kom­mersz mozi összebékíthetetlenségé­­ről, a színvonalas szórakoztatás és a filmművészet kapcsolatáról váltako­zó hévvel folyó sajtóvitánk viszont annál több. Ehhez a polémiához se­ VARGA LÍVIA OPERALEMEZE Áhítatos, az áhítat élethelyzeteit át­élő művésznek nevezi szép és sze­retetteljes kísérőszövegében Abody Béla a 70. születésnapján e lemezzel köszöntött Warga Líviát. Istenem, milyen észrevétlenül suhant el ez a jubileum, milyen közönyösen, fi­gyelmetlenül mentünk el mellette — pedig mi ünnepelni igazán tudunk. Meg persze felejteni is, legalább ugyanúgy. Pedig ha valaki, Varga Lívia megérdemli a tisztelgést, énekművészetére is, emberi tartásá­ra is ráillik a heroikus jelző. Beteg­sége parancsolta le hangja teljében a színpadról, melyen a 60-as években még remek Don Cortos-előadás Er­zsébetje volt a világhírű vendégmű­vész oldalán — aztán eltűnt a sze­münk elől. De mikor az Angelica nővért felújította a Magyar Állami Operaház, emlékezetünkben hirte­len ismét felbukkant a neve: az ő legendás egykori produkciója volt és maradt a mérce, a címszereplő ifjú pályatársak kiváló alakítását óha­tatlanul az övével hasonlítottuk ösz­­sze. Hangjának és lényének sugár­zása most híres Wagner-hősnőinek szólamában (Elza, Erzsébet) és Ja­­roszlavna jeleneteiben (Igor herceg) érint meg bennünket a Magyar elő­adóművészek című sorozat nemrég megjelent lemezén. S az 50-es évek derekán készült rádiófelvételeket hallgatva nemcsak az ő maníroktól és lebegéstől mentes éneklését, át­ható erejű drámai szopránját fedez­zük fel újra, hanem Joviczky pom­pásan deklamáló, impozáns Loheng­­rinjét és Faragó András vérbő, le­nyűgözően eleven Golickijét is. Rá­juk vajon mikor kerítenek sort az antológia szerkesz­tői ? (Hungaroton) Herényi Mária KONCZERT Koncz Zsuzsa nagylemeze A lemez a Jelbeszéd-turné zenei anyagát tartalmazza. Akik szeretik az énekesnőt, nagyon fognak örülni az albumnak, mert Koncz Zsuzsa csaknem mindegyik lemezének „nagy száma” rajta van: a Ki mond­ta, A város, a Jelbeszéd, A város fölött, a megrázó A Kárpáthyék lá­nya, a Mama, kérlek, a Vörös Bá­bák, az Előszó-részlet, az Őszinte bohóc, a Különvonatok, és végre­­valahára az egykor nagy port felvert, enyhén szólva szimbolikus Ha én ró­zsa volnék, s végül a Miért hagytuk, hogy így legyen. De épp ez az utolsó cím juttatta eszembe: miért hagyták, hogy így legyen? Mert szép, szép ez az al­bum, tombol is a közönség — de ezeket a számokat már hallottuk egyszer, kétszer, százszor. Ami per­nyerűek, de azért ez az egész lemez afféle babérokon üldögélés, okos és jó üzlet, ám nincsen benne semmi, de semmi új. Emlékszem, az elmúlt évek során mindig mennyire vár­tuk egy-egy Koncz-nagylemez meg­jelenését. Ez a várakozás változat­lan. Mert jó dolog a hírnév, de a kiváló énekesnőtől mégiscsak jó volna már hallani egy új számokkal teli nagylemezt. Az volna az igazi. (Pepita) mTancsik Maria HUI RI U­­ R J GÁDOR ISTVÁN MÚZEUM Siklósi vár Műfajteremtő triászunk harmadik nagy mesterétől, Gádor Istvántól is el kellett búcsúznunk. Pátriárkakort ért meg és maradandót hagyott hát­ra. Nyolcvanévesen még ifjakat is megszégyenítő temperamentummal, szaktanácsadóként, zsürorként tevé­kenykedett. „Nyugdíjasként” is szel­lemi irányító maradt, mindenütt je­len volt, ahol tenni kellett és lehe­tett az ügyért, ahol az előrelépéshez az ő emberi bölcsessége, példamuta­tása, lenyűgöző szakmai ítélete fel­tétlen szükségeltetett. Személyes kapcsolata a szakmához magától adódott, hisz a keramikusok derék­hada az ő neveltje volt a főiskolán. A hatvanas években ez szinte kizá­rólagosnak volt mondható: a triász másik két tagját, Gorka Gézát és Kovács Margitot leszámítva, szinte minden magyar keramikus Gádor Istvánt tartotta mesterének! Pedig csak 1945-től 1958-ig taníthatott a főiskolán. Pécs és Baranya rengeteget kö­szönhet Gádor Istvánnak. Az orszá­gos kerámiai biennálénak kezdet­ben résztvevője — első nagydíjasa —, később fő szakmai tanácsadója volt. A siklósi kerámiaszimpozion létrehozásáért kezdettől fogva sokat tett, és térplasztikákat is tervezett a pécsi Zsolnay Gyárban. A vele való szoros szakmai kapcsolat révén ala­kulhatott ki Pécsett az ország leg­rangosabb modern kerámiagyűjte­ménye. És végül, de nem utolsósorban, a vele való kapcsolat eredménye a siklósi Gádor Múzeum is. 1972-ben életművének jelentősebb része, mintegy 400 alkotás került a pécsi múzeum birtokába, s ezzel megte­remtődött annak lehetősége, hogy Gádor István művészete állandó ki­állítás keretében közkinccsé váljék. 1973-ban nyílt meg Siklóson, a vár­ban a Gádor Múzeum. Milliók lát­ták az azóta újonnan rendezett mú­zeum alkotásait! A Gádor-életmű véglegesen a köz tulajdona lett. (Képünkön a Városháza című edény) Romváry Ferenc SZEKERES ERZSÉBET FALIKÉPEI Petőfi Irodalmi Múzeum Tizenöt éve volt az első önálló kiál­lítása, nem sokkal később bemutat­kozott a Petőfi Múzeumban is. Útja igazolta a belé vetett bizalmat: az UNICEF levelezőlapján százezrek kezébe jutott el egyik szép varrott képének mása. Kialakult művészettel találkozunk most ezen a kiállításán. Hű válasz­tott anyagához, kalandokba nem bocsátkozik. Korszerűsége összetet­tebb annál, semhogy akár a naivak­hoz, akár a szürrealistákhoz sorol­hatnánk. Mottóul irodalmi élménye­ket választ, népballadákat, meséket, de átfogalmazva őket a textil deko­ratív nyelvére. Figurális természetű alkotásai a néphagyományban gyökereznek. Fehér, kék, sárga színvilága rokon a Galga-mente népművészetével, s gyöngytűzései a mordvinokéval. Mégsem tudnánk grafikáinak arany, kék, fekete lenvászonra írt hímzé­seit azonosítani valamelyik népi hímző- vagy szövőtechnikával, vagy akár a címül adott mesével vagy bal­ladával. Miben gazdagodott ez a művészet? A balladás hangvétel és derűs játé­kosság kezdettől fogva jellemző.­­ Motívumai is visszatérnek, de kom­pozícióiban, rajzolataiban határozot- | □3

Next