Új Tükör, 1985. január-március (22. évfolyam, 1-13. szám)
1985-03-24 / 12. szám
Szabadban rohadó ugrószivacsok, siralmas állapotban lévő pálya, koszos, dohos benyomást keltő öreg épület. A BKV-Előre SC sporttelepe aligha tekinthető eszményinek. Sőt. Az idegen szemnek inkább visszataszítóak az itteni „állapotok”. Bruzsenyák Ilona, a távolugrás Európa-bajnoka szeptemberben mégis itt — e levitézlett klubban — kezdett el edzősködni. — Az egykori nagymenőnek, a sokszoros magyar bajnoknak nem esik nehezére ilyen rossz körülmények közt dolgozni? — Nem. Miért? Nem esik le a gyűrű az ujjamról, hogy ilyen gyengécske, szegényes klubban edzősködöm. Nem mondom, eredetileg úgy volt, hogy régi klubomba, a Dózsába megyek dolgozni, de ez valahogy nem jött össze. Itt viszont tárt karokkal vártak ... Valamikor nem volt ez rossz klub! Voltak válogatottjai is. Csak az utóbbi időben gyengült meg annyira, hogy a vezetés rájött, ideje tenni valamit a színvonal emelése érdekében. — Te is ilyen színvonalemelő tényező vagy? — Mondhatjuk így is. De nem a nevemre, a munkámra van itt szükség. Szeptemberben kezdtem egy huszonöt fős gyerekcsoporttal, plusz az ugrószakággal. Ez további tizennyolc atlétát jelent. És nagyon örülök, hogy belevágtam az edzősködésbe. Félév alatt sikerült olyan légkört teremtenem — és erre igen büszke vagyok —, hogy a gyerek számára óriási büntetés, ha nem jöhet edzésre. — Könnyen ment srácokat gyűjteni, toborozni? — Pfú, azt nem állítanám. Sorra jártam a környék iskoláit, és „árultam magam”. Eleinte azt kérdeztem az osztályokban, „na gyerekek, ki akar atletizálni?”, de aztán, amikor az egyik teremben egy kiskölyök felmordult, hogy ő bizony nem lesz futóbolond, akkor módszert változtattam. Elkezdtem azt ecsetelni, hogy ugrani, gátak fölött repkedni milyen csuda jó és bátor dolog. Ez aztán bevált. Az összegyűjtött sereggel kezdtem dolgozni, írd, meg, hogy új jelentkezőket is szívesen fogadok! — Ha jól sejtem, legalább négy éve abbahagytad a versenyzést. Edzősködni viszont csak most kezdték Mivel magyarázod az „eltűnésed” és a visszatérésed? — Egyszerűen elegem lett már az atlétikából. A sok ismerős pofából, az unalomig ismert környezetből. Megcsömörlöttem. Ráadásul a lányom még kicsi volt, nem akartam olyan szakmát, amely megnehezíti a jó családanya szerepét... így lettem könyvelő-statisztikus. De már egy év után, 1981-ben hallatlanul hiányzott a sikerélmény. Jó, az is valami, hogy a „főkönyviben” megtaláltuk a hiányzó egy forintot, de máshoz voltam szokva. Aztán meg, hiányzott a mozgás élménye, látása. Én olyan voltam, aki mindig élvezte a mozgást, a sportot. Végül is azért kezdtem el az edzőséget, hogy legalább lássam, amint mások élvezik. — Azt indulod, máshoz voltál szokva. Valóban, a sikerélményből neked jócskán kijutott a sportpályán. 1970-ben a semmiből lettél utánpótlás-válogatott, egy évvel később a helsinki EB-n már az ötödik helyezett 4X100-as váltó tagjaként szerepeltél, s 1972-ben meghívott a szövetség az egész éven át tartó olimpiai edzőtáborozásra. Az olimpián pedig huszonkét évesen országos csúccsal lettél nyolcadik a távolugrásban, és ugyancsak csúccsal tizedik az ötpróbában. Könnyű siker. — Ne hidd! Én mindig, mindenért nagyon megdolgoztam. .Hetvenegyben már naponta háromszor edzettem, és előfordult, hogy olyan borzasztóan fáradt voltam, hogy a remegő kezem miatt nehézséget okozott az evés is... Már nem is tudom, hányszoros magyar bajnok voltam, de még mindig az volt a köztudatban, hogy „alacsony és kövér vagy, bezzeg a nővéred”. Időnként úgy szerettem volna, ha legalább a lábam 38-as, nem ilyen kicsike... Az, hogy kicsinek és tehetségtelennek tartottak — edzőmet, Fejes Zoltánt kivéve —, megerősítette bennem a csakazértis élő Bruzsenyák Ilona és Papp Margit rést. Azt hiszem, a legfőbb erényeim közé az akarat és a munkabírás tartozott. Emellett, persze, nagyon robbanékony voltam, és laza, jó izomzatú. Ebből állt a fegyvertáram. — Napi három edzés? Ez iszonyúan sok. — Nekem ennyi kellett. Nem tartottam soknak, ha fáradt is voltam esténként. Imádtam az atlétikát, a megszállottja voltam, őrült keményen edzettem. Talán ennek köszönhetem, hogy a nagy versenyeken — a 76-os olimpiai kivételével, amelyre nem akartam kimenni se, mert tudtam, hogy nem vagyok formában — szóval, hogy a nagy versenyeken szinte mindig országos csúcsokat értem el. Sosem féltem a versenytől, sosem. Ez az, amit a maiakban nem tudok megérteni, ezt a kishitűséget. Bár? Az is igaz, nekem attól volt önbizalmam, hogy tudtam, nagyon sok munka van mögöttem, megdolgoztam mindenért, most már jöhet az előadás. — Igaz, hogy amikor 1974-ben megnyerted az EB-t, s ezzel kihúztad a magyar csapatot a leégés kátyújából, akkor alig akadt valaki, aki legalább megveregette volna a vállad? — Nem szerettek? — Ez így nem igaz... Zűrös voltam, nagy pofával... Meg aztán én is hülyén viselkedtem. Egy idő után már majdnem mindenért megsértődtem. — Úgy tudom, Pócsmegyeren születtél, azaz vidéki lány vagy ... — Nem problémáztam rajta, mint ahogy azon sem, hogy nem vagyok szép. Ilyesmivel nem lehetett megsérteni. Tudtam, nem lehet összetéveszteni Gina Lollobrigidával, de egyéniség vagyok. . . Most már. Sokáig tényleg buta voltam. Hittem az embereknek, azt hittem, őszinték. Engem ugyanis erre neveltek otthon, vidéken. Nagyon fájt, hogy egyetlen botlás alapján, csak azért, hogy befeketítsenek, összeboronáltak mindenkivel, akivel két szót váltottam. Későbbi férjemet, Gresa Lajost is mindenfélével traktálták a „jóakarók”. Nagyon nehéz volt.. . Nagyon nehéz a csúcson lenni, olyankor olyan tudatlan és kiszolgáltatott az ember, és olyan egyedül van ... — De Gresát mégsem tudták „lebeszélni”. — ... Szerencsére. — Abban az időben, amikor EB-t nyertél, már itthon is téma volt a dopping. Mi több, emlékszem egy vágtázónkra, aki tavasszal úgy jelent meg a rekortánon, mint egy felfújt bika. A hormonkezeléstől úgy hatott, mint egy kitömött zsák, csak épp futni nem tudott. Nem próbáltak téged is rávenni anabolikák szedésére? — Hm ... De ... Volt, aki megkísérelte. Ebben az egy dologban „falusi liba” létemre is nagyon józanul tudtam dönteni. Azt mondtam az illetőnek: „Én először is nő vagyok, csak azután atléta! És nem akarok végtag nélküli hülyegyereket a világra hozni. A legminimálisabb kockázatát sem akarom annak, hogy a gyermekem ne legyen egészséges. Ennyit nem ér semmilyen olimpiai, vagy akármilyen érem!” Sose voltam hajlandó doppingolni. Gresáné lánya, Ilona, immár nyolcéves. Szép, karcsú, egészséges teremtés. Imád mozogni, s már szokja az atlétikai pálya légkörét. MORVAI KATALIN Bruzsenyák Ilona egyik nagy ugrása 34 □ Néhány héttel ezelőtt rendkívüli ülést tartott az asztalitenisz-szövetség vezérkara. Napirenden egyetlen pont szerepelt: a válogatott kijelölése a tavaszi (március 28—április 7.) göteborgi világbajnokságra. A szakvezetők több órát tanácskoztak, döntést azonban nem hoztak. Elnapolták március közepére. Ilyen halasztás máskor és más sportágakban is többször megtörtént már. Okozhatja, hogy egy-két játékosnak még bizonyítania kell a formáját, esetleg még nem épültek fel a sérültek, vagy nincs megegyezés a létszámban, és sorolhatnánk tovább. Az asztaliteniszezők ülésén a férficsapat összeállítása volt a nagy kérdőjel. Csak Klampár Tibor és Kriston Zsolt kapott egyhangú bizalmat, a többiek kijelölésében megoszlottak a vélemények. Mondták is: bezzeg pár évvel ezelőtt mennyivel könynyebb volt ez... Jónyer, Klampár, Gergely, így kezdődött a névsor. Az egykori aranycsapatból már csak Klampár állja a versenyt, a 35 éves Jónyer István külföldön vendégjátékos, lemondott a válogatottságról, Gergely Gábor pedig messze van a régi Gergelytől — mondta Horváth Tibor, a szövetség főtitkára. — Sajnos, nem a bőség zavara jellemzi a sportágat! Egy korszak lezárult, most az új alapjait kell leraknunk. HETVENHÁROM ARANYÉREM Nincs irigylésre méltó helyzetben a sportág vezetősége, mert a követelmények aligalig csökkentek, s az asztalitenisz iránti érdeklődés sem változott. Érthető, mert azóta, hogy 1926-ban megrendezték az első világbajnokságot, a hazai legjobbak 73 aranyérmet nyertek, ami egyetlen más országnak sem sikerült. Néhány időszakot leszámítva — ilyennek ígérkeznek a legközelebbi évek is — mindig akadtak világklasszisok, felülmúlhatatlan bajnokok. (Mechlovits, Barna, Szabados, Sidó, Bérczik, Jónyer, hogy csak néhányat említsünk.) Ők és társaik a sportágukban olyan meghatározó szerepet töltöttek be, mint az ugyancsak nagy hagyományokkal büszkélkedő kardvívók vagy vízilabdázók. Ivor Montagu, a Nemzetközi Asztalitenisz Szövetség tavaly elhunyt alapító elnöke is a magyarokat dicsérte és méltatta egyik nyilatkozatában, amikor ezt mondta: — Sok fontos korszaka volt az én szeretett sportágamnak, sok kiváló játékost ismertem. Európaiakat, ázsiaiakat és amerikaiakat. Ebben az elit mezőnyben a magyarok mindig különleges helyet foglaltak el. Egyéni finomságokat, briliáns technikát, bravúros megoldásokat, állandó megújhodást láttam tőlük.