Új Tükör, 1985. január-március (22. évfolyam, 1-13. szám)

1985-03-24 / 12. szám

Szabadban rohadó ugrósziva­csok, siralmas állapotban lévő pálya, koszos, dohos benyomást keltő öreg épület. A BKV-Előre SC sporttelepe aligha tekinthető eszmé­nyinek. Sőt. Az idegen szemnek in­kább visszataszítóak az itteni „álla­potok”. Bruzsenyák Ilona, a távol­­ugrás Európa-bajnoka szeptember­ben mégis itt — e levitézlett klub­ban — kezdett el edzősködni. — Az egykori nagymenőnek, a sokszoros magyar bajnoknak nem esik nehezére ilyen rossz körülmé­nyek közt dolgozni? — Nem. Miért? Nem esik le a gyűrű az ujjamról, hogy ilyen gyengécske, szegényes klubban ed­­zősködöm. Nem mondom, eredeti­leg úgy volt, hogy régi klubomba, a Dózsába megyek dolgozni, de ez valahogy nem jött össze. Itt viszont tárt karokkal vártak ... Valamikor nem volt ez rossz klub! Voltak vá­logatottjai is. Csak az utóbbi idő­ben gyengült meg annyira, hogy a vezetés rájött, ideje tenni valamit a színvonal emelése érdekében. — Te is ilyen színvonalemelő tényező vagy? — Mondhatjuk így is. De nem a nevemre, a munkámra van itt szükség. Szeptemberben kezdtem egy huszonöt fős gyerekcsoport­tal, plusz az ugrószakággal. Ez to­vábbi tizennyolc atlétát jelent. És nagyon örülök, hogy belevágtam az edzősködésbe. Félév alatt sikerült olyan légkört teremtenem — és erre igen büszke vagyok —, hogy a gyerek számára óriási büntetés, ha nem jöhet edzésre. — Könnyen ment srácokat gyűj­teni, toborozni? — Pfú, azt nem állítanám. Sorra jártam a környék iskoláit, és „árultam magam”. Eleinte azt kér­deztem az osztályokban, „na gyere­kek, ki akar atletizálni?”, de az­tán, amikor az egyik teremben egy kiskölyök felmordult, hogy ő bi­zony nem lesz futóbolond, akkor módszert változtattam. Elkezdtem azt ecsetelni, hogy ugrani, gátak fölött repkedni milyen csuda jó és bátor dolog. Ez aztán bevált. Az összegyűjtött sereggel kezdtem dol­gozni, írd, meg, hogy új jelentke­zőket is szívesen fogadok! — Ha jól sejtem, legalább négy éve abbahagytad a versenyzést. Edzősködni viszont csak most kezd­ték Mivel magyarázod az „eltűné­sed” és a visszatérésed? — Egyszerűen elegem lett már az atlétikából. A sok ismerős pofából, az unalomig ismert környezetből. Megcsömörlöttem. Ráadásul a lá­nyom még kicsi volt, nem akartam olyan szakmát, amely megnehezíti a jó családanya szerepét... így lettem könyvelő-statisztikus. De már egy év után, 1981-ben hallat­lanul hiányzott a sikerélmény. Jó, az is valami, hogy a „főkönyviben” megtaláltuk a hiányzó egy forintot, de máshoz voltam szokva. Aztán meg, hiányzott a mozgás élménye, látása. Én olyan voltam, aki min­dig élvezte a mozgást, a sportot. Végül is azért kezdtem el az edző­­séget, hogy legalább lássam, amint mások élvezik. — Azt ind­ulod, máshoz voltál szokva. Valóban, a sikerélményből neked jócskán kijutott a sportpá­lyán. 1970-ben a semmiből lettél utánpótlás-válogatott, egy évvel később a helsinki EB-n már az ötödik helyezett 4X100-as váltó tagjaként szerepeltél, s 1972-ben meghívott a szövetség az egész éven át tartó olimpiai edzőtáboro­zásra. Az olimpián pedig huszonkét évesen országos csúccsal lettél nyolcadik a távolugrásban, és ugyancsak csúccsal tizedik az öt­próbában. Könnyű siker. — Ne hidd! Én mindig, minde­nért nagyon megdolgoztam. .Het­venegyben már naponta háromszor edzettem, és előfordult, hogy olyan borzasztóan fáradt voltam, hogy a remegő kezem miatt nehézséget okozott az evés is... Már nem is tudom, hányszoros magyar bajnok voltam, de még mindig az volt a köztudatban, hogy „alacsony és kö­vér vagy, bezzeg a nővéred”. Időnként úgy szerettem volna, ha legalább a lábam 38-as, nem ilyen kicsike... Az, hogy kicsinek és tehetségtelennek tartottak — edző­met, Fejes Zoltánt kivéve —, meg­erősítette bennem a csakazértis élő Bruzsenyák Ilona és Papp Margit rést. Azt hiszem, a legfőbb eré­nyeim közé az akarat és a munka­bírás tartozott. Emellett, persze, nagyon robbanékony voltam, és la­za, jó izomzatú. Ebből állt a fegy­vertáram. — Napi három edzés? Ez iszo­nyúan sok. — Nekem ennyi kellett. Nem tar­tottam soknak, ha fáradt is voltam esténként. Imádtam az atlétikát, a megszállottja voltam, őrült kemé­nyen edzettem. Talán ennek kö­szönhetem, hogy a nagy versenye­ken — a 76-os olimpiai kivételével, amelyre nem akartam kimenni se, mert tudtam, hogy nem vagyok for­mában — szóval, hogy a nagy ver­senyeken szinte mindig országos csúcsokat értem el. Sosem féltem a versenytől, sosem. Ez az, amit a maiakban nem tudok megérteni, ezt a kishitűséget. Bár? Az is igaz, nekem attól volt önbizalmam, hogy tudtam, nagyon sok munka van mögöttem, megdolgoztam minde­nért, most már jöhet az előadás. — Igaz, hogy amikor 1974-ben megnyerted az EB-t, s ezzel kihúz­tad a magyar csapatot a leégés kátyújából, akkor alig akadt vala­ki, aki legalább megveregette volna a vállad? — Nem szerettek? — Ez így nem igaz... Zűrös voltam, nagy pofával... Meg aztán én is hülyén viselkedtem. Egy idő után már majdnem mindenért meg­sértődtem. — Úgy tudom, Pócsmegyeren szü­lettél, azaz vidéki lány vagy ... — Nem problémáztam rajta, mint ahogy azon sem, hogy nem va­gyok szép. Ilyesmivel nem lehetett megsérteni. Tudtam, nem lehet összetéveszteni Gina Lollobrigidá­­val, de egyéniség vagyok. . . Most már. Sokáig tényleg buta voltam. Hittem az embereknek, azt hittem, őszinték. Engem ugyanis erre ne­veltek otthon, vidéken. Nagyon fájt, hogy egyetlen botlás alapján, csak azért, hogy befeketítsenek, összeboronáltak mindenkivel, akivel két szót váltottam. Későbbi férje­met, Gresa Lajost is mindenfélével traktálták a „jóakarók”. Nagyon ne­héz volt.. . Nagyon nehéz a csú­cson lenni, olyankor olyan tudatlan és kiszolgáltatott az ember, és olyan egyedül van ... — De Gresát mégsem tudták „le­beszélni”. — ... Szerencsére. — Abban az időben, amikor EB-t nyertél, már itthon is téma volt a dopping. Mi több, emlékszem egy vágtázónkra, aki tavasszal úgy je­lent meg a rekortánon, mint egy felfújt bika. A hormonkezeléstől úgy hatott, mint egy kitömött zsák, csak épp futni nem tudott. Nem próbáltak téged is rávenni anabo­­likák szedésére? — Hm ... De ... Volt, aki meg­kísérelte. Ebben az egy dologban „falusi liba” létemre is nagyon jó­zanul tudtam dönteni. Azt mond­tam az illetőnek: „Én először is nő vagyok, csak azután atléta! És nem akarok végtag nélküli hülyegyere­ket a világra hozni. A legminimá­lisabb kockázatát sem akarom an­nak, hogy a gyermekem ne legyen egészséges. Ennyit nem ér semmi­lyen olimpiai, vagy akármilyen érem!” Sose voltam hajlandó dop­pingolni.­­ Gresáné lánya, Ilona, immár nyolc­éves. Szép, karcsú, egészséges teremtés. Imád mozogni, s már szokja az at­létikai pálya légkörét. MORVAI KATALIN Bruzsenyák Ilona egyik nagy ugrása 34 □ Néhány héttel ezelőtt rendkívüli ülést tartott az asztalitenisz-szövetség ve­zérkara. Napirenden egyet­len pont szerepelt: a váloga­tott kijelölése a tavaszi (már­cius 28—április 7.) göteborgi világbajnokságra. A szakve­zetők több órát tanácskoztak, döntést azonban nem hoztak. Elnapolták március közepére. Ilyen halasztás máskor és más sportágakban is több­ször megtörtént már. Okoz­hatja, hogy egy-két játékos­nak még bizonyítania kell a formáját, esetleg még nem épültek fel a sérültek, vagy nincs megegyezés a létszám­ban, és sorolhatnánk tovább. Az asztaliteniszezők ülésén a férficsapat összeállítása volt a nagy kérdőjel. Csak Klam­­pár Tibor és Kriston Zsolt kapott egyhangú bizalmat, a többiek kijelölésében meg­oszlottak a vélemények. Mondták is: bezzeg pár év­vel ezelőtt mennyivel köny­­nyebb volt ez... Jónyer, Klampár, Gergely, így kez­dődött a névsor.­­ Az egykori aranycsa­patból már csak Klampár állja a versenyt, a 35 éves Jónyer István külföldön ven­dégjátékos, lemondott a vá­logatottságról, Gergely Gá­bor pedig messze van a régi Gergelytől — mondta Hor­váth Tibor, a szövetség főtit­kára. — Sajnos, nem a bőség zavara jellemzi a sportágat! Egy korszak lezárult, most az új alapjait kell leraknunk. HETVENHÁROM ARANYÉREM Nincs irigylésre méltó hely­zetben a sportág vezetősége, mert a követelmények alig­­alig csökkentek, s az asztali­­tenisz iránti érdeklődés sem változott. Érthető, mert azóta, hogy 1926-ban megrendezték az első világbajnokságot, a hazai legjobbak 73 aranyér­met nyertek, ami egyetlen más országnak sem sikerült. Néhány időszakot leszámítva — ilyennek ígérkeznek a leg­közelebbi évek is — mindig akadtak világklasszisok, fe­lülmúlhatatlan bajnokok. (Mechlovits, Barna, Szaba­dos, Sidó, Bérczik, Jónyer, hogy csak néhányat említ­sünk.) Ők és társaik a sport­águkban olyan meghatározó szerepet töltöttek be, mint az ugyancsak nagy hagyomá­nyokkal büszkélkedő kardví­vók vagy vízilabdázók. Ivor Montagu, a Nemzetközi Asz­talitenisz Szövetség tavaly el­hunyt alapító elnöke is a ma­gyarokat dicsérte és méltatta egyik nyilatkozatában, ami­kor ezt mondta: — Sok fontos korszaka volt az én szeretett sportágam­nak, sok kiváló játékost is­mertem. Európaiakat, ázsiaia­kat és amerikaiakat. Ebben az elit mezőnyben a magya­rok mindig különleges helyet foglaltak el. Egyéni finomsá­gokat, briliáns technikát, bravúros megoldásokat, ál­landó megújhodást láttam tő­lük.

Next