Új Tükör, 1985. április-június (22. évfolyam, 14-26. szám)
1985-04-07 / 14. szám
Kételkedve olvastam Kiss István sorait, nem hittem, nem mertem hinni azok őszinteségében, legkevésbé pedig igazában. Már-már azt reméltem, e vitában Serényi Péter és Kautzky Norbert „védőbeszéde” eléggé meggyőző erővel bír, és sikerült a sport javára is tenniük, ők már az élsport és egyáltalán a sport lényegéről minden érdemlegeset megírtak, mégis néhány résnyi folt magyarázatot érdemel. A vitaindító cikk írója és még néhányan a vele azonos nézeteket vallók közül nemcsak a sport szépségét, de egyáltalán a sport lélektanát sem értik, s ami még szomorúbb, nem is akarják érteni. Amit írnak, állítanak, homlokegyenest ellentmond a valóságnak, éppen itt válnak Kiss István reálisnak vélt kívánalmai irreálissá. Cikke olvasásakor önkéntelenül is párhuzamot kellett vonnom a sport (sportolás) és a zene (zenélés) között — megjegyzem, zenebarát vagyok —, amikor Kiss István többek közt ezt írja: „Mi szép lehet a durva ökölvívásban, a látványtalan birkózásban, a porfelhőbe vesző motorkerékpározásban, a vízbe rejlő vízilabdázásban, a kínlódó súlyemelésben stb.?” Bizonyára sokan fölkapták a fejüket a következőkre: „Mi szép lehet Bach vagy Beethoven zenéjében, mit élvezhetnek a dzsesszrajongók a rögtönzésben stb.? Nyilván botfülűnek tartanák a kíváncsiskodót. Azt pedig csak elképzelni tudom, milyen közmegbotránkozás fogadná annak a zenekritikusnak az okfejtését, aki minden erejével a zenészeket kritizálná, mint embereket, elsőszámú célja volna elhitetni az országgal, hogy a zene, a zeneművelés mennyi káros hátránnyal jár, különösen, ha figyelmébe vesszük, hány fiatal lesz hangszerének rabszolgája, s ezáltal szellemileg elmaradott. Ezt tette Pilhál György is tárgyalt vitához kapcsolódó cikkében. Nem nehéz eldönteni, születhet-e kimagasló, átlagon felüli eredmény kemény munka, példátlan kitartás nélkül bármilyen területen is. Éppen ezért nevetségesnek tartom azt az állítást, miszerint kegyetlenek azok a szülők, akik 6—10 éves gyermeküket a szadista (!) hajlamú edzőre bízzák. Hát nem csodálatos, ha egy gyermek már ennyi idős korában komoly elfoglaltságot talál, leköti idejét, mégha szülői irányítással is, s akár az egész életét a sportra (vagy mondjuk a zenére) „áldozza”? Mennyivel egyszerűbb íróasztal mögül megsemmisíteni az álmokat, lerombolni a nagy gonddal épített homokvárat. A másokéit. Az említett cikk láttán teljesen groteszknek tűnik az az aggodalom, hogy Magyarországon a sportnak túl nagy a propagandája, félő, hogy sportnagyhatalommá válhat. Hosszú évek óta azt tapasztalom, hogy ritkaságszámba menő ellenpropagandát űz a sajtó, ám a vitaindító cikk is ezt támasztja alá. Részben talán ennek következménye, hogy a lelátókon megcsappant a nézők száma, a fiatalokat nemcsak a sportolástól, de a szurkolástól is elriasztják. Azt pedig már egyáltalán nem értem, miért tűnik veszélyesnek az, ha egy fiatal példaképül egy élsportolót, a hazájának dicsőséget szerző olimpiai bajnokot választ. Magyarországon az utóbbi időben megbecsülést kapnak a popzenészek. Nyilvánvaló tehát, hogy a példaképek is ezek közül kerülnek ki, és a legkevésbé sem a sokat ostorozott sportolók. Bizonyára sikerül is „szerencsésen megoldani” az ifjúság nevelésében fölmerült sok problémát, ha országszerte dicsőíteni és követendő példának állítani olyan sokat magasztalt hírességeket fog, mint amilyen, mondjuk, az utóbbi időben az elsőszámú együttesek közé rangsorolt sztárok egyike, aki nemrég a Fele sem igaz vetélkedő Argentína fővárosának a nevét még többszöri nekifutás és sugárzás után sem bírta érthetően kiejteni. Mégsem olvastam eddig olyan cikket, amelyben zenészeink esetében épp a szellem hiányoltatott. Látszólag túlontúl elkalandoztam az eredeti fonáltól. Ha tettem, azért tettem, hogy ha csak egy pillanatra is, megpróbáljam tükrözni következményeiben Keszthelyi Tibor és pártfogói igazát. A leírtak miatt nem tudok csatlakozni az említett hozzászólók kívánalmaihoz. Leegyszerűsítve gondolataikat, kérdem: beszélhetnénk-e továbbra is sportról, ha elképzeléseiket megvalósítva az egész ország, korra való tekintet nélkül, szervezetten — mondjuk — hol kocogni, hol az erdőben járva sétálni fog? (Ami magában véve hasznos és sokaknak ajánlható időtöltés.) Ha fegyelmezett, célratörő szervezéssel megóvjuk az ifjúságot az egészségtelen, önmarcangoló edzésektől, és a „szadista hajlamú” edzők feladata ezentúl az lesz, hogy az átlagból kibúvókat visszatartsák? Ha a pályákat, tornatermeket nem kímélve mindenki kénye-kedve szerint úgy sportolhatna (ha ezt annak lehet nevezni), ahogy akar. Ezek után azt is elképzelhetőnek tartom, hogy az év legizgalmasabb sporteseményét a SZŰR jelenti. Biztos, hogy ez válna dicsőségünkre? B.URBÁN MÓNIKA Pohronsky Ruskov 1. 46. CIVICT A PÁLYÁZA ! ■ Két hónapja jöttem el a világ legszebb fővárosából. A televízióban akkor kezdődött egy sorozat a maffiáról. Első részt még láttam, a továbbiakat nem ismerem. A filmsorozatban is említették, hogy Szicíliának csak a nyugati felén létezik a maffia. Siracusában sosem volt, mondják, sosem lesz. Merő véletlen csupán, hogy elnökömet Genovésének hívják, mint az egykori nagy maffiafőnököt. Tény és való, nem ismerik a maffiát Siracusában. Ezzel picit ellentétes, ami tavaly márciusban történt. A csapat legjobb játékosa Sandro, összejött egy kislánynyal, aki teherbe esett. Sandro nem akarta feleségül venni. A felbőszült papa az egyik mérkőzés után három golyót küldött a fiú hasába. Orvosi bravúrral megmentették Sandrot, és ma ott tart, hogy már edzhet. Alig várom, hogy játszhassak egy jó játékossal. Kedves olvasó elképzelheti, hogy lányokkal nem ismerkedem. Vízilabda: reggel négy órakor kelés, indulás a reptérre. Róma, Genova. Utána buszozás: Savona, Camaglia, Recco, Bogliasco. Nagyon jó csapatok. Vízilabdát a 30-as években csak Liguriában játszottak, de ott jól. Ma is jól játsszák az említett városkákban. Először Camogliaval játszottunk, 11:8-ra kikaptunk, három gólt lőttem a nyugatnémet Frank Ottóval erősített a Camoglia hálójába. Győzelemre éhesen vártuk a másik liguriai csapatot, a Nervit. Háromezer ember várt a mérkőzés után „Gábor, Gábor” kiáltásokkal, mivel a Csapat nem tudták kimondani. Négy gólt lőttem, s 11:7-re nyertünk. Következett a Savona. Szerintem fizikailag ez a legerősebb csapat Olaszországban. 12:11-re kikaptunk. Négy gólt lőttem ismét. A másik csapat edzője azt nyilatkozta az újságíróknak a harmadik mérkőzés után, hogy a világ három legjobb játékosa között vagyok (eltettem az újságokat édes, egyetlen apámnak, mert ő gyűjti a rólam szóló cikkeket). A dicsérő szavak jól estek, azzal együtt, hogy fájó álkapoccsal, zsibongó fejjel olvashattam csak őket. Annyi pofont kaptam ezen a mérkőzésen, hogy beoszthattam egy évre. Mit lehet tenni? Végül is idegen vagyok itt, nem adhatok vissza minden pofont, mert engem valószínűleg kiállítanának a játékvezetők. Biztos győzelem tudatában vártuk a Bogliascot. Gyengécske játékkal 6:6-ot játszottunk. Három gólt lőttem, de sajnos éreztem influenzámat. Nagyon nagy élményben volt részem. Február 22-én önálló estje volt Siracusában a népszerű Vittorio Gassmannak. Jegyet nehezen tudtunk szerezni Tonino barátommal. Közel ezer forint volt egy jegy. Csapattársammal együtt egy órával előbb a színházban voltunk, mivel mindenki oda ült, ahova tudott. Fekete nadrág, fekete cipő, fekete trikó: ezek voltak Gassmann eszközei. Dürrenmatt, Sartre, Dosztojevszkij interpretációkat adott elő elsöprő lendülettel, fiatalos hévvel, a hitvallók szertelenségével. A világ egyik legnagyobb színésze. CSAPÓ GÁBOR 34 □