Új Tükör, 1985. július-szeptember (22. évfolyam, 27-39. szám)

1985-08-18 / 33. szám

lényegének a permanens elnyomást tartotta volna... Csak azt, hogy igazi forradalmár volt. Mert a forradal­márnak, „ha nem akarja, hogy küz­delme hiábavalónak bizonyuljon — uralmát annak a félelemnek a segít­ségével kell fenntartania, amelyet fegyverei a reakciósokban keltenek”. Vagy másképpen: „aki a forradalmat akarja, akarnia kell az eszközt is”. A teóriák nyelvén így mondja Engels ugyanazt, amit versben Petőfi. (MÉM 18. kötet, 293. és 17. kötet 382.) • Cél és eszköz összefüggésének ilyen megítélése, ne tagadjuk, ma­­chiavellizmustól szaglik. A nagy fi­renzei pedig némely finomabb kö­rökben még ma is (gyakran képmu­tató) megrovásokban részesül. A ta­nai körül zajló vitának az egyik fö­löttébb érdekes dokumentumát ol­vashattam a minap a neves francia politikai gondolkodó, Raymond Aron emlékére idén megjelentetett vaskos kötetben. Raymond Aron Histoire et politique Aron szövege egy 1982-es konfe­rencián hangzott el, amelyet Aquinói Szent Tamás némileg talán megké­sett, de nagy tudású követőjének, a francia Jacques Maritainnek cente­náriuma alkalmából rendeztek. A neotomista filozófus esszéje még a háború idején hirdette meg „a ma­­chiavellizmus végét". Aron a kellő tisztelettel igyekszik megérteni Ma­­ritaint, de mint a cselekvő hatalom­hoz közelebb álló gondolkodó tudja, hogy a gyakorlati politika nem a ke­resztény erkölcs terepén zajlik. Még azt az érvelést is vitatja, amely csak esetlegesen ismeri el a machiavelliz­­must, mint a „szélsőséges helyzetek­ben” alkalmazható tant, s oda követ­keztet, hogy az elmúlt harminc év­ben ritkán élt meg olyan periódust a nemzetközi politikában, amelyben ne lett volna „extrém helyzet”. Ak­tuális példát is említ, Izrael libanoni intervencióját. Igazságos ez a háború vagy igazságtalan? „Joga van-e Iz­raelnek bevonulni Libanonba, hogy megtámadjon egy fegyveres erőt, amely vele szemben hadban állónak nyilvánítja magát?” Áron nem akar sem igennel felelni, sem nemmel, de azért szépen előadja az összes fel­mentő érvet, melyek lényege: ha egyszer „el van fogadva a cél”, a PFSZ kiszorítása Libanonból, akkor más eszközöket nem lehet választani, csak a bevonulást. „A legszörnyűbb epizódról”, Bejrút bombázásáról is „egyszerűen ki kell mondani”, hogy a palesztinok kiszorítását csak a dip­lomácia és a bombázások kombinált alkalmazásával lehetett elérni... Eszem ágában sincs itt elmerülni az izraeli—palesztin viszály véresen kusza szövevényében. „Egyszerűen” annyit állapítok meg, hogy a tudós konferenciákon és értekezésekben emelkedetten lehet vitatkozni erkölcs és politika, szabadság és önkény vi­szonyán s más hasonlókon, de ami­kor létérdekek forognak kockán, egyetlen hatalom sem cselekszik a Tíz Parancsolat alapján, hanem fe­nyeget, megfélemlít (­ terrorizál), s bevonul és lő , ha tud. Márpedig, ha Raymond Aron összes nagy tudo­mánya, amellyel oly bőszen ostoroz­ta „a létező szocializmus” önkényes­ségeit, csak arra jó, hogy végül iga­zolni lehessen „a legszörnyűbb epi­zódot”, Bejrút bombázását is, mert a helyzet „rendkívüli” volt, akkor engedtessék meg nekem, hogy a „rendkívüli helyzetben” rejlő mentő­­körülményt Saint-Just és Petőfi, Marx és Lenin diktatúrafelfogása mellett is felvonultassam.. . Mert nemcsak a forradalmárok „erényfa­natizmusa” véres, hanem az az őt ki­váltó ellenforradalom fanatizmusa is... S talán a nagy francia és a nagy orosz forradalom biztonsági ér­deke is méltányolható annyira, mint egyéb biztonsági érdekek. • Eddig a megnyugtató (?) elmélet, ám ott a nyugtalanító tény is: a for­radalmak fölöttébb hajlamosak arra, hogy a szabadság korlátozását inten­zitásban és időben túlvigyék a ma­gyarázható — bár igen nehezen meg­határozható — mértéken. Engels sze­rint például Robespierre-ék a terrort egyenesen „az őrjöngésig fokozták” — nem csoda, hogy némely, úgyne­vezett marxista, valójában sült dog­matikus történészeknél ezzel az En­­gels-idézettel nemigen szoktunk ta­lálkozni. Pedig Engels hajlandó elfo­gadni az őrjöngési fokozatot is, míg a háború ezt megkövetelte, de azt mondja, hogy a fleurus-i győzelem után „a rémuralom teljesen felesle­gessé vált”. (Marx—Engels: Váloga­tott levelek, 1950. 482.) A másik nagy forradalom terrorjának elfajulásáról pedig a legilletékesebb fórumon, az SZKP XX. kongresszusán mondtak ítéletet. Noha Marx úgy képzelte el a kommünt, mint amely „a legracio­nálisabb és a leghumánusabb” mód­ját biztosítja az osztályharc végig­­vitelének (MÉM 17. kötet, 505.), s no­ha Lenin a polgárháború dúlása ide­jén is igyekezett kordában tartani a terrort, a XX. kongresszus döbbene­tes mérleget vonhatott a sztálini megtorlások rendszeréről. A történeti elemzés sajnos ezúttal is elmaradt a gyakorlattól (s egyben-másban ma is késlekedik), de jobb későn, mint soha. Amíg a forradalmak (forradalmi változások) terrorszakasza tart, igen­csak nehéz elméleti igényességgel szólni róla — országainkban annak idején csak dicsőíteni lehetett a „for­radalmi erőszakot”, bírálni nem. A szabadság időleges korlátozását mégis lehet becsületesen gyakorolni és lehet cinikusan leplezni. Révai József például — sajnálom, hogy is­mét emlegetnem kell — még 1958- ban is, tehát két esztendővel a tragi­kus történelmi lecke után is azt ál­lította, hogy akik 56 októbere előtt Az ember tragédiája újbóli bemuta­tását követelték, Madách művét „fal­törő kosként” használták „a szabad­ság nevében a szabadság igazi rend­je ellen” (Válogatott irodalmi tanul­mányok, Kossuth, 1960, 95.). Gondolatolvasók, valamint vallató tisztek és bírák feladata kitalálni, ki miért akarta színpadon látni Madách remekét. Én mindenesetre elhiszem, hogy a betiltás ellen tiltakozók kö­zött a szocializmus ellenségei is ott ágálhattak, de ez most mellékes szá­momra. A fontos, egyszersmind döb­benetes az, hogy Révai 1955 magyar társadalmát „a szabadság igazi rend­jének” látta vagy kívánta láttatni — még utólag is, s méghozzá nem vala­miféle kortesbeszédben, rögtönzött vezércikkben, vagy egyéb, nem teo­retikus műfajban, hanem egy terje­delmes, kimunkált irodalmi tanul­mányban. Én csak újságcikket írok most, de nem engedhetem meg ma­gamnak, hogy az önigazolási hév és elfogultság révlis lendületével ki­fejtsem, milyen is volt a valóságban a szabadságnak ama „igazi rendje”. Annyit azért nem hallgathatok el, hogy az ilyen nyilatkozatok elfogad­tatásához meglehetősen erős rendőri fedezet is szükségeltetik. Ha az óha­tatlanul fogyatékos érvelést kellő erőszakkal egészítik ki, sok minden elfogadtatható: egy hatalmi mániá­kus előléptethető „a nép atyjává”, vagy akár „nagy tudóssá” is, noha a tudományhoz semmi valódi köze nin­csen, de egy bizonyos határon és időn túl „a szabadság” ilyen „igazi rend­je” nem tartható fenn — megalko­tóival együtt dicstelenül kimúlik. ” Legutóbbi cikkemben („Megta­gadván, ami vétek ...”, 1985.31. szám) kiemeltem, hogy új könyvében Aczél György kemény hangsúlyt tesz az öt­venes évek torzulásainak elutasításá­ra, a diszkontinuitásra. A rosszmájú megfigyelő erre per­sze azt mondhatná, hogy a Rákosi­­korszak erőteljes kritikája pusztán propagandisztikus lepel az 56 utáni fejlődés, a nemzetközileg is jegyzett magyar reform felett érzett önelé­gültséghez. A rosszmájúaknak gyak­rabban van igazuk, mint a naiv vagy műnaiv lelkendezőknek, de ez eset­ben nekik is el kell ismerniük: Aczél Györgytől semmi sem áll távolabb, mint az „ígéret földét” már itt és most fellelők elégedettsége. Témánknál maradva, egy helyütt így szól a rend és a szabadság viszo­nyáról, kedves költőjét, József Atti­lát magyarázva: „Tudta, hogy a sza­badság rend nélkül embertelen anar­chia, a rend szabadság nélkül pedig lélektelen erőszak.” (i. m. 86. 1.) A költővel együtt mondja: lesz még nap, amikor ... a szabadság sétára megy. (...) s ő kézen fogva vezeti szép gyermekét, a rendet. Másutt a politikus szikárabb nyel­vén ismétli: „Nem állíthatom, hogy sikerült már kiteljesíteni a szocialis­ta demokráciát...” (173. 1.) Vagyis évtizedekkel a torzulások felszámo­lásának megkezdése után sem haj­landó azt állítani, hogy amit elér­tünk, az már „az igazi”. De mikor jön el a nap, amikor nem Csemiczei Csemiczky Sándor Test­őr Hadnagy „erkölcse” sétál karon fog­va „a szent Hittel”, hanem a szocia­lista költő által megálmodott szabad­ság mehet önfeledten sétára, kézen fogva vadócból megnevelt szép gyer­mekét, a rendet? S amikor mindaz megvalósul, amit első nagy forradal­mi poétánk kívánt A XIX. század költőihez intézett versének utolsó előtti szakában? S amikor nemcsak az „ötvenes évekhez” vagy egyik-má­sik ország viszonyaihoz képest örül­hetünk fejlődésünknek, hanem az eszmék és valóság meggyőző közel­ségének tudata megnyugtatóan él egy egész népben vagy épp az emberi­ségben is? Az időpont kérdésére, fé­lek, csak a túltengő önbizalommal megáldott próféták, futurológusok, valamint az olyan vezérek képesek válaszolni, mint amilyen — nem utolsóként — Joszif Visszárionovics volt, aki a húszas években már tud­ta, hogy a világforradalom győzelmé­hez elég lesz a Trockij által jöven­dölt 50-100 esztendő fele is ... Nem hihető, hogy az ilyen jóslatok, a pil­lanatnyi agitációs hasznon túl, bár­mit is érnének, sőt az is gyanítható, hogy eszmény és valóság tökéletes harmóniája csupán a vallásból át­plántált paradicsom-mítosz tovább­élése világi vágyainkban. Csak a mindennapos küzdelem ér valamit, amellyel naponta odébb tolunk egy korlátozó falat, utunkban balról vagy jobbról előttünk meredező dogma­kövületet, s új és új teret nyitunk a közösség kezdeményező kedve előtt. S e küzdelem egyik feltétele a leszámolás mindenféle messianiszti­­kus önáltatással, egy új" felvilágoso­dás jegyében. • Illetéktelen vagyok elméleti sé­mák gyártására, s ráadásul félve használom a dialektika szót, mert ke­vés fogalmat csúfoltak meg annyira, mint Hegel, Marx és Engels, s Lenin e kulcsszavát. Mégis elárulom, hogy számomra a felvilágosodásnak (és reformnak) is megvan a maga dia­lektikája. A feudális, majd tőkés vi­szonyok ellenében először egy illú­­ziós felvilágosodás alakul ki, illúziós reformtörekvések­­ kíséretében. Az­után kirobbannak az eszmék által előkészített forradalmak, az elavult rendet szétverik, de a győzelem ára az, hogy „a szabadság zsarnoksága” túléli többé-kevésbé szükségszerű szakaszát, ami irracionális-kultikus ideológiák uralmával, a felvilágoso­dás átmeneti elfojtásával jár együtt. A harmadik szakaszban, a torzulá­sok elleni harc során, vagy új for-' radalmakban, újra gondolják az esz­méket. A polgári forradalmak után a szocializmus „felfedezése” követ­kezik, a proletárdiktatúrák kemény korszaka után pedig a felülvizsgálat, mely felkelti tetszhalálából a felvilá­gosodás és reform szellemét. E felvi­lágosodásnak azonban immár el kell vetnie az illúziókat, s a reform, még ha ellenállás fékezi is, reálisan ki­bontakozhat. Nem a rendszer foltoz­­gatása céljából, nem is egy thermi­­doriánus újgazdag réteg érdekében, hanem eszméink kiteljesített értel­mezése és megvalósítása végett. No­ha Aczél György, ha jól figyeltem, beszédeiben, cikkeiben, könyveiben ritkán használja e szót, tetteivel s írásaival a szocialista felvilágosodást segíti elő, mely a politikai és gazda­sági reform pótolhatatlan eszmei fel­tétele. A szabadság tehát történelmi fo­lyamat. Minden komoly ember szá­mára, aki nem a tőke propagandistá­ja, de nem is egy szocialisztikus bü­rokrácia teoretizáló szócsöve, evi­dencia Marx igaza: „A szabadság ab­ban áll, hogy az állam a társadalom fölé rendelt szervből a társadalom­nak mindenben alárendelt szervvé váljék. ..” (MÉM 19. kötet, 25.) A mai világban minden rendszert az állam túlnyomó társadalmi szerepe jellemez. Ha a világrendszerek kato­nai versengése tovább éleződik, az államok e túltengése nem csökkenni, hanem növekedni fog. A béke konst­ruktív megőrzése esetén azonban nyílhat esély arra, hogy a tőkés rend­szerekben fejleszteni lehessen a tár­sadalmat az emberi jogok szociális irányú kiterjesztése felé, s a szocia­lista országokban tovább csökkent­hetők az állam biztonsági érdekei ál­tal diktált jogi korlátozások. Ahol azzal verik a mellüket, hogy az ő tőkés szabadságuk tökéletes, ott nincs egyébről szó, csak arról, hogy a hatalom a reális társadalmi egyenlő­ség megteremtését kívánó mozgások sikeres lefékezése érdekében megta­nulta a polgári demokratikus sza­badságjogok manipulálását, így pél­dául a többé-kevésbé fejlett szólás­­szabadságot a kormányzás eszközévé tudta tenni. Azokban a szocialista országokban pedig, ahol a korlátozá­sok puszta tényét sem ismerik el, vagy éppenséggel abban látják az „igazi szabadságot”, még nem jutot­tak el a történelmi feladat felfogá­sáig. A szabadság további kibontako­zásáról csak ott lehet szó, ahol — mint nálunk is — elismerik, hogy még nem teljes a szabadság. FEKETE SÁNDOR 1905-1983 eAcsd­györgy SZOCIALIZMUS, NEMZET, Kossuth

Next