Új Tükör, 1985. július-szeptember (22. évfolyam, 27-39. szám)
1985-08-18 / 33. szám
lényegének a permanens elnyomást tartotta volna... Csak azt, hogy igazi forradalmár volt. Mert a forradalmárnak, „ha nem akarja, hogy küzdelme hiábavalónak bizonyuljon — uralmát annak a félelemnek a segítségével kell fenntartania, amelyet fegyverei a reakciósokban keltenek”. Vagy másképpen: „aki a forradalmat akarja, akarnia kell az eszközt is”. A teóriák nyelvén így mondja Engels ugyanazt, amit versben Petőfi. (MÉM 18. kötet, 293. és 17. kötet 382.) • Cél és eszköz összefüggésének ilyen megítélése, ne tagadjuk, machiavellizmustól szaglik. A nagy firenzei pedig némely finomabb körökben még ma is (gyakran képmutató) megrovásokban részesül. A tanai körül zajló vitának az egyik fölöttébb érdekes dokumentumát olvashattam a minap a neves francia politikai gondolkodó, Raymond Aron emlékére idén megjelentetett vaskos kötetben. Raymond Aron Histoire et politique Aron szövege egy 1982-es konferencián hangzott el, amelyet Aquinói Szent Tamás némileg talán megkésett, de nagy tudású követőjének, a francia Jacques Maritainnek centenáriuma alkalmából rendeztek. A neotomista filozófus esszéje még a háború idején hirdette meg „a machiavellizmus végét". Aron a kellő tisztelettel igyekszik megérteni Maritaint, de mint a cselekvő hatalomhoz közelebb álló gondolkodó tudja, hogy a gyakorlati politika nem a keresztény erkölcs terepén zajlik. Még azt az érvelést is vitatja, amely csak esetlegesen ismeri el a machiavellizmust, mint a „szélsőséges helyzetekben” alkalmazható tant, s oda következtet, hogy az elmúlt harminc évben ritkán élt meg olyan periódust a nemzetközi politikában, amelyben ne lett volna „extrém helyzet”. Aktuális példát is említ, Izrael libanoni intervencióját. Igazságos ez a háború vagy igazságtalan? „Joga van-e Izraelnek bevonulni Libanonba, hogy megtámadjon egy fegyveres erőt, amely vele szemben hadban állónak nyilvánítja magát?” Áron nem akar sem igennel felelni, sem nemmel, de azért szépen előadja az összes felmentő érvet, melyek lényege: ha egyszer „el van fogadva a cél”, a PFSZ kiszorítása Libanonból, akkor más eszközöket nem lehet választani, csak a bevonulást. „A legszörnyűbb epizódról”, Bejrút bombázásáról is „egyszerűen ki kell mondani”, hogy a palesztinok kiszorítását csak a diplomácia és a bombázások kombinált alkalmazásával lehetett elérni... Eszem ágában sincs itt elmerülni az izraeli—palesztin viszály véresen kusza szövevényében. „Egyszerűen” annyit állapítok meg, hogy a tudós konferenciákon és értekezésekben emelkedetten lehet vitatkozni erkölcs és politika, szabadság és önkény viszonyán s más hasonlókon, de amikor létérdekek forognak kockán, egyetlen hatalom sem cselekszik a Tíz Parancsolat alapján, hanem fenyeget, megfélemlít ( terrorizál), s bevonul és lő , ha tud. Márpedig, ha Raymond Aron összes nagy tudománya, amellyel oly bőszen ostorozta „a létező szocializmus” önkényességeit, csak arra jó, hogy végül igazolni lehessen „a legszörnyűbb epizódot”, Bejrút bombázását is, mert a helyzet „rendkívüli” volt, akkor engedtessék meg nekem, hogy a „rendkívüli helyzetben” rejlő mentőkörülményt Saint-Just és Petőfi, Marx és Lenin diktatúrafelfogása mellett is felvonultassam.. . Mert nemcsak a forradalmárok „erényfanatizmusa” véres, hanem az az őt kiváltó ellenforradalom fanatizmusa is... S talán a nagy francia és a nagy orosz forradalom biztonsági érdeke is méltányolható annyira, mint egyéb biztonsági érdekek. • Eddig a megnyugtató (?) elmélet, ám ott a nyugtalanító tény is: a forradalmak fölöttébb hajlamosak arra, hogy a szabadság korlátozását intenzitásban és időben túlvigyék a magyarázható — bár igen nehezen meghatározható — mértéken. Engels szerint például Robespierre-ék a terrort egyenesen „az őrjöngésig fokozták” — nem csoda, hogy némely, úgynevezett marxista, valójában sült dogmatikus történészeknél ezzel az Engels-idézettel nemigen szoktunk találkozni. Pedig Engels hajlandó elfogadni az őrjöngési fokozatot is, míg a háború ezt megkövetelte, de azt mondja, hogy a fleurus-i győzelem után „a rémuralom teljesen feleslegessé vált”. (Marx—Engels: Válogatott levelek, 1950. 482.) A másik nagy forradalom terrorjának elfajulásáról pedig a legilletékesebb fórumon, az SZKP XX. kongresszusán mondtak ítéletet. Noha Marx úgy képzelte el a kommünt, mint amely „a legracionálisabb és a leghumánusabb” módját biztosítja az osztályharc végigvitelének (MÉM 17. kötet, 505.), s noha Lenin a polgárháború dúlása idején is igyekezett kordában tartani a terrort, a XX. kongresszus döbbenetes mérleget vonhatott a sztálini megtorlások rendszeréről. A történeti elemzés sajnos ezúttal is elmaradt a gyakorlattól (s egyben-másban ma is késlekedik), de jobb későn, mint soha. Amíg a forradalmak (forradalmi változások) terrorszakasza tart, igencsak nehéz elméleti igényességgel szólni róla — országainkban annak idején csak dicsőíteni lehetett a „forradalmi erőszakot”, bírálni nem. A szabadság időleges korlátozását mégis lehet becsületesen gyakorolni és lehet cinikusan leplezni. Révai József például — sajnálom, hogy ismét emlegetnem kell — még 1958- ban is, tehát két esztendővel a tragikus történelmi lecke után is azt állította, hogy akik 56 októbere előtt Az ember tragédiája újbóli bemutatását követelték, Madách művét „faltörő kosként” használták „a szabadság nevében a szabadság igazi rendje ellen” (Válogatott irodalmi tanulmányok, Kossuth, 1960, 95.). Gondolatolvasók, valamint vallató tisztek és bírák feladata kitalálni, ki miért akarta színpadon látni Madách remekét. Én mindenesetre elhiszem, hogy a betiltás ellen tiltakozók között a szocializmus ellenségei is ott ágálhattak, de ez most mellékes számomra. A fontos, egyszersmind döbbenetes az, hogy Révai 1955 magyar társadalmát „a szabadság igazi rendjének” látta vagy kívánta láttatni — még utólag is, s méghozzá nem valamiféle kortesbeszédben, rögtönzött vezércikkben, vagy egyéb, nem teoretikus műfajban, hanem egy terjedelmes, kimunkált irodalmi tanulmányban. Én csak újságcikket írok most, de nem engedhetem meg magamnak, hogy az önigazolási hév és elfogultság révlis lendületével kifejtsem, milyen is volt a valóságban a szabadságnak ama „igazi rendje”. Annyit azért nem hallgathatok el, hogy az ilyen nyilatkozatok elfogadtatásához meglehetősen erős rendőri fedezet is szükségeltetik. Ha az óhatatlanul fogyatékos érvelést kellő erőszakkal egészítik ki, sok minden elfogadtatható: egy hatalmi mániákus előléptethető „a nép atyjává”, vagy akár „nagy tudóssá” is, noha a tudományhoz semmi valódi köze nincsen, de egy bizonyos határon és időn túl „a szabadság” ilyen „igazi rendje” nem tartható fenn — megalkotóival együtt dicstelenül kimúlik. ” Legutóbbi cikkemben („Megtagadván, ami vétek ...”, 1985.31. szám) kiemeltem, hogy új könyvében Aczél György kemény hangsúlyt tesz az ötvenes évek torzulásainak elutasítására, a diszkontinuitásra. A rosszmájú megfigyelő erre persze azt mondhatná, hogy a Rákosikorszak erőteljes kritikája pusztán propagandisztikus lepel az 56 utáni fejlődés, a nemzetközileg is jegyzett magyar reform felett érzett önelégültséghez. A rosszmájúaknak gyakrabban van igazuk, mint a naiv vagy műnaiv lelkendezőknek, de ez esetben nekik is el kell ismerniük: Aczél Györgytől semmi sem áll távolabb, mint az „ígéret földét” már itt és most fellelők elégedettsége. Témánknál maradva, egy helyütt így szól a rend és a szabadság viszonyáról, kedves költőjét, József Attilát magyarázva: „Tudta, hogy a szabadság rend nélkül embertelen anarchia, a rend szabadság nélkül pedig lélektelen erőszak.” (i. m. 86. 1.) A költővel együtt mondja: lesz még nap, amikor ... a szabadság sétára megy. (...) s ő kézen fogva vezeti szép gyermekét, a rendet. Másutt a politikus szikárabb nyelvén ismétli: „Nem állíthatom, hogy sikerült már kiteljesíteni a szocialista demokráciát...” (173. 1.) Vagyis évtizedekkel a torzulások felszámolásának megkezdése után sem hajlandó azt állítani, hogy amit elértünk, az már „az igazi”. De mikor jön el a nap, amikor nem Csemiczei Csemiczky Sándor Testőr Hadnagy „erkölcse” sétál karon fogva „a szent Hittel”, hanem a szocialista költő által megálmodott szabadság mehet önfeledten sétára, kézen fogva vadócból megnevelt szép gyermekét, a rendet? S amikor mindaz megvalósul, amit első nagy forradalmi poétánk kívánt A XIX. század költőihez intézett versének utolsó előtti szakában? S amikor nemcsak az „ötvenes évekhez” vagy egyik-másik ország viszonyaihoz képest örülhetünk fejlődésünknek, hanem az eszmék és valóság meggyőző közelségének tudata megnyugtatóan él egy egész népben vagy épp az emberiségben is? Az időpont kérdésére, félek, csak a túltengő önbizalommal megáldott próféták, futurológusok, valamint az olyan vezérek képesek válaszolni, mint amilyen — nem utolsóként — Joszif Visszárionovics volt, aki a húszas években már tudta, hogy a világforradalom győzelméhez elég lesz a Trockij által jövendölt 50-100 esztendő fele is ... Nem hihető, hogy az ilyen jóslatok, a pillanatnyi agitációs hasznon túl, bármit is érnének, sőt az is gyanítható, hogy eszmény és valóság tökéletes harmóniája csupán a vallásból átplántált paradicsom-mítosz továbbélése világi vágyainkban. Csak a mindennapos küzdelem ér valamit, amellyel naponta odébb tolunk egy korlátozó falat, utunkban balról vagy jobbról előttünk meredező dogmakövületet, s új és új teret nyitunk a közösség kezdeményező kedve előtt. S e küzdelem egyik feltétele a leszámolás mindenféle messianisztikus önáltatással, egy új" felvilágosodás jegyében. • Illetéktelen vagyok elméleti sémák gyártására, s ráadásul félve használom a dialektika szót, mert kevés fogalmat csúfoltak meg annyira, mint Hegel, Marx és Engels, s Lenin e kulcsszavát. Mégis elárulom, hogy számomra a felvilágosodásnak (és reformnak) is megvan a maga dialektikája. A feudális, majd tőkés viszonyok ellenében először egy illúziós felvilágosodás alakul ki, illúziós reformtörekvések kíséretében. Azután kirobbannak az eszmék által előkészített forradalmak, az elavult rendet szétverik, de a győzelem ára az, hogy „a szabadság zsarnoksága” túléli többé-kevésbé szükségszerű szakaszát, ami irracionális-kultikus ideológiák uralmával, a felvilágosodás átmeneti elfojtásával jár együtt. A harmadik szakaszban, a torzulások elleni harc során, vagy új for-' radalmakban, újra gondolják az eszméket. A polgári forradalmak után a szocializmus „felfedezése” következik, a proletárdiktatúrák kemény korszaka után pedig a felülvizsgálat, mely felkelti tetszhalálából a felvilágosodás és reform szellemét. E felvilágosodásnak azonban immár el kell vetnie az illúziókat, s a reform, még ha ellenállás fékezi is, reálisan kibontakozhat. Nem a rendszer foltozgatása céljából, nem is egy thermidoriánus újgazdag réteg érdekében, hanem eszméink kiteljesített értelmezése és megvalósítása végett. Noha Aczél György, ha jól figyeltem, beszédeiben, cikkeiben, könyveiben ritkán használja e szót, tetteivel s írásaival a szocialista felvilágosodást segíti elő, mely a politikai és gazdasági reform pótolhatatlan eszmei feltétele. A szabadság tehát történelmi folyamat. Minden komoly ember számára, aki nem a tőke propagandistája, de nem is egy szocialisztikus bürokrácia teoretizáló szócsöve, evidencia Marx igaza: „A szabadság abban áll, hogy az állam a társadalom fölé rendelt szervből a társadalomnak mindenben alárendelt szervvé váljék. ..” (MÉM 19. kötet, 25.) A mai világban minden rendszert az állam túlnyomó társadalmi szerepe jellemez. Ha a világrendszerek katonai versengése tovább éleződik, az államok e túltengése nem csökkenni, hanem növekedni fog. A béke konstruktív megőrzése esetén azonban nyílhat esély arra, hogy a tőkés rendszerekben fejleszteni lehessen a társadalmat az emberi jogok szociális irányú kiterjesztése felé, s a szocialista országokban tovább csökkenthetők az állam biztonsági érdekei által diktált jogi korlátozások. Ahol azzal verik a mellüket, hogy az ő tőkés szabadságuk tökéletes, ott nincs egyébről szó, csak arról, hogy a hatalom a reális társadalmi egyenlőség megteremtését kívánó mozgások sikeres lefékezése érdekében megtanulta a polgári demokratikus szabadságjogok manipulálását, így például a többé-kevésbé fejlett szólásszabadságot a kormányzás eszközévé tudta tenni. Azokban a szocialista országokban pedig, ahol a korlátozások puszta tényét sem ismerik el, vagy éppenséggel abban látják az „igazi szabadságot”, még nem jutottak el a történelmi feladat felfogásáig. A szabadság további kibontakozásáról csak ott lehet szó, ahol — mint nálunk is — elismerik, hogy még nem teljes a szabadság. FEKETE SÁNDOR 1905-1983 eAcsdgyörgy SZOCIALIZMUS, NEMZET, Kossuth