Új Tükör, 1986. január-március (23. évfolyam, 1-13. szám)
1986-01-05 / 1. szám
sok közt miként lehet boldogulni szélhámossággal, hanem hogy hogyan nem lehet — lévén az adott társadalomban nagyobb szélhámosok a posztokban, mint rajtuk kívül (lásd Brecht, hogy jön egy bankrablás egy bankalapításhoz?!). Csakhogy ezt a kitűnő alapötletet a szerző, Mészöly Gábor képtelen volt kibontani. Kivált műve hosszabbik, második felében feszengető unalomra ítéli néző-hallgatóit. Az eset dramaturgért kiált. Az előadott anyag fele, megfelelőbb zene felhasználással és zenei stílusparodisztikus előadásmóddal akár telitalálat is lehetett volna. Ami megdicsérhető: néhány kellemes részlet-ötlet, Farkas Bálint színészi fejlődése, Széki József beugrása (december 8.), a csinos Csongrádi Kata a csúf Zelma jelenetében. Kokas Lászlón, Marik Péteren, Pattantyús Anikón sem múlik, hogy nem szórakozunk jobban. (Képünkön: Farkas Bálint és Csongrádi Kata.) Hajk András FILM AZ ELEFÁNTEMBER Fekete-fehér angol film Az iszonyú külseje miatt Elefántembernek gúnyolt John Merrick 27 éves volt, amikor 1890-ben meghalt. A kezdetben cirkuszi látványosságként mutogatott torzszülött Frederic Treves londoni sebész barátsággá nemesedő szakmai érdeklődésének köszönhetően az erkölcsös és puritán Anglia egyik leghíresebb fiaként, emberi méltóságát visszakapva fejezte be rövid, de testi-lelki szenvedésben bővelkedő életét. David Lynch amerikai rendező az orvos írásos visszaemlékezései és más dokumentumok alapján, a történeti hűséghez szigorúan ragaszkodva idézte fel John Merrick utolsó éveinek eseményeit. A történet nyilván nem ismeretlen a hazai közönség előtt sem, hiszen Bernard Pomerance színpadi adaptációját nálunk is bemutatták a Pesti Színházban. Lynch filmváltozata zavarbaejtő keveréke a filozofikus mondanivalóval gazdagon kibélelt mesének és a humanizmus álarcába bújtatott könnyes érzelgősségnek. E borzalmas arccal és riasztó testi megjelenéssel megvert A MEGKÍNZOTT ember MOSOLYA Színes kínai film A kínosan hosszúra nyúlt szünet után újra látóterünkbe került kínai film szinte valamennyi megjelenése különleges élményt nyújt. A filmművészet klasszikusaihoz vagy az általuk teremtett iskolák nyomdokain haladó alkotásokhoz szokott nézők figyelmét nem kerülheti el az a furcsa kettősség, mely a kínai filmek majdnem mindegyikét jellemzi. Szembetűnő ellentmondás feszült ugyanis a kiforrott színészvezetés, a magas színvonalú operatőri munka és a naiv hittel, túlfűtött pátosszal és nagyfokú sematizmussal megterhelt ábrázolásmód között. A túlnyomórészt a kínai társadalom jelenlegi állapotáról, közérzetéről hírt adó alkotások legfőbb jellemzője az indulat, a jogos felháborodás az értékeket és az értelem törvényeit semmibe vevő közelmúlttal szemben. Nem véletlenül foglalkozik tehát filmek egész sora a ,,Négyek Bandájáénak uralkodásával fémjelzett korszak emberi sorsokon keresztül tettenérhető torzulásaival is. A megkínzott ember mosolya című alkotás egy lelkiismereti válságba kergetett és meghurcolt újságíró életének indulatos krónikája. Egy olyan emberé, aki nem tudja, mert nem vállalhatja az általa helytelennek és károsnak tartott politika — írásával másokat is megtévesztő — támogatását. Átérezzük az újságíró majdnem meghasonláshoz vezető, félelemmel is átszőtt konfliktusát, melynek során az életéről, családja jövőjéről kell döntenie. A film középső harmadától kezdve azonban már kiütköznek ennek a művészi megközelítésmódnak a korlátai és gyerekbetegségei. A jól kiválasztott konfliktus — bár társadalmi méretű problémák jelzésére szolgál — nem kap szélesebb és az összefüggéseket is feltáró távlatokat. A gonoszok hatalma egyik pillanatról a másikra megszűnik és napfényes képek kíséretében a hősök sorsa is jóra fordul. Az átnevelő táborból a laphoz visszatért újságírót ugyanaz a barátja fogadja, aki annak idején ellene fordult. A rendező ügyet sem vet erre a fontos és sokatmondó részletre. Nem kommentálja, nem elemzi. Talán a szellemi és művészi fellélegzés pillanata után eljön az az időszak is Kínában, mely a közelmúlt árnyaltabb megközelítésére is igényt tart. B. P. MAGÁNY U. 36. Színes indiai film Tavaly, a Filmglóbusz keretében megrendezett indiai filmhéten már láthattuk Aparna Sen filmjét. A Magány u. 36. érdekessége, hogy az úgynevezett indiai—angol film egyik előfutára. Az indiai—angol film új színfolt India filmművészetében. 1981-ben három fiatal Calcuttai művész, Aparna Sen, Victor Bannerje (mindketten színészek, Satyajit Ray filmjeiben debütáltak) és Shankar Suhail forgatott angol nyelvű filmet. Az indiai—angol film nemcsak egy újabb nyelvvel gazdagítja a soknyelvű és sokszínű indiai filmművészetet, hanem egy másik világra nyit ablakot. A Magány u. 36. — amely egyébként 1982-ben a manilai fesztivál nagydíját nyerte el — egy idős angoltanárnő hétköznapjait és Calcutta életét ábrázolja. Aparna Sen sajátos zárt világot mutat be: az Indiában maradt és az ázsiai viszonyokhoz alkalmazkodó angolokat. A filmben az európai és az indiai kultúra ütközik össze — kiélezett dráma, konfliktus nélkül. Visszafogott, szomorkás mű a Magány u. 36., arról a furcsa idegenségről szól, amit az egykori gyarmatosítók hontalan utódai éreznek: Európa és Ázsia között félúton megrekedtek. Legfeljebb az emlékeikből élhetnek, az apák dicsőségéből, hiszen a mai Indiában ők már csupán a múlt kísértetei. A filmben senki sem kíváncsi az idős tanárnőre, még tanítványai sem, akiknek Shakespeare-t tanít. Ódivatúnak tartják, akárcsak a királydrámákat és a szerelmes szonetteket. Calcutta ideges nyüzsgése elnyomja a múlt hangjait. Koltai Ágnes mosoly kiváló ritmusban és pontos arányban váltja egymást Karel Kachyna nagy szakértelemmel rendezett filmjében. Jólesik nézni és igazán lehet szeretni ezt a filmet. Mert története van, mert cselekménye érdekes és jellemző epizódokból áll, mert mélységükben is ábrázolja szereplőit, mert rokon- és ellenszenvet tud bennünk ébreszteni, értelmünkhöz és érzelmeinkhez egyszerre szól. Egészen természetes, ezért elsőrendű a film minden színészének játékstílusa. Kis ápolónő hősnőnk, Alena Mihulová mellett különösen a szívünkbe zártuk a bábát játszó — magyar filmekben is látott — remek Jirina Jiráskovát. Igazi film, vérbeli mozi, elgondolkodtató, tanulságos, gyöngéd és finom lírájú, emberséges hangvételű, amellett mindvégig szórakoztató Kadhyna munkája, a Nővérkék. Barabás Tamás viktoriánus Quasimodo drámai sorsába rejtve ugyanis az emberi méltóságról és szabadságról, a normális és abnormális fogalmáról próbál értekezni a rendező, miközben nem feledkezik meg arról sem, hogy a rút szörnyben felfedezze és megmutassa az érző, nemes lelkű embert. Némafilmek ismerős meseszövése köszön itt vissza ránk, de a töredezett ritmus és dramaturgia alkalmatlannak bizonyul arra, hogy John Merrick életét borzongató kuriózumból megrendítő emberi tragédiává változtassa. Kívülről figyeljük az Elefántember küzdelmét önmaga emberszámba vételéért. Christopher Tucker lélegzetelállító maszkmesteri művészete és a kor hangulatát technikailag tökéletes, impozáns feketefehér felvételekkel megelevenítő Freddie Francis operatőr közreműködése is kevés ahhoz, hogy jó, értékes filmnek nevezhessük Az elefántember című produkciót. Gáti Péter NŐVÉRKÉK Színes csehszlovák film Az ötvenes évek Csehszlovákiában sem voltak idilliek. És ugyanúgy sok erőszakot, igazságtalanságot és törvénytelenséget tartalmazott az a korszak ott is, mint nálunk. Ezekből a negatívumokból is megmutat egyet s most ez az ötvenes években játszódó filmvígjáték, „méterszámra” ugyan nem sokat, de tartalmilag éppen eléggé jelentőset. De hát ez filmvígjáték, műfajellenes lenne, ha kizárólag tragikus motívumokból építkeznék. Inkább derűs és vidám, mulatságos és szatirikus jelenetek követik egymást, olykor a híres cseh filmiskola legjobb hagyományainak szellemében. Derű és ború, könny és um maim KIÁLLÍTÁS HOMMAGE A GIORGIO DE CHIRICO Fészek Galéria Nem tudom, megszülettek volna-e ezek a képek a kiállítás rendezőjének csoportteremtő ténykedése vagy esetleg a felkérések nélkül, de hogy szegényebbek maradtunk volna valamivel, az biztos. A királyi többes ma persze csak azt a néhány tucatnyi embert jelöli, akik „új hullámos” képek utáni éhségükben még az exkluzív Fészek Klub — egyébként nyilvános! — kiállítótermébe is felmerészkednek. Ezen a tárlaton nemcsak jónevű festők hatásos munkái láthatók, hanem másnak is tanúi lehetünk: egy csoport lassú irányzattá kristályosodásának. Az „új érzékenységgel”, „transzavantgarde”-dal és hasonló szlogenekkel címkézett kiállítások eddig inkább csak a hagyományostól elütő másságot vonultatták fel Hegyi Loránd művészettörténész állhatatos elméleti és szervező tevékenysége nyomán azonban egyre gyakrabban állítanak ki együtt azok a művészek, akik valóban „új érzékenyek”. Mint a katalógusból kiderül, e kiállításhoz is valami hasonló adott apropót: a múltkeresés. Bak Imre, Barabás Márton, Birkás Ákos, El Kazovszkij, Kelemen Károly, Koncz András és Soós Tamás munkái nem egyszerűen tisztelegnek Chirico emlékének, de tovább is gondolják, felhasználják a „metafizikai festészet” első mesterének örökségét. Szerencsére ki-ki a maga adján — Bak, Barabás, Birkás, Kazovszkij saját □ 3