Új Tükör, 1986. január-március (23. évfolyam, 1-13. szám)

1986-01-05 / 1. szám

sok közt miként lehet boldogulni szélhámossággal, hanem hogy ho­gyan nem lehet — lévén az adott társadalomban nagyobb szélhámosok a posztokban, mint rajtuk kívül (lásd Brecht, hogy jön egy bankrab­lás egy bankalapításhoz?!). Csakhogy ezt a kitűnő alapötle­tet a szerző, Mészöly Gábor képtelen volt kibontani. Kivált műve hosszab­bik, második felében feszengető una­lomra ítéli néző-hallgatóit. Az eset dramaturgért kiált. Az előadott anyag fele, megfelelőbb zene­ felhasz­nálással és zenei stílusparodisztikus előadásmóddal akár telitalálat is le­hetett volna. Ami megdicsérhető: néhány kellemes részlet-ötlet, Far­kas Bálint színészi fejlődése, Széki József beugrása (december 8.), a csi­nos Csongrádi Kata a csúf Zelma jelenetében. Kokas Lászlón, Marik Péteren, Pattantyús Anikón sem mú­lik, hogy nem szórakozunk jobban. (Képünkön: Farkas Bálint és Csongrádi Kata.) Hajk András FILM AZ ELEFÁNTEMBER Fekete-fehér angol film Az iszonyú külseje miatt Elefánt­­embernek gúnyolt John Merrick 27 éves volt, amikor 1890-ben meghalt. A kezdetben cirkuszi látványosság­ként mutogatott torzszülött Frederic Treves londoni sebész barátsággá nemesedő szakmai érdeklődésének köszönhetően az erkölcsös és puri­tán Anglia egyik leghíresebb fiaként, emberi méltóságát visszakapva fe­jezte be rövid, de testi-lelki szenve­désben bővelkedő életét. David Lynch amerikai rendező az orvos írá­sos visszaemlékezései és más doku­mentumok alapján, a történeti hű­séghez szigorúan ragaszkodva idézte fel John Merrick utolsó éveinek ese­ményeit. A történet nyilván nem ismeretlen a hazai közönség előtt sem, hiszen Bernard Pomerance színpadi adaptációját nálunk is be­mutatták a Pesti Színházban. Lynch filmváltozata zavarbaejtő keveréke a filozofikus mondanivalóval gazda­gon kibélelt mesének és a humaniz­mus álarcába bújtatott könnyes ér­zelgősségnek. E borzalmas arccal és riasztó testi megjelenéssel megvert A MEGKÍNZOTT ember MOSOLYA Színes kínai film A kínosan hosszúra nyúlt szünet után újra látóterünkbe került kínai film szinte valamennyi megjelené­se különleges élményt nyújt. A film­művészet klasszikusaihoz vagy az általuk teremtett iskolák nyomdokain haladó alkotásokhoz szokott nézők fi­gyelmét nem kerülheti el az a fur­csa kettősség, mely a kínai filmek majdnem mindegyikét jellemzi. Szembetűnő ellentmondás feszült ugyanis a kiforrott színészvezetés, a magas színvonalú operatőri munka és a naiv hittel, túlfűtött pátosszal és nagyfokú sematizmussal megter­helt ábrázolásmód között. A túlnyo­mórészt a kínai társadalom jelen­legi állapotáról, közérzetéről hírt adó alkotások legfőbb jellemzője az in­dulat, a jogos felháborodás az ér­tékeket és az értelem törvényeit semmibe vevő közelmúlttal szem­ben. Nem véletlenül foglalkozik te­hát filmek egész sora a ,,Négyek Bandájáénak uralkodásával fém­jelzett korszak emberi sorsokon ke­resztül tettenérhető torzulásaival is. A megkínzott ember mosolya című alkotás egy lelkiismereti válságba kergetett és meghurcolt újságíró éle­tének indulatos krónikája. Egy olyan emberé, aki nem tudja, mert nem vállalhatja az általa helytelennek és károsnak tartott politika — írásá­val másokat is megtévesztő — támo­gatását. Átérezzük az újságíró majd­nem meghasonláshoz vezető, féle­lemmel is átszőtt konfliktusát, mely­nek során az életéről, családja jö­vőjéről kell döntenie. A film közép­ső harmadától kezdve azonban már kiütköznek ennek a művészi meg­közelítésmódnak a korlátai és gye­rekbetegségei. A jól kiválasztott konfliktus — bár társadalmi méretű problémák jelzésére szolgál — nem kap szélesebb és az összefüggéseket is feltáró távlatokat. A gonoszok ha­talma egyik pillanatról a másikra megszűnik és napfényes képek kí­séretében a hősök sorsa is jóra for­dul. Az átnevelő táborból a laphoz visszatért újságírót ugyanaz a ba­rátja fogadja, aki annak idején el­lene fordult. A rendező ügyet sem vet erre a fontos és sokatmondó részletre. Nem kommentálja, nem elemzi. Talán a szellemi és művészi fellélegzés pillanata után eljön az az időszak is Kínában, mely a közel­múlt árnyaltabb megközelítésére is igényt tart. B. P. MAGÁNY U. 36. Színes indiai film Tavaly, a Filmglóbusz keretében megrendezett indiai filmhéten már láthattuk Aparna Sen filmjét. A Magány u. 36. érdekessége, hogy az úgynevezett indiai—angol film egyik előfutára. Az indiai—angol film új színfolt India filmművészetében. 1981-ben három fiatal Calcuttai mű­vész, Aparna Sen, Victor Banner­je (mindketten színészek, Satyajit Ray filmjeiben debütáltak) és Shankar Suhail forgatott angol nyelvű fil­met. Az indiai—angol film nemcsak egy újabb nyelvvel gazdagítja a sok­nyelvű és sokszínű indiai filmmű­vészetet, hanem egy másik világra nyit ablakot. A Magány u. 36. — amely egyéb­ként 1982-ben a manilai fesztivál nagydíját nyerte el — egy idős an­goltanárnő hétköznapjait és Calcut­ta életét ábrázolja. Aparna Sen sa­játos zárt világot mutat be: az In­diában maradt és az ázsiai viszo­nyokhoz alkalmazkodó angolokat. A filmben az európai és az indiai kul­túra ütközik össze — kiélezett drá­ma, konfliktus nélkül. Visszafogott, szomorkás mű a Magány u. 36., arról a furcsa idegenségről szól, amit az egykori gyarmatosítók hontalan utó­dai éreznek: Európa és Ázsia között félúton megrekedtek. Legfeljebb az emlékeikből élhetnek, az apák di­csőségéből, hiszen a mai Indiában ők már csupán a múlt kísértetei. A filmben senki sem kíváncsi az idős tanárnőre, még tanítványai sem, akiknek Shakespeare-t tanít. Ódiva­túnak tartják, akárcsak a királydrá­mákat és a szerelmes szonetteket. Calcutta ideges nyüzsgése elnyom­ja a múlt hangjait. Koltai Ágnes mosoly kiváló ritmusban és pontos arányban váltja egymást Karel Kachyna nagy szakértelemmel ren­dezett filmjében. Jólesik nézni és igazán lehet szeretni ezt a filmet. Mert története van, mert cselekmé­nye érdekes és jellemző epizódokból áll, mert mélységükben is ábrázolja szereplőit, mert rokon- és ellenszen­vet tud bennünk ébreszteni, értel­münkhöz és érzelmeinkhez egyszer­re szól. Egészen természetes, ezért elsőrendű a film minden színészének játékstílusa. Kis ápolónő hősnőnk, Alena Mihulová mellett különösen a szívünkbe zártuk a bábát játszó — magyar filmekben is látott — re­mek Jirina Jiráskovát. Igazi film, vérbeli mozi, elgondolkodtató, tanul­ságos, gyöngéd és finom lírájú, em­berséges hangvételű, amellett mind­végig szórakoztató Kadhyna mun­kája, a Nővérkék. Barabás Tamás viktoriánus Quasimodo drámai sor­sába rejtve ugyanis az emberi mél­tóságról és szabadságról, a normális és abnormális fogalmáról próbál ér­tekezni a rendező, miközben nem feledkezik meg arról sem, hogy a rút szörnyben felfedezze és megmu­tassa az érző, nemes lelkű embert. Némafilmek ismerős meseszövése köszön itt vissza ránk, de a törede­zett ritmus és dramaturgia alkal­matlannak bizonyul arra, hogy John Merrick életét borzongató kuriózum­ból megrendítő emberi tragédiává változtassa. Kívülről figyeljük az Elefántember küzdelmét önmaga emberszámba vételéért. Christopher Tucker lélegzetelállító maszkmesteri művészete és a kor hangulatát tech­nikailag tökéletes, impozáns fekete­fehér felvételekkel megelevenítő Freddie Francis operatőr közremű­ködése is kevés ahhoz, hogy jó, ér­tékes filmnek nevezhessük Az ele­fántember című produkciót. Gáti Péter NŐVÉRKÉK Színes csehszlovák film Az ötvenes évek Csehszlovákiában sem voltak idilliek. És ugyanúgy sok erőszakot, igazságtalanságot és tör­vénytelenséget tartalmazott az a kor­szak ott is, mint nálunk. Ezekből a negatívumokból is megmutat egyet s most ez az ötvenes években játszó­dó filmvígjáték, „méterszámra” ugyan nem sokat, de tartalmilag ép­pen eléggé jelentőset. De hát ez film­vígjáték, műfajellenes lenne, ha ki­zárólag tragikus motívumokból épít­keznék. Inkább derűs és vidám, mu­latságos és szatirikus jelenetek kö­vetik egymást, olykor a híres cseh filmiskola legjobb hagyományainak szellemében. Derű és ború, könny és um maim KIÁLLÍTÁS HOMMAGE A GIORGIO DE CHIRICO Fészek Galéria Nem tudom, megszülettek volna-e ezek a képek a kiállítás rendezőjé­nek csoportteremtő ténykedése vagy esetleg a felkérések nélkül, de hogy szegényebbek maradtunk volna va­lamivel, az biztos. A királyi többes ma persze csak azt a néhány tucat­nyi embert jelöli, akik „új hullá­mos” képek utáni éhségükben még az exkluzív Fészek Klub — egyéb­ként nyilvános! — kiállítóter­mébe is felmerészkednek. Ezen a tárlaton nemcsak jónevű festők ha­tásos munkái láthatók, hanem más­nak is tanúi lehetünk: egy csoport lassú irányzattá kristályosodásának. Az „új érzékenységgel”, „transz­­avantgarde”-dal és hasonló szloge­nekkel címkézett kiállítások eddig inkább csak a hagyományostól elütő másságot vonultatták fel Hegyi Loránd művészettörténész állhatatos elméleti és szervező tevékenysége nyomán azonban egyre gyakrabban állítanak ki együtt azok a művészek, akik valóban „új érzékenyek”. Mint a katalógusból kiderül, e kiállítás­hoz is valami hasonló adott apro­pót: a múltkeresés. Bak Imre, Bara­bás Márton, Birkás Ákos, El Kazovsz­­kij, Kelemen Károly, Koncz András és Soós Tamás munkái nem egyszerűen tisztelegnek Chirico em­lékének, de tovább is gondolják, fel­használják a „metafizikai festészet” első mesterének örökségét. Szeren­csére ki-ki a maga adján — Bak, Barabás, Birkás, Kazovszkij saját □ 3

Next