Új Tükör, 1986. január-március (23. évfolyam, 1-13. szám)

1986-02-02 / 5. szám

PIH [ H 0 H HP 0H Asszony, puska. Az évtizedek múlásával nagyon sokszor gondoltam, hogy az autózással kapcsolatban már semmi meglepetés nem érhet. Nagyképűségemre az élet mindannyiszor rácáfolt. A legutóbbi „sosem hittem volna, hogy velem, a Don kanyart is végigfutott autóssal ez előfordulhat” azzal kezdődött, hogy barátom ebédre invitált a nyaralójába. Mivel én is kedveskedni akartam neki, felajánlottam a kísérleti szerkezetekkel felszerelt, egyébként is különleges, hidropneumatikus Citroenemet, hogy azzal hozza el a családi ebédhez feleségemet. Rögtönzött szónoklatban ecseteltem, hogy e magasfokú megtiszteltetés nemcsak barátságom jele, hanem kiváló autóvezetői képességének elismerése is. Nekem rövid, de úgy láttam, az író házaspárnak hosszúnak tűnő kerülgetéssel elmondtam még apám gyermekkori intelmét, hogy „asszonyt, puskát és biciklit” — ma autót mondana — ne adjak kölcsön a legjobb barátomnak se. Ezt az intelmet először most nem szívleltem meg hosszú, de nekem szintén rövidnek tűnő életemben, hisz mintha tegnap intett volna jóatyám. Ő ezután az enyémnél rövidebb, ám sokkal meghatóbb beszédben nyugtázta a megtiszteltetést, viszont utána a szónoklásban már csak asszonyi mivoltánál fogva is járatosabb felesége még jól megtoldotta. Végül érzékeny búcsú után elindult, én pe autó dig a terítést végző népszerű írónő előtt produkáltam magam kölcsönadott autókról szóló történetekkel. A tanmeséktől egyre nyugtalanabbak lettünk, s úgy tűnt, családunk másik felét már időtlen idők óta hiába várjuk, ezért a késésre kerestünk magyarázatot. Talán az időzített motorleállító ugrott be, de az is lehet, hogy a titkos kézifékrögzítőt nem lehet kinyitni az újabb indulásnál — mondtam. Kis barátnőm szerint férje már az árokban fekszik a Citroennel, mert az időközben rájött nyári záporban nem találja az ablaktörlő kapcsolóját. Addig ugrattuk egymást, mígnem beugrottam barátom Ladájába és hátrafelé kivágódtam az udvarból, hogy a keresésére induljak. Ekkor érkezett meg Fittipaldi stílusában, és csak ügyességén múlott, hogy az én autómmal nem kapta derékba az ő autóját. Úgy véltem, ezzel végetért a lidércnyomás, amikor barátnőm velőtrázóan felsikoltott. „Elindult az autónk!” Valóban, a Lada a lejtős udvaron egyre gyorsulva a bezárt garázsajtó felé tartott, mert nem húztam be a kéziféket. Utánairamodva sikerült még behajolnom, a kéziféket azonban csak késve tudtam berántani, mert a műszerfalon kerestem, ahogyan harminc éves citroenkedésem alatt megszoktam. E kis késedelmet a garázsajtó reccsenése jelezte. Amikor hátratoltuk az autót, egy rúgással helyreigazítottam a kificamított garázsajtót és ösztönösen megsimogattam az elgörbült vészhárítót. Természetesen ettől nem teljesen jöttek rendbe, viszont szakelőadásban kezdtem elemezni az eseményeket. — A balesetek jelentős tényezője, hogy a konstruktőrök csak az ergonómiát veszik figyelembe, hogy a vezető teste miként reagál az autózásra, jó-e az ülés, a kilátás, könnyű-e a vezetés. A pszichológiával, a lélektannal azonban nem törődnek, pedig többek között ügyelni kellene a megszokottság és a konstrukció kölcsönhatására, hogy a vezetési szervek értelmetlen, sokszor a divat szerinti változtatása miként hat a vezetésre. Ezután következett az „én már írtam erről”, és elmondtam, ezért nem ajánlottam típusváltást az autósoknak. Az újdonság varázsa ugyanis gyorsan elszáll, s a megszokottság elvesztésével viszont új veszélyforrások fakadnak. Okoskodásomban ezt az elvet a feleségekre is kiterjesztettem. Szerencsémre most nem jártam úgy, mint amikor ezt a lemezt annak játszottam le, aki három évenkén cseréli autóit a Merkúrnál, feleségeit pedig ahol tudja, mi ugyanis több évtizede kitartunk a már bevált feleségünk mellett, a számos kísértés dacára. Ezért lepett meg, amikor barátom szokása ellenére közbevágott. — Minek ezt az egyszerű esetet áltudományosítani, hiszen én már az indulásnál megmondtam, hogy ebből az autókölcsönzésből valami baj lehet. — Ez igaz, de csak azért, mert te pesszimista vagy, és mindenben kételkedsz, néha még az én autós tudásomban is. — Mert általában a peszszimistáknak lesz igazuk, ezt viszont tudományosan is meg tudom indokolni, az életben ugyanis gyakoribb a balsiker, mint a siker. Viszont ha nem lennének derűlátók, ez a számarány még rosszabb lenne. Ezért fontolgatom, ne fordítsak-e én is köpönyeget. Pedig mint régi kételkedő akkor is kételkedem, amikor a kételkedőben kételkedek. Most viszont én kezdek kételkedni a mai kételkedőkben, pedig ezek egykor nem kételkedtek. E bölcselkedés elismerése és annak méltatása után, hogy ő, az amatőr autós épségben hozta vissza a komplikált Citroent a kacskaringós, csúszós útról, míg én, a profi tíz métert sem tudtam lefutni hibátlanul az egyszerű Ladával, úgy láttam, barátom kezd megbékélni. Amikor pedig hozzátettem, hogy szerencsére az udvaron hancúrozó cicák épségben maradtak, teljesen megbocsátott. Időnként azért még rátekintett a garázsajtóra és a Lada orrára. SURANYI ENDRE 44 □ ORVOSI N n H l T f K M. László .. Örömmel olvastam azt a levelet az Új Tükörben, amit K. Imre írt önnek. Igaz, amit ő írt, az mind szép és jó lenne, de Magyarországon az elképzelhetetlen. Sajnos az emberek nagy része primitív, vannak viszont kivételek, de nagyon csekély számban. Én is homoszexuális vagyok és egyértelműen támogatnám K. Imre írási kérelmét, de itt ez a dolog és ilyen körülmények között lehetetlen. Igen, igaza van, teljesen igaza van. Nagyon. Sajnos csak a férfivécéken lehet ismerkedni, máshol egyszerűen nincs lehetőség rá. De van olyan város nálunk, ahol még a vécében sem lehet ismerkedni, mert lehetetlenné tették egyesek a körülményeket. Tessék elképzelni, Doktor Úr, milyen szörnyű állapotban élek, amikor el kell utaznom több 100 km-re, hogy tudjak kapcsolatot létesíteni. Mert ahol lakom, ott semmilyen körülmény nem adott rá. Gondolja el, a fizetésem felét csak utazásra költöm azért, hogy meg tudjak ismerkedni valakivel. Már én is nagyon unom az állandó utazást, és mindenféle dolognak ki vagyok téve. Azért lenne jó itt is olyan ismerkedés vagy jeligés levelezés, mint külföldön. Egyes nyugati országokban természetes dologként kezelik ezt az ügyet. K. Imre szavait idézem: »Igen, nálunk csak a vécében lehet leszólítani embereket, de mi van olyankor, amikor az illető nincs bent a témában, vagy éppen nem is homoszexuális?« Itt kezdődik a probléma. Nagyon sajnálatos, hogy a heteroszexuálisok nem értenek egyet ezzel az üggyel. Mert nekik ez még gúnytárgy. A másik dolog meg az, hogy senki sem tehet arról, hogy született, de arról sem, hogy milyennek. De viszont én tehetek egyesek szerint arról, hogy homoszexuális vagyok, mert sajnálatos módon az állásomba is került ez az ügy. Pedig semminek nem vagyok oka. Azóta csak munkahelyeket kell változtatnom. Képzelje el, már 8 munkahelyem volt, és még csak 23 éves vagyok. Sajnos ez mind a gúnyolódások miatt van. Mert ha valakiről megtudják, hogy homokos, annak vége, teljes hátrányba kerül mindenben. Szóval lehetetlenné válik, így jártam én is. Sajnos még a szüleim előtt is. Egyszerűen nincs kedvem még élni sem. Gondoltam a legrosszabb dologra is. De gyáva ember lennék, ha feladnám a harcot. Sajnálatos módon a homoszexuálisokat majdnem minden ember kigúnyolja. Az igazat megvallva, van Magyarországon olyan hely, ahol lehet ismerkedni, de ki mer oda bemenni, amikor ott mindezért csillagászati árakat kérnek, meg mindenkit oda be sem engednek. Például az Ex presszó. De oda sem mind homoszexuálisok mennek, mert mások is járnak oda. Csak egy ehhez hasonló dolgot szeretnék leírni. Dolgoztam Budapesten tavaly, s én is jártam az E. presszóba, de sajnos nagyon nehéz ott az ismerkedés, még nehezebb, mint bárhol. Kedves Doktor Úr! Az igazat megvallva az ilyen helyek stricikkel vannak tele, akiktől félnek a homoszexuálisok. Doktor Úr, én már belefásultam ennek a dolognak a megvitatásába, mert anynyit tettem ennek az érdekében, hogy nem lehet elmondani. Most is csak azért írtam önnek, mert együttérzően sajnálom K. Imrét. És nagyon szeretnék vele beszélgetni, mert lenne mit. De hát ez csak a szerencsén múlhat, úgyis. Ha lehet rá mód, közölje vele azt, örüljünk annak, hogy vécében még lehet ismerkedni. Mi lesz akkor, ha már ott sem lehet? Erre úgysem lehet választ adni. Kedves Doktor Úr, higgyél el milyen szörnyű igazságtalanságon és kegyetlenségen megyek minap át. Mert én már több mint 5 éve üldözés alatt állok a szüleim előtt. De hamarosan a falu előtt is, ahol lakom. Nem tudom, hogy mitévő legyek, mert már nem tudok hova gondolni. Dolgoztam Pesten is, de hazajöttem, nem tudom miért. Ott azért nagyobb a lehetőség, de miért kell az embernek elmenni otthonról, amikor nem tehetek semmiről. Erre szeretnék választ kapni, de erre magyarázatot soha, de soha nem kapok. Minden nap nagyobb félelemben élek, valósággal bujkálok az emberek elől, meddig fogom ezt bírni, mert sokáig nem. Öngyilkosságra gondoltam, állandóan az jár az eszemben, így nem lehet élnem! De válasz erre nincs. És nem is lesz soha. Ne haragudjon, hogy ilyen dolgokat leírok, de ez a valóságban is így van. Tessék elképzelni, ha erről a munkahelyemről eljövök, akkor lehet, hogy fel sem vesznek sehova, mert olyan sok munkahelyem volt már, ez mind a gúnyolódások miatt. De a munkaügyi előadónak nem mondhatom meg, miért jöttem el a többi munkahelyről, mert ez olyan dolog, hogy talán minden 1000 embernek lehet csak elmondani, de lehet, hogy még annak sem.” Mi — én és még sok orvos, politikus, közíró stb. — nem vesszük semminek; tudjuk, hogy valós, súlyos gond a homoszexuálisok helyzete. Törvénykezésünk már régen nem bünteti a felnőttek önkéntes homoszexuális kapcsolatát, ám homoszexuális klubok és társkereső szolgálatok engedélyezése hazánkban elképzelhetetlen. (Hogy miért az, ennek részletezésébe itt most nem bocsátkozom.) Dr. B. P.