Új Tükör, 1986. április-június (23. évfolyam, 14-26. szám)
1986-06-01 / 22. szám
Sir John A IV. HENRIK A NEMZETI SZÍNHÁZBAN Bizonyos elemzések szerint a két drámából álló IV. Henrik kulcsjelenete, amikor Falstaff eljátssza Harry hercegnek — a leendő V. Henriknek — az öreg királyt, majd Harry „lerántja” őt a kocsmaasztalon emelttrónról, és maga is eljátssza apját. Igazi uralkodói ambíciója tör itt felszínre, valódi énje, ekkor bújik ki többszörös jelmezéből a majdani legjobb király, V. Henrik. Mások szerint a dráma kulcsjelenete, amelyben Harry legyőzi Hővér Percyt, a „bezzeg’-et. Harryből itt lesz Henrik király — ha alkalmas rá, s ha Hövér igazi ellenfél. Kulcsjelenet az is, amikor a haldokló IV. Henrik önként adja át fiának azt a koronát, amelyet az már úgyis elvett tőle. A Vámos László rendezte IV. Henrik című előadásnak nincsen kulcsjelenete. A két drámából a rendező — Müller Péter segítségével — egyet szerkesztett, a forma mégis hagyományosnak mondható. (E tekintetben inkább a néhány évvel ezelőtti, szöveg- és terjedelemhű változat számított rendhagyónak, amely két színházi estét vett igénybe.) A töredezett, szaggatott jelenetsor nem árulkodik markáns koncepcióról, s csekély sikerrel egyensúlyoz a két fő szál közt. Egyenletesen tompa, súlyok és hangsúlyok nélküli, kötelességtudóan indulattalan előadás született a Nemzeti Színházban. Némi komikum látszik felszikrázni olykor, s emel magasabbra néhány jelenetet — Balgáért, például —, miközben ugyanezzel a mozdulattal el is süllyeszt másokat, a hagyományosan fontosnak tudottak közül. Királyok és király aspiránsok között akad azért egy igazi „sir” is: Falstaff. Kállai Ferenc sokat és kedvvel idéz alig hat évvel ezelőtti alakításából; lendülete, nárcisztikus élnivágyása, humora és félelmei visszaidézik ama régebbi előadás egyik fontos vonulatát. Kállai sziporkákban gazdag, magányosan formátumos játékára kell elsősorban odafigyelni ezen az estén, még akkor is, ha kapcsolattalansága, színpadi társtalansága kissé elrajzolta Falstaff plebejus kocsmafilozófus alakját. Funtek Frigyes Harry szerepében nem tud igazi viszonyt teremteni vele — ezért aztán látványos szakítása sem lehet drámai. Funtek V. Henrikjéről már ez a IV. Henrik is szólhatna, de egyelőre nem teszi. A tehetséges fiatal színész talán majd az igazi V. Henrikben talál rá szerepére. Hirtling István címszerepe Shakespeare-nél csöppnyivel kevésbé hálátlan, mint ebben a verzióban, bár az író sem szerette őt igazán. Hirtling II. Richárdban megmutatkozó fáradtsága erre az előadásra zökkenő nélkül fordul át enervált öregségbe; a szerintem „félrefogott" koronaátadási jeleneten kívül nincs felfűtött, lelkes, biztos színpadi jelenléte. Téri Sándor Percy szerepében a Hővért szó szerint eljátssza ugyan , de Harry igazi ellenfelét nem hozza be a színpadra. A formátumok eltüntetése, az élek tompítása az ő figurájának sem használ. A Shakespeare-sorozat várszínházi előadásaiban szokásos hatalmas lepel alá pedig puha, terpeszkedő unalmat lop. A Falstaff körüli alakokbecsülettel lekísérik Kállai játékát. Esztergályos Cecília Lepedő Dolly szerepében ,hajlékony és adakozó, Vass Éva (Sürge asszony) üdítően zsémbesi humoros. Suka Sándor (Balga) betétszámai megérdemelten élénkítik fel a közönség lankadó figyelmét. A vegyes — mondhatni eklektikus — szerepjátszásokból és kedvetlen, befelé forduló alakításokból összeálló előadásnak még mindig megfelelő környezet lenne Csikós Attila állandósított díszlete a János királyból: Vágó Nelly jelmezei is jók. Vas István fordítása pedig lényeges eleme az előadásnak. A Nemzeti Színház nemes célkitűzésének — a Shakespeare-tetralógia színrevitelünek — reális veszélye a kötelességszerű műsorra tűzés. A IV. Henrik bemutatását az a puszta tény látszik indokolni, hogy Shakespeare a II. Richárd és az V. Henrik közé írta. CSÁKI JUDIT Kállai Ferenc és Harsányi Gábor ERDEI KATALIN FELVÉTELE 28 □ Utolsó beszélgetés Szigeti Károllyal Egy órával a halálod előtt az ágyad mellett álltam. Beszélgetésünk egyoldalú volt, már nem voltál eszméletednél. Nem tudom már, ki ismertetett meg veled húsz évvel ezelőtt, Major Tamás vagy Berek Kati. De húsz éven át nemcsak barátok voltunk, munkatársak is. A kettő együtt nagyon erős kötelék. Nem tudom, feljegyzi-e rólad a színháztörténelem, hogy Magyarországon a te neved szerepelt a leggyakrabban társrendezőként a plakátokon. Rendezőtársa voltál Jancsónak, Berek Katinak, Iglódinak, Mezei Évának, hogy csak azokat említsem, akik hirtelen az eszembe jutnak. S társrendezője voltál jó néhány előadásnak, ahol koreográfusként szerepelt a neved, mint a ma már színháztörténelmi A luzitán szörnynek Az egyéni dicsőség nem érdekelt, csak a munka eredménye. Pedig lett volna okod a büszkeségre. Hagyjuk most a magyar kritikusokat: nem kisebb színházi ember, mint Jean-Louis Barrault hívott Franciaországba, nyilatkozott képességeidről. A közös munka örömöt okozott neked. Mint annyi magányos embernek, a közösség volt a lételemed. Magyarország, talán Európa egyik legnevesebb, díjakkal, oklevelekkel, aranyérmekkel agyondekorált néptánc-koreográfusi pályádat hagytad ott a színházért. Aki látta táncaidat, annak éreznie kellett, hogy szétfeszíted a tánctermet. A mozgás absztrakt költészete mögött ott dörömbölt a mondandó mindent felülmúló igénye. S ehhez már szavak is kellettek. A színpadon aztán, elsőként a magyar rendezők közül, konok kitartással képviselted esztétikádat, hogy a színjáték más, több, mint hogy a színpadon színészek ülnek, állnak, beszélgetnek. Azt valósítottad meg, amit Jancsó később úgy fogalmazott meg, hogy a színpadon a mozgás cselekvés, gondolat. Ma már nevetséges, hogy ezért az elvért tizenöt évvel ezelőtt harcolni kellett. Tizenöt évvel ezelőtt nem egy ítész szemében nevetség tárgya volt színpadi hitvallásod. Amikor hat évvel ezelőtt távozni kényszerültem színházunkból, neked maradnod kellett: ez volt a mesterséged. Méltatlanul, megalázva kispadra kerültél, mert nem voltál hajlandó megtagadni elveidet. Aztán még egyszer újrakezdtük. Én örökre abbahagytam, neked ismét maradnod kellett. S ismét a kispadra kerültél, méltatlanul, megalázva, mert halálos betegen is hű maradtál önmagadhoz. A színház számodra nemcsak művészet volt, világnézet is. S ebben nem alkudtál. Mindezt elmondtam neked, Karcsi, néhány napja, a halálos ágyadnál. Ezentúl csak az emlékeddel beszélgethetek. GYURKÓ LÁSZLÓ A rémkirály rémszerelme MACBETH TÁNCDRÁMA AZ OPERAHÁZBAN ■ „Jöjj hát, hadd töltöm füledbe a lelkem” — mondja Lady Macbeth (Szabó Lőrinc fordítása) férje gyáván becsvágyó levelének olvastán, a szörnytettek sorozatának elkövetése előtt. Ezt, benne az említett szörnytetteket (s a nem említett továbbiakat) eltáncolni — azt hiszem, lehetetlen vállalkozás. Egy „pokoli hóhért” (Malcolm meghatározása Macbethre) el lehet táncolni egy tízperces jelenetben — kétórás szótlan drámában azonban nem. Jól érezte ezt korunk kimagasló táncművésze, Vlagyimir Vasziljev is, amikor táncképekben vetítette maga elé a híres tragédiát és felkérte Kirill Molcsanovot a zene elkészítésére. A koreográfia végül is leginkább a Shakespeare-mű néhány árnyalatnyi utalásából vált táncdrámává. Ez a vérkoronás király és hitvestársa itt egy egymásba (s nemcsak a hatalomba) az őrületig szerelmes, mindenkitől elszigetelődő, mindenki ellenségévé váló emberpár, akinek az élete sajnálatosan, de jóvátehetetlenül bűnös útra jutott. A klasszikából és modern mozgáselemekből alkotott izgalmas tánccselekmény és a helyenként meggyőző zene sugallatára egyetértően, de szánalommal szemléljük pusztulásukat. Ezt már inkább el lehet táncolni, mint Shakespeare szigorú drámáját a királyi hatalom képmutatásáról és kíméletlenségéről. De csak elsőrendű táncosokkal érdemes. Olyanokkal, akik Vasziljevnek nemcsak saját kivételes tudására szabott, bravúrt kívánó technikai nehézségeit képesek legyőzni, hanem árnyalt lélektani megközelítését is győzik emberábrázoló erővel. A két szereposztás alakjai közül a nagy hangsúlyt kapott boszorkányhármasok tagjainak (szellemes meglepetés: felerészben férfitáncosok), a további egyéni és csoportszereplőknek inkább az előbbire nyílik lehetőségük. Keveházi Gábor, Jezerniczky Sándor és Sárközi Gyula is elsősorban a mozgásanyag hibátlan megvalósításában, mintsem színészileg felel meg Macbeth, illetve Banquo alakjának, akibe — az utóbbiba — a koreográfia a királyi pár áldozatainak a sorát tömörítette. A címszerep: Dózsa Imre gazdag pályája legelmélyültebb alakítása. Mindig is kiváló táncos volt — ezt a Vasziljev-Macbethet azonban (amely, ismétlem, nem azonos Shakespeare-ével és Verdi operájának Macbethjével sem) a kitűnő táncoláson túl mélyen belülről látja és láttatja. Pongor Ildikót, utóbbi évtizedeink egyik legnagyobb táncművészét öröm újra látni a színpadon, változatlan sugárzással és átütőerővel. Az előadás nagy meglepetése a másik „Lady”, Szabadi Edit. Magamban szereposztási tévedésnek véltem — ezzel szemben telitalálat. A fiatal művésznő eddig ismeretlen tartalékaihoz nyúlt. Inkább megejtő, semmint lenyűgöző szépségét képes volt a királynő szuggesztivitásának, elháríthatatlan erotikus vonzásának, amorális szerelmének szolgálatába állítani. Kitűnő művészi teljesítmény. Az előadás hatásosságát kiemelkedően szolgálta Valerij Levental szűkszavúságában izgalmas színpada és jelmezei. Valentyina Szavina érezhetően nagy és lelkes betanító munkája. A zenekart Sándor János, illetve Jármai Gyula vezényelte . Molcsanov drámai hatásai leginkább a második bemutató második (zeneileg is átütőbb) részében érték el a közönséget. rajk ANDRÁS