Új Tükör, 1986. április-június (23. évfolyam, 14-26. szám)

1986-06-01 / 22. szám

Sir John A IV. HENRIK A NEMZETI SZÍNHÁZBAN B­izonyos elemzések szerint a két drámából álló IV. Henrik kulcsjelenete, amikor Falstaff eljátssza Harry hercegnek — a leen­dő V. Henriknek — az öreg királyt, majd Harry „lerántja” őt a kocsma­asztalon emelt­­trónról, és maga is eljátssza apját. Igazi uralkodói am­bíciója tör itt felszínre, valódi énje, ekkor bújik ki többszörös jelmezé­ből a majdani legjobb király, V. Henrik. Mások szerint a dráma kulcsjele­nete, amelyben Harry legyőzi Hővér Percyt, a „bezzeg’-et. Harryből itt lesz Henrik király — ha alkalmas rá, s ha Hövér igazi ellenfél. Kulcsjelenet az is, amikor a hal­dokló IV. Henrik önként adja á­t fiá­nak azt a koronát, amelyet az már úgyis elvett tőle. A Vámos László rendezte IV. Hen­rik című előadásnak nincsen kulcs­­jelenete. A két drámából a rendező — Müller Péter segítségével — egyet szerkesztett, a forma mégis hagyományosnak mondható. (E te­kintetben inkább a néhány évvel ezelőtti, szöveg- és terjedelemhű vál­tozat számított rendhagyónak, amely két színházi estét vett igénybe.) A töredezett, szaggatott jelenetsor nem árulkodik markáns koncepcióról, s csekély sikerrel egyensúlyoz a két fő szál közt. Egyenletesen tompa, súlyok és hangsúlyok nélküli, köte­­lességtudóan indulattalan előadás született a Nemzeti Színház­ban. Némi komikum látszik felszikráz­ni olykor, s emel magasabbra né­hány jelenetet — Balgáért, például —, miközben ugyanezzel a mozdu­lattal el is süllyeszt másokat, a ha­gyományosan fontosnak tudottak közül. Királyok és király aspiránsok kö­zött akad azért egy igazi „sir” is: Falstaff. Kállai Ferenc sokat és kedvvel idéz alig hat évvel ezelőtti alakításából; lendülete, nárcisztikus élnivágyása, humora és félelmei visszaidézik ama régebbi előadás egyik fontos vonulatát. Kállai szi­porkákban gazdag, magányosan for­mátumos játékára kell elsősorban odafigyelni ezen az estén, még akkor is, ha kapcsolattalansága, színpadi társtalansága kissé elrajzolta Fals­taff plebejus kocsmafilozófus alak­ját. Funtek Frigyes Harry szerepében nem tud igazi viszonyt teremteni ve­le — ezért aztán látványos szakítása sem lehet drámai. Funtek V. Hen­rikjéről már ez a IV. Henrik is szól­hatna, de egyelőre nem teszi. A te­hetséges fiatal színész talán majd az igazi V. Henrikben talál rá szerepére. Hi­rtling István címszerepe Sha­­kespeare-nél csöppnyivel kevésbé hálátlan, mint ebben a verzióban, bár az író sem szerette őt igazán. Hirtling II. Richárdban megmutat­kozó fáradtsága erre az előadásra zökkenő nélkü­l fordul át enervált öregségbe; a szerintem „félrefogott" koronaátadási jeleneten kívül nincs felfűtött, lelkes, biztos színpadi je­lenléte. Téri Sándor Percy szerepében a Hővért szó szerint eljátssza ugyan , de Harry igazi ellenfelét nem hozza be a színpadra. A formátumok eltüntetése, az élek tompítása az ő figurájának sem használ. A Shakes­­peare-sorozat várszínházi előadásai­ban szokásos hatalmas lepel alá pe­dig puha, terpeszkedő unalmat lop. A Falstaff körüli alakok­­becsület­tel lekísérik Kállai játékát. Eszter­gályos Cecília Lepedő Dolly szere­pében ,hajlékony és adakozó, Vass Éva (Sürge asszony) üdítően zsém­­­bes­i humoros. Suka Sándor (Balga) betétszámai megérdemelten élénkí­tik fel a közönség lankadó figyelmét. A vegyes — mondhatni eklektikus — szerepjátszásokból és kedvetlen, befelé forduló alakításokból összeálló előadásnak még mindig megfelelő környezet lenne Csikós Attila állan­dósított díszlete a János királyból: Vágó Nelly jelmezei is jók. Vas Ist­ván fordítása pedig lényeges eleme az előadásnak. A Nemzeti Színház nemes célkitű­zésének — a Sha­kespeare-tetralógia színrevitelünek — reális veszélye a kötelességszerű műsorra tűzés. A IV. Henrik bemutatását az a puszta tény látszik indokolni, hogy Shakespeare a II. Richárd és az V. Henrik közé írta. CSÁKI JUDIT Kállai Ferenc és Harsányi Gábor ERDEI KATALIN FELVÉTELE 28 □ Utolsó beszélgetés Szigeti Károllyal Egy órával a halálod előtt az ágyad mellett álltam. Beszélgetésünk egyol­dalú volt, már nem voltál eszméle­tednél. Nem tudom már, ki ismertetett meg veled húsz évvel ezelőtt, Major Ta­más vagy Berek Kati. De húsz éven át nemcsak barátok voltunk, munka­társak is. A kettő együtt nagyon erős kötelék. Nem tudom, feljegyzi-e rólad a színháztörténelem, hogy Magyaror­szágon a te neved szerepelt a leggyak­rabban társrendezőként a plakátokon. Rendezőtársa voltál Jancsónak, Berek Katinak, Iglódinak, Mezei Évának, hogy csak azokat említsem, akik hir­telen az eszembe jutnak. S társrende­zője voltál jó néhány előadásnak, ahol koreográfusként szerepelt a neved, mint a ma már színháztörténelmi A luzitán szörnynek Az egyéni dicsőség nem érdekelt, csak a munka eredmé­nye. Pedig lett volna okod a büszke­ségre. Hagyjuk most a magyar kriti­kusokat: nem kisebb színházi ember, mint Jean-Louis Barrault hívott Franciaországba, nyilatkozott képes­ségeidről. A közös munka örömöt oko­zott neked. Mint annyi magányos em­bernek, a közösség volt a lételemed. Magyarország, talán Európa egyik legnevesebb, díjakkal, oklevelekkel, aranyérmekkel agyondekorált nép­­tánc-koreográfusi pályádat hagytad ott a színházért. Aki látta táncaidat, annak éreznie kellett, hogy szétfeszí­ted a tánctermet. A mozgás absztrakt költészete mögött ott dörömbölt a mondandó mindent felülmúló igénye. S ehhez már szavak is kellettek. A színpadon aztán, elsőként a ma­gyar rendezők közül, konok kitartás­sal képviselted esztétikádat, hogy a színjáték más, több, mint hogy a szín­padon színészek ülnek, állnak, beszél­getnek. Azt valósítottad meg, amit Jancsó később úgy fogalmazott meg, hogy a színpadon a mozgás cselekvés, gondolat. Ma már nevetséges, hogy ezért az elvért tizenöt évvel ezelőtt harcolni kellett. Tizenöt évvel ezelőtt nem egy ítész szemében nevetség tár­gya volt színpadi hitvallásod. Amikor hat évvel ezelőtt távozni kényszerültem színházunkból, neked maradnod kellett: ez volt a mestersé­ged. Méltatlanul, megalázva kispadra kerültél, mert nem voltál hajlandó megtagadni elveidet. Aztán még egy­szer újrakezd­tük. Én örökre abba­hagytam, neked ismét maradnod kel­lett. S ismét a kispadra kerültél, mél­tatlanul, megalázva, mert halálos be­tegen is hű maradtál ön­magadhoz. A színház számodra nemcsak művészet volt, világnézet is. S ebben nem al­kudtál. Mindezt elmondtam neked, Karcsi, néhány napja, a halálos ágyadnál. Ezentúl csak az emlékeddel beszélget­hetek. GYURKÓ LÁSZLÓ A rémkirály rémszerelme MACBETH TÁNCDRÁMA AZ OPERAHÁZBAN ■ „Jöjj hát, hadd töltöm füledbe a lelkem” — mondja Lady Macbeth (Szabó Lőrinc fordítása) férje gyáván becsvágyó levelének ol­vastán, a szörnytettek sorozatának elkövetése előtt. Ezt, benne az említett szörnytet­teket (s a nem említett továbbiakat) eltáncolni — azt hiszem, lehetetlen vállalkozás. Egy „pokoli hóhért” (Malcolm meghatározása Macbethre) el lehet táncolni egy tízperces je­lenetben — kétórás szótlan drámá­ban azonban nem. Jól érezte ezt korunk kimagasló táncművésze, Vlagyimir Vasziljev is, amikor táncképekben vetítette ma­ga elé a híres tragédiát és felkérte Kirill Molcsanovot a zene elkészí­tésére. A koreográfia végül is leg­inkább a Shakespeare-mű néhány árnyalatnyi utalásából vált táncdrá­mává. Ez a vérkoronás király és hit­vestársa itt egy egymásba (s nem­csak a hatalomba) az őrületig sze­relmes, mindenkitől elszigetelődő, mindenki ellenségévé váló emberpár, akinek az élete sajnálatosan, de jó­vátehetetlenül bűnös útra jutott. A klasszikából és modern mozgásele­mekből alkotott izgalmas tánccse­lekmény és a helyenként meggyőző zene sugallatára egyetértően, de szá­nalommal szemléljük pusztulásukat. Ezt már inkább el lehet táncolni, mint Shakespeare szigorú drámáját a királyi hatalom képmutatásáról és kíméletlenségéről. De csak elsőrendű táncosokkal ér­demes. Olyanokkal, akik Vasziljev­­nek nemcsak saját kivételes tudá­sára szabott, bravúrt kívánó tech­nikai nehézségeit képesek legyőzni, hanem árnyalt lélektani megközelí­tését is győzik emberábrázoló erővel. A két szereposztás alakjai közül a nagy hangsúlyt kapott boszorkány­hármasok tagjainak (szellemes meg­lepetés: felerészben férfitáncosok), a további egyéni és csoportszerep­lőknek inkább az előbbire nyílik le­hetőségük. Keveházi Gábor, Jezer­­niczky Sándor és Sárközi Gyula is elsősorban a mozgásanyag hibát­lan megvalósításában, mintsem szí­­nészileg felel meg Macbeth, illetve Banquo alakjának, akibe — az utób­biba — a koreográfia a királyi pár áldozatainak a sorát tömörítette. A címszerep: Dózsa Imre gazdag pályája legelmélyültebb alakítása. Mindig is kiváló táncos volt — ezt a Vasziljev-Macbethet azonban (amely, ismétlem, nem azonos Shakespeare-ével­­ és Verdi operá­jának Macbethjével sem) a kitűnő táncoláson túl mélyen belülről látja és láttatja. Pongor Ildikót, utóbbi év­tizedeink egyik legnagyobb táncmű­vészét öröm újra látni a színpadon, változatlan sugárzással és átütőerő­vel. Az előadás nagy meglepetése a másik „Lady”, Szabadi Edit. Magam­ban szereposztási tévedésnek véltem — ezzel szemben telitalálat. A fia­tal művésznő eddig ismeretlen tarta­lékaihoz nyúlt. Inkább megejtő, semmint lenyűgöző szépségét képes volt a királynő szuggesztivitásának, elháríthatatlan erotikus vonzásának, amorális szerelmének szolgálatába állítani. Kitűnő művészi teljesít­mény. Az előadás hatásosságát kiemel­kedően szolgálta Valerij Levental szűkszavúságában izgalmas színpada és jelmezei. Valentyina Szavina érez­hetően nagy és lelkes betanító mun­kája. A zenekart Sándor János, il­letve Jármai Gyula vezényelte . Molcsanov drámai hatásai leginkább a második bemutató második (ze­neileg is átütőbb) részében érték el a közönséget. rajk ANDRÁS

Next