Új Tükör, 1987. április-június (24. évfolyam, 14-26. szám)
1987-04-05 / 14. szám
2. NAGY LAJOS KIRÁLY Gulácsy Irén regénye A Fekete vőlegények új kiadása után Gulácsy Irén másik nagyszabású történelmi „regényfreskója” is újra napvilágot látott. Szokatlan, hogy a szöveget, mintegy függelék gyanánt, a felhasznált forrásmunkák terjedelmes jegyzéke követi, mintha az író maga is ügyelt volna arra, hogy kifessék, milyen biztos történetírói alapokra építette a cselekményt. Valóban, a Nagy Lajos uralkodásának végső hónapjait bemutató regény tekintélyes anyagismeretről tanúskodik, írója kiválóan ismeri a feldolgozott korszak eseményeit, társadalmi és kulturális intézményeit és szereplőit. Ezt a szakismeretet csak kisebb mértékben csorbítja az, hogy időnként anakronisztikus tévedéseket is elkövet, amint erre Szakály Ferenc jegyzetei felhívják az olvasó figyelmét. Gulácsy Irén regénye éppen ezért az Anjou-korszak nagyszabású történelmi freskójaként élvezhető, s ezt a tárgyi hitelességet még az a nyelvi illúzió is támogatja, amelyet az archaizáló kifejezésmód teremt. Érdekes könyv, hasznos olvasmány ez a regény, azt azonban jó tudni, hogy elbeszélő értékei nem vetekedhetnek Móricz Zsigmond vagy Kodolányi János történelmi regényeinek epikai értékeivel, ők valóban élővé tettek egy-egy történelmi személyiséget, újrateremtettek valamely történelmi korszakot, Gulácsy, minden elbeszélő tehetsége mellett is, csupán a kiválasztott történelmi pillanat színes és gazdag freskóját alkotta meg. (Szépirodalmi) Pomogáts Béla VISSZAIGÉZŐ Baranyi Ferenc verskötete Iskoláskorunkban rögzült ismereteink köszönnek ránk egy-egy fél mondatból, ezzel citálja be ifjúságunkat verseink világába, máris együtt verselünk vele. Különösen nemzedékére vonatkozik ez, annak is szól az Ajánlások első verse, az Idő előtt: „Valami volt a hó alatt, / ami megállt a sarjadásban, / mert korán jött napsugarak csaptak meg minket, mint az áram”. Ez kulcs a kötet egészéhez is, jóllehet a Susogják . . . versei kulcs nélkül is nyílnak: a verstanilag tökéletes formákban csaknem prózai egyenességű a beszéd, amint Fohászában kéri: „Ne csak magyarul, / de magyarán is / engedj szólni, Uram”. A Három mesehősről, Nyakigláb lírikusról, Csupaháj politikusról és Mátészáj kritikusról szóló mesét a „gyermek” kétségek között hallgatja, mert „tőlük csak azt tudhatja meg, hogy a jóisten hol lakik”. Magyarul és magyarán szól. Az Életem nagy tanulságainak logikája és röhögtetően abszurd realitása tökéletesen illeszkedik a sorba. A Házi feladat szerelmes verseiben megbolydul a szikár nyelvezet, s a feszes versképletek máris ringató ritmusú hullámzás ölelései (Lány a kútnál, Akarattya by night, Nincs többé). A Három nappal halál előtt című naplót André Chénier helyett írta Baranyi „közel kétszáz év késéssel”: tíz vers, mind másképp és másról, de egészében egyről: „akkor is éljen a forradalom, / ha benne szegény fejem elvész”. Az Adaptációk e kötetbe való volta talán kétséges, de meglétük mégis új hang, lazít, levezet. Hogy az adaptáláshoz mit szólnak majd némely irodalomcsőszök, édesmindegy: Villont is átmagyarítva kedvelte meg a közönség, és a többszörösen kiátkozott „hamisítás” reprintje jó üzlet volt a közelmúltban is. Baranyi átköltései versek, új értékek. (Magvető) Szitányi György él, aki hol rádöbben civilizációs és térítő igyekezete teljes csődjére, hol áltatja magát, nem veszi észre, hogy balek, hogy eszköz a legcinikusabb népirtásban. A regény másrészt — nyilván önéletrajzi motívumokkal — egy íróról szól, aki — miközben elmerül történeti kutatásaiban, a lelkész „megtalált” naplóját kiegészítő adatok gyűjtésében — maga is majdnem olyan nyomorult, kiszolgáltatott, mint szerencsétlen tasmán alakjai. Családja szétesett, házassága úgyszintén, kislányát alig láthatja, adóssága tengernyi, szeretője elhagyja — teljes körülötte és önmagában az egzisztenciális csőd. Ez a második regényréteg azonban, sajna, nem emeli meg az elsőt, hanem teherként nehezedik rá. Mi tagadás, a tasmánok még primitív életükkel és oly egyszerűen nyomorúságos pusztulásukkal is jobban érdekelnek, mint egy még újabb, amerikai mintájú, frusztrált partnerek között zajló válási történet a huszadik századi, lelkifurdalásoktól gyötört, nyamvadt, lelkiző értelmiség köréből. (Európa) Lázár István A GYILKOS VARJAK Robert Drewe regénye Gyönge gyomrúaknak nem ajánlom. Robert Drewe két, egymástól élesen elütő regényréteget montíroz, sűrűn váltogatva két hőst, két helyszínt, két időt. De mindkét rétegben sok a nyersesség, a naturalista részlet, a valaha irodalmi szövegben meg nem tűrt gusztustalanság. És ha ezen túltesszük magunkat? Nos, a regény egyrészt arról szól, miként irtották ki — csaknem „most”, a múlt században! — az ausztráliai őslakosságban is külön csoportot alkotó tasmániaiakat, és ez a „story” tömény iszonyat. E regényréteghez kontrasztot az ad, hogy végzetüket éppen „megmentőjük”, egy ostoba anglikán pap kenetes (fiktív) naplója mondja A SZÍNJÁTÉK világa Székely György könyve A cím és az alcím — Egy művészeti ág társadalomtörténetének vázlata — a lehető legpontosabban jelöli meg e kötet témáját, tartalmát. Ezt ugyan említésre sem érdemes evidenciának szoktuk tartani, jelen esetben mégis erényként kell hangsúlyozni. A művészi mimézis történetének eddigi összefoglalóiban ugyanis erősen keveredtek a drámaszínház-színjáték történeti szempontok, s a tisztázatlan megközelítések olykor elfedték, sőt meghamisították az emberi önkifejezés egyik alapvető művészi formájának valóságos folyamatát. Mert például míg a dráma és a színház mint szépirodalmi műfaj, illetve intézményrendszer históriája jelentős térbeli és időbeli széttagozódásokkal, megszakításokkal terhes, addig az „alakoskodás” művészete az íratlan történelem évezredes előkészületeiből kibontakozva, úgyszólván töretlenül ível napjainkig. A különböző színjátékformák — a népi, városi dramatikus szokások a mimetikus csúfolódástól kezdve a vásári bábjátékig és az arisztokrata színi szórakozások, a trionfóktól kezdve a pantomimikus balettig — kölcsönösen megtermékenyítő hatással virultak egymás mellett. Az irodalmi értékű dráma és a mindennapos színházi gyakorlat — a XVI. századtól kezdve — mindjobban eltávolodott egymástól. A színjáték tehát egyre gazdagabb variációkban burjánzik, az irodalom és a színházkultúra pedig többnyire egymást nélkülözve halad a maga útján. (Gondolat) Novák Mária Rujsz Edit és Németh Attila Duett a 20-as évek stílusában (ju csi) Irén Le'VA Kly «fajos lurely Székely György A SZÍNJÁTÉK VILÁGA Gondolat LISZT KALAUZ Hamburger Klára könyve A kiváló zeneesztéta, Hamburger Klára a legfényesebb és legeredményesebb hagyományt követi: Szabolcsi Bencéét. Abban mindenekelőtt, hogy nagy tudását nem fitogtatja, pusztán érvényesíti, hogy nem tudóskodó érthetetlenséggel misztifikálja a muzsikát, ellenkezően, érthető fejtegetésekkel közel hozza az átlag érdeklődőhöz, hallgatóhoz. Minden színvonal-engedmény nélkül. A Liszt-év adott rá jó alkalmat, hogy a nagy mesterünk zenéjében és életében kivételes tájékozottságát ezúttal a „kalauz”-sorozat új darabjában hasznosítsa. Bevezető Mentsége felesleges: 420 oldalon, amelyet „elsősorban a nagyközönségnek” írt, csak túlzsúfoltan, adathalmazszerűen, az olvasót terhelő módon szólhatott volna mintegy 700 műről. A kevesebb ilyen esetben bizonyosan több. A könyv minden összefüggésre kiterjedő, jól tájékoztató módon, és ami a legfőbb, szépen és érdekesen szól a legfőbb szimfonikus, verseny-, vokális és zongoraművekről. Matematikai teljesség nem adhatna ilyen valódi teljességet. A műfajokat bevezető minitanulmányok, az életrajzi, történelmi, kultúrhistóriai, a zenélés technikájának történetéből való tényekkel támogatott műelemzések, irodalmi vonatkozások együttesen jól szerkesztett és megírt Liszt-kalauzt adnak a zenekedvelők kezébe. És ami még fontosabb: érdekes olvasmányt mindenkinek, akit érdekel ez a grandiózus életmű. (Zeneműkiadó) Rajk András „TAVASZKÖSZÖNTŐ" A Budapesti Kamarabalett bemutatója az Operaházban Hiánypótló tevékenységre vállalkozott megalakulásakor a Budapesti Kamarabalett társulata. Feladatuk sokrétű: a pályakezdő táncművészek megmutatkozási lehetőségeivel egy időben szeretnék bemutatni a világ táncművészetének stiláris sokféleségét, s a fiatal magyar koreográfusok elképzeléseinek a megvalósításához képzett előadógárdát akarnak biztosítani. E többrétegű feladat megoldására tett kísérletet a március 23-án bemutatott Tavaszköszöntő című összeállítás. A bécsi Operaháztól Bernd Roger Bienert állította színpadra Stille cí-