Új Tükör, 1987. április-június (24. évfolyam, 14-26. szám)

1987-05-03 / 18. szám

1 kör lefutására. A központ ezt meg is adta, mert az osztrákok edzéséig még bőven volt idő. Mivel a teljes versenyszolgálat üzemben volt, számomra sem volt korlátozva a sebesség. Amikor felemelkedett a sorompó, majdnem olyan izgalom fogott el, mint az első versenyemen 1928-ban, a 24 órás Hősök emlékversenyén. Abban is volt hasonlóság, hogy az eső is épp oly reménytelenül esett, mint akkor. Az viszont nagy különbséget jelentett, hogy akkor egy 500 köbcentis Releigh nyergében rázott a makadámút és áztatott az eső, most pedig a ring tükörsima betonján a Citroen légrugóin siklottam, miközben a hatalmas egykarú ablaktörlő tisztogatta a panoráma szélvédőt. Viszont az akkori és mostani érzésem szintén azonos volt: éppúgy élveztem akkor a motorozást, mint most az autózást. Az első köröket a pályanézésre engedélyezett 40 kilométer/óra maximális sebességgel tettem meg. Mielőtt körözni kezdtem, ezt a korlátozást nevetségesnek véltem. Amikor azonban futottam a pályán — noha már kisütött a nap —, reálisnak tartottam ezt a sebességet az úgyszólván egymásba érő erős kanyarok miatt. Csak a 700 méteres egyenes az a szakasz, ahol lehetőség kínálkozik a felgyorsulásra és nagy sebesség elérésére. A 4 kilométer és 13 méter hosszú pályához viszonyítva a 700 méter egyenes igen rövid ahhoz, hogy nagy átlagsebességet lehessen elérni. Az autós és motoros nézőknek — és ki nem az napjainkban — érdemes végigbarangolniuk a kanyargós pályát, mert így tudják igazán értékelni a versenyzők teljesítményét, az elért magas átlagsebességet. Persze ehhez az egészen különleges versenyautók szükségesek, igen nagy teljesítményű, hihetetlen gyorsulást biztosító motorjaikkal. No meg a különleges gumiabroncs és futómű, amelyek megfelelő kapcsolatot tartanak az útfelülettel. Néhány kör után — amikor már úgy éreztem, ismerem némileg a pályát és az autót is — minimálisra állítottam a Citroen magasságszabályozóját — miáltal majd olyan közel került a karosszéria az útfelülethez, mint a versenyautóké, s a célegyenesben megnyomtam a stoppert. Miközben a gumik visítottak a fordulókban, az jutott eszembe, amikor hajdanában a harmincas évek vége felé a kétkarburátoros kabriolett sport BMW-mmel próbálkoztam versenyezni, és nem volt szívem meghajszolni. Igaz, ennek reális oka volt, hiszen a versenyautó civilben „magánjellegű bérautó-fuvarozás” céljára szolgált. Ezt a kocsit viszont nem kell kímélnem, hiszen azért bízták rám, hogy hajtsam meg, és itt az alkalom, hogy elérjem, sőt túllépjem a bűvös 170-et, és meghalljam a rezonanciát. Ez a sebesség azért is bűvös lenne számomra, mert, mint egykori motorkerékpárversenyzőnek, csak 160 kilométeres csúcssebességet sikerült elérnem oldalkocsis BMW-mmel. Eddig jutottam gondolataimban, amikor teljes gázzal, a harmadik sebességgel kihúzattam a célegyenes előtti kanyarból, és a negyedikre kapcsolva figyeltem a sebességmérőt. 150-et mutatott, amikor rakétaként elhúzott mellettem egy osztrák motoros, és ijesztő közelségbe került az egyenes végét jelentő kanyar. Nagy nehezen annyira lefékeztem, hogy amilyen-olyan biztonsággal sikerült bekunkorodnom. Hogy voltak olyanok is, akik kiegyenesítették a fordulót, arról árulkodtak a pályáról kifutó keréknyomok. Amikor kievickéltem a kunkorból, akkor jutott eszembe, hogy nem nyomtam meg a stoppert. A következő körben valamivel nagyobb sebességet értem el, de a régi 160-as csúcsomat most sem szárnyaltam túl. Viszont sikerült lemérnem a köridőmet, annak ellenére, hogy az osztrák motoros a számomra lezárt pályán ismét megijesztett. A három perc és öt másodperces idővel — mint a pályagondnoktól megtudtam — nemigen büszkélkedhetek, viszont fiatalos idővel futottam néhány kört egy civil MZ-vel. Hazafelé tartva fotós kollégámnak teljes megelégedettséggel nyilatkoztam, a „bezzeg a mi időnkben” alapján: — Szép, szép ez a Hungaroring — mondtam anélkül, hogy ránéztem volna, amint ez a filmekben szokásos — meg ez a Citroen Pallas is jól ment rajta. De hogy jön ez a városligeti, guggerhegyi, a Vár körüli versenyekhez! Különösen az 1948-as, a budaörsi háromszögben rendezett Nemzetközi Grand Prix-hez. Szerénységem tiltja ugyan, de neked, itt négyszemközt elmondhatom, hogy ezen a versenyen — méghozzá nem is véletlenül — én győztem az oldalkocsis kategóriában, egy általam tuningolt háborús veterán BMW-motorral. A húszkörös versenyt a hét kilométeres pályán — egy tankolást is beleértve egy óra alatt — közel 140 kilométer órás átlaggal teljesítettem. Igaz, ehhez a repülőtér utáni lejtőn a liftben száznyolcvannal zuhantunk lefelé. A ringen pedig még a százhatvanat sem értem el ezzel a szuperautóval. E szavak után, lesz, ami lesz, padlóig nyomtam a gázpedált az úgy,szólván forgalommentes autópályán. Az autó szinte szállt a légrugóin, nem éreztem a sebességet. Amikor néhány másodperc múlva valami rezonálni kezdett, tudtam, hogy túlléptem a 170-et. Elégedetten vettem le a gázt, azzal a jóleső tudattal, hogy megtaláltam a rejtélyes hibát, hisz a sebességmérőt hajtó spirál szinte dörömbölt a műszerfalon. Arra gondoltam, hogy szándékosan kellene ilyen kilométerórákat gyártani, melyek a sebesség növekedésével figyelmeztető jelet adnak. Majd, mint aki álmából ébredt, igen visszafogottan kinyilatkoztattam: — Kellemes napunk volt, hiszen a legkorszerűbb autóval ismerkedtünk a legkorszerűbb versenypályán és biztonságos körülmények között élveztük a száguldást... Persze hogy jön ez ahhoz a majd negyven év előtti naphoz, 1948. május 10-éhez, amikor a budaörsi célban az utolsó oldalkocsis — számunkra a reményfutamban — a külföldi nagymenőket megelőzve, előttem, mint egyetlen magyar kategóriagyőztes előtt csapott le a legendás kockás zászló. SURÁNYI ENDRE Akik a Hungaroring avatóján szerepeltek: Alain Prost a tortával... Stefan Johansson, az idei brazil nagydíj harmadik helyezettje... ... és Keke Rosberg A Forma - es versenyek reklám nélkül elképzelhetetlenek CSÚCS MINDENÁRON? ■ A győztes csapat mintegy háromszáz gólt rúgott, és csaknem ötven góllal verte ellenfelét. A mérkőzés eredményét akár szorosnak is minősíthetjük, ha a játékidőt is tekintjük. A játék harmincnégy óráig tartott. Nem tudom, ki hogy van az esettel, bennem rossz érzést kelt az ilyen és ehhez hasonló csúcsdöntögető alkalmi sporttevékenység. A sporttevékenység szón sokáig gondolkodtam, mielőtt leírtam, mert szerinttem az ilyen egyszeri próbálkozás odébb van a sporttól. Napjainkban szaporodnak az olyan híradások, ahol az ilyen-olyan csapatok, alkalmi társulások vállalkozó tagjai elhatározzák, hogy egy-másfél napig űzik kedvenc sportjukat. A rossz érzést az kelti bennem, hogy nem tudom eldönteni, mi vezérelheti e hős ifjakat. Úgy vélem, hogy a sporttól nem állhat messze az önmaguk megmérettetése, a közönség szórakoztatása, ragyogó eredményekkel, teljesítményekkel való elkápráztatása, de távol kell állnia a magamutogatásnak, az érdeklődés mindenáron való felkeltésétől. Sportbeli tanulmányaim során belém sulykolták, hogy a sportteljesítmény alapja a rendszeresség, fokozatosság, tervszerűség. Ezért sem tudom talán elfogadni az ilyen teljesítményekre irányuló törekvést. Nehezen tudom elképzelni, hogy az említett csapatok heteken, hónapokon át öt-, tíz-, húsz-, harmincórás edzésekkel készültek a maguk elé kitűzött cél elérésére. Sokkal inkább hiszem, hogy étellel, itallal felszerelve, bizakodva az emberi szervezet tűrőképességében, majd csak kibírjuk alapon próbálkoztak valóban nagy tervük teljesítésével. Mindez szót sem érdemelne, ha a bevezetőben említett mérkőzés szervezője és egyben az egyik csapat tagja a rádió nyilvánossága előtt nem kérte volna az ÁISH-t, hogy az ilyenfajta sporttevékenységet vegye fel az elismert sportágak közé. A riportalany bizonyára biztatásnak vette, hogy a sporthivatal egy képviselője hitelesítette az eredményt. Úgy gondolom, hogy kicsi, de sportágakban rendkívül gazdag hazánkban a tömegsportnak számtalan más ága inkább megérdemelné az erkölcsi támogatást, mint az említett és hozzá hasonló tevékenységek. Ha akarják, csinálják önmaguk szórakoztatására, de úgy vélem, nem ilyen példát kell szolgáltatnunk a fotelből nehezen felállók számára. MÁTÉ G. PÉTER □35