Új Tükör, 1987. július-szeptember (24. évfolyam, 27-39. szám)

1987-08-23 / 34. szám

KÉZEN FOGVA VEZETTÉK AZ ELSŐ EDZÉSRE ■ A magyar férfi­ asztalitenisz a kivételes sportágak közé tarto­zik- több „arany korszakot” megélt. Elég csak hivatkozni a nagy elődök­re: Barna, Mehlovits, Szabados, Bel­lák, Sidó, Kóczián, Bérezik, s máris szinte megszámlálhatatlan világ- és Európa-bajnokság emléke nyomul előtérbe. Az utolsó mohikán, a Klam­­pár—Jónyer—Gergely, a nagy trió is már a múlté (az utódok kerestetnek), noha még mindhárman játszanak. Klampár és Jónyer Ausztriában pro­­fiskodik, Gergely pedig már szintén külföldi úttal a háta mögött az anya­egyesületben, a BVSC csapatában szerepel. Vele, a 34 éves vasutas ver­senyzővel idézzük a múltat, míg el­jutunk a jelenig. — Hogyan is kezdődött? — Kőbányán, az MTK-pálya köze­lében laktunk, és mivel haverjaim a labdarúgást kedvelték, én is csak ezt a sportot ismertem. Egyetlen kivétel akadt, a bátyám, aki pingpongozott, és amikor a Központi Sportiskola asztalitenisz-szakosztálya megala­kult, és toborzót hirdetett, kézen fog­va vezetett az első edzésre. A nagy tudású szakemberek, Balatoni, Juhos, Volpert, jó érzékkel felfedezték a je­lentkezőkben a tehetséget. Többek között Magos Jutka is akkor kez­dett és jómagam is ott ragadtam. Tetszett, hogy kezdetben többet at­­letizáltunk, erőnléti és gömbérzék­­növelő gyakorlatokat végeztünk, mintsem az asztalnál ütöttük a lab­dát. Most tudom csak ennyi év táv­latából, milyen alaposan készítettek fel bennünket a versenysportolásra. — Ami igaz, az igaz. Alig több mint egy évtized leforgása alatt nagyszerű pályát futott be. — Klampárral és Jónyerrel a csa­patban a Koreai NDK-ban a kínaiak előtt megnyertük a világbajnokságot, Újvidéken ezüstérmet, az Európa­­bajnokságok közül Duisburgban és Budapesten elsők voltunk, Újvidé­ken másodikok. — És egyéniben? — Tizenhárom éve már, hogy Új­vidéken először szerepeltem az Euró­­pa-bajnokságon, a döntőben a cseh­szlovák Orlowskytól kaptam ki, a párosban viszont együtt nyertünk aranyérmet. A világbajnokságon Jó­nyerrel párban lettünk elsők, nyer­tem Európa 12-t veretlenül, de saj­nos, magyar bajnoki cím nem adatott meg. Itthon elsőnek lenni akkor ne­hezebb volt, mint külföldön győzni . Ahogyan a nagy hármast a szakemberek értékelték akkoriban, Klampárt a tudás, rónyert a higgadt­ság, Gergelyt a csupa szív játék jel­lemezte. Honnan ered ez a lelkese­dés? — Amikor elkezdtem, eszem ágá­ban sem volt, hogy azért játszom, mert egyszer világbajnok leszek. Egy­szerűen szerettem ezt a sportot, szó­rakozást, felüdülést éreztem, először a heti háromszori edzésen, majd ké­sőbb a mindennapos gyakorlásokon. Annyira hevített a játék, hogy soha nem adtam fel csatát, csak akkor éreztem magam legyőzöttnek, ha a huszonegyedik pontot elérte az el­lenfelem. Az meg külön serkentett, ha közönség előtt mérkőztünk. Min­dig meg akartam hálálni a szurkolók­nak, ha már érdemesnek tartottak, hogy eljöttek megnézni. — Élte a sportolók mindennapi életét. Abban az időben az asztali­tenisz még nem tartozott a jól jöve­delmező profi sportágak közé. Mégis a sportból élt? — Még nem voltam huszonegy éves és már megnősültem. Az él­sportolói juttatás mellett gondoltam a civil pályára, és felvételire jelent­keztem a Testnevelési Főisko­lára. Ekkor azonban Berczik Zoltán, mint szövetségi kapitány meghívott a vá­logatotthoz, és így a folytatás vagy helyesebben a kezdés elmaradt. Vé­letlen szerencsém, hogy ebben az idő­ben megjelentek az asztaliteniszben a szponzorok. Először a japán Butter­fly cég kezdte finanszírozni a magyar csapatot, később bevezették a pénz­díjas versenyeket, a Világ Kupákat, Nagy Díjakat, meghívásos tornákat, amelyekre tekintélyes összegeket for­dítottak. Két éve, amikor már a vá­logatottól leköszöntem, egy szezon­ra Ausztriába szerződtem, de hamar rájöttem, nem fenékig tejfel a kül­föld, igaz több pénzzel, de több ki­adással járt, és hamar visszajöttem, jobb nekem itthon a BVSC-nél. — Szinte az egész világot bejár­ta, látott, tapasztalt, élményeinek se vége, se hossza, mégis a legkedvesebb és a legfájóbb ezek közül? — A kalkuttai világbajnokságon az elődöntőben az ötödik szettben a francia Secretin, Constans páros már 20—16-ra vezetett, ilyen vesztett ál­lásból nyertünk Jónyerrel és kerül­tünk a szintén megnyert döntőbe. Aztán a budapesti EB. Már 3-1-re vezettek a csehszlovákok, amikor én következtem Orlowsky ellen, akit előzőleg öt éven át nem sikerült le­győznöm. A közönség „feldobott”, nyertem, örültem a sikernek, de an­nak még inkább, ahogyan Berezik utána nyilatkozott. „Ha vezet is a hajrában az ellenfél, de a csapatunk­ban még Gergelynek van mérkőzé­se, akkor nyugodt vagyok, hogy nem vesztünk.” Fájó emlék több is van. A berni Európa-bajnokságon 2-0 és 18-5 után kikaptam az angol Hilton­tól. Az még külön balszerencse, hogy a világbajnokságokon a négy közé jutásért mindig kínai versenyzővel kerültem szembe és alulmaradtam. — Az asztalitenisz népszerű sport. Az asztal mellől, hogyan látta, érez­te azokat a változásokat, amelyeken a sportág előrehaladt? — Egy kis hasonlattal, mintha a negyvenes évek autóit a mai For­ma–1-esek mellé állítanám. Kezdő koromban arra törekedtem, hogy szé­pen, stílusosan, akár százszor egymás után képes legyek labdát visszaütni. Ezt követte a pörgetés és ezzel a já­ték gyorsulása, amit még megnövelt a magyarok újítása, a pörgetés meg­kontrázása. Hol voltak akkor már a százszoros labdamenetek? És még jött a sportszerek forradalma, az egyszínű ütőborításnál kezdte elvesz­teni a játék a látványosságát, az adogatások után rögtön máris min­denki „beütötte” a labdát, szinte egy váltásig jutottunk a száztól. Az asz­talitenisz „atompingpong” lett, ma­ximális fizikai és idegi felkészülést kívánó sport.­­ Kétségtelen a rohamléptű fej­lődés, és harminc éven felül már csak kivételesen lehet olyanokat látni, mint Klampár, a jugoszláv Strbek, akik erre képesek, de ők sem olya­nok, mint fénykorukban. Érthető, hogy Gergely Gábor is csendesebb vizeken evez? — Tizenöt éves házassági évfor­dulóm közeledik, a feleségem ma is hű és megértő társ, akivel együtt örülünk három szép gyermekünknek. Barbara 13 éves, kedveli a könyve­ket, Noémi tízéves, a zongorát sze­reti, a hétéves Gábor a karatéhoz vonzódik. Úgy gondolom, még addig játszom, amíg a csapatnak szüksége van rám, aztán oktatói képesítés­sel edzősködöm. Most már érthetően több a szabad időm, behozhatom a lemaradást a családdal szemben, együtt élünk, együtt indulunk a sza­badba Még hétköznap is, hiszen amikor az asszony dolgozik, a nyári szünidőben a gyerekek elkísérnek az edzésekre, és kivárják, míg végzek. Az esték már nyugodtak, nincs izga­lom, készülődés a következő mérkő­zésre. Este 8 után már nem csörög a telefon. MUHA JÓZSEF Japán emlék: A csodálkozó Gergely 34 □

Next