Új Tükör, 1987. július-szeptember (24. évfolyam, 27-39. szám)
1987-08-23 / 34. szám
KÉZEN FOGVA VEZETTÉK AZ ELSŐ EDZÉSRE ■ A magyar férfi asztalitenisz a kivételes sportágak közé tartozik- több „arany korszakot” megélt. Elég csak hivatkozni a nagy elődökre: Barna, Mehlovits, Szabados, Bellák, Sidó, Kóczián, Bérezik, s máris szinte megszámlálhatatlan világ- és Európa-bajnokság emléke nyomul előtérbe. Az utolsó mohikán, a Klampár—Jónyer—Gergely, a nagy trió is már a múlté (az utódok kerestetnek), noha még mindhárman játszanak. Klampár és Jónyer Ausztriában profiskodik, Gergely pedig már szintén külföldi úttal a háta mögött az anyaegyesületben, a BVSC csapatában szerepel. Vele, a 34 éves vasutas versenyzővel idézzük a múltat, míg eljutunk a jelenig. — Hogyan is kezdődött? — Kőbányán, az MTK-pálya közelében laktunk, és mivel haverjaim a labdarúgást kedvelték, én is csak ezt a sportot ismertem. Egyetlen kivétel akadt, a bátyám, aki pingpongozott, és amikor a Központi Sportiskola asztalitenisz-szakosztálya megalakult, és toborzót hirdetett, kézen fogva vezetett az első edzésre. A nagy tudású szakemberek, Balatoni, Juhos, Volpert, jó érzékkel felfedezték a jelentkezőkben a tehetséget. Többek között Magos Jutka is akkor kezdett és jómagam is ott ragadtam. Tetszett, hogy kezdetben többet atletizáltunk, erőnléti és gömbérzéknövelő gyakorlatokat végeztünk, mintsem az asztalnál ütöttük a labdát. Most tudom csak ennyi év távlatából, milyen alaposan készítettek fel bennünket a versenysportolásra. — Ami igaz, az igaz. Alig több mint egy évtized leforgása alatt nagyszerű pályát futott be. — Klampárral és Jónyerrel a csapatban a Koreai NDK-ban a kínaiak előtt megnyertük a világbajnokságot, Újvidéken ezüstérmet, az Európabajnokságok közül Duisburgban és Budapesten elsők voltunk, Újvidéken másodikok. — És egyéniben? — Tizenhárom éve már, hogy Újvidéken először szerepeltem az Európa-bajnokságon, a döntőben a csehszlovák Orlowskytól kaptam ki, a párosban viszont együtt nyertünk aranyérmet. A világbajnokságon Jónyerrel párban lettünk elsők, nyertem Európa 12-t veretlenül, de sajnos, magyar bajnoki cím nem adatott meg. Itthon elsőnek lenni akkor nehezebb volt, mint külföldön győzni . Ahogyan a nagy hármast a szakemberek értékelték akkoriban, Klampárt a tudás, rónyert a higgadtság, Gergelyt a csupa szív játék jellemezte. Honnan ered ez a lelkesedés? — Amikor elkezdtem, eszem ágában sem volt, hogy azért játszom, mert egyszer világbajnok leszek. Egyszerűen szerettem ezt a sportot, szórakozást, felüdülést éreztem, először a heti háromszori edzésen, majd később a mindennapos gyakorlásokon. Annyira hevített a játék, hogy soha nem adtam fel csatát, csak akkor éreztem magam legyőzöttnek, ha a huszonegyedik pontot elérte az ellenfelem. Az meg külön serkentett, ha közönség előtt mérkőztünk. Mindig meg akartam hálálni a szurkolóknak, ha már érdemesnek tartottak, hogy eljöttek megnézni. — Élte a sportolók mindennapi életét. Abban az időben az asztalitenisz még nem tartozott a jól jövedelmező profi sportágak közé. Mégis a sportból élt? — Még nem voltam huszonegy éves és már megnősültem. Az élsportolói juttatás mellett gondoltam a civil pályára, és felvételire jelentkeztem a Testnevelési Főiskolára. Ekkor azonban Berczik Zoltán, mint szövetségi kapitány meghívott a válogatotthoz, és így a folytatás vagy helyesebben a kezdés elmaradt. Véletlen szerencsém, hogy ebben az időben megjelentek az asztaliteniszben a szponzorok. Először a japán Butterfly cég kezdte finanszírozni a magyar csapatot, később bevezették a pénzdíjas versenyeket, a Világ Kupákat, Nagy Díjakat, meghívásos tornákat, amelyekre tekintélyes összegeket fordítottak. Két éve, amikor már a válogatottól leköszöntem, egy szezonra Ausztriába szerződtem, de hamar rájöttem, nem fenékig tejfel a külföld, igaz több pénzzel, de több kiadással járt, és hamar visszajöttem, jobb nekem itthon a BVSC-nél. — Szinte az egész világot bejárta, látott, tapasztalt, élményeinek se vége, se hossza, mégis a legkedvesebb és a legfájóbb ezek közül? — A kalkuttai világbajnokságon az elődöntőben az ötödik szettben a francia Secretin, Constans páros már 20—16-ra vezetett, ilyen vesztett állásból nyertünk Jónyerrel és kerültünk a szintén megnyert döntőbe. Aztán a budapesti EB. Már 3-1-re vezettek a csehszlovákok, amikor én következtem Orlowsky ellen, akit előzőleg öt éven át nem sikerült legyőznöm. A közönség „feldobott”, nyertem, örültem a sikernek, de annak még inkább, ahogyan Berezik utána nyilatkozott. „Ha vezet is a hajrában az ellenfél, de a csapatunkban még Gergelynek van mérkőzése, akkor nyugodt vagyok, hogy nem vesztünk.” Fájó emlék több is van. A berni Európa-bajnokságon 2-0 és 18-5 után kikaptam az angol Hiltontól. Az még külön balszerencse, hogy a világbajnokságokon a négy közé jutásért mindig kínai versenyzővel kerültem szembe és alulmaradtam. — Az asztalitenisz népszerű sport. Az asztal mellől, hogyan látta, érezte azokat a változásokat, amelyeken a sportág előrehaladt? — Egy kis hasonlattal, mintha a negyvenes évek autóit a mai Forma–1-esek mellé állítanám. Kezdő koromban arra törekedtem, hogy szépen, stílusosan, akár százszor egymás után képes legyek labdát visszaütni. Ezt követte a pörgetés és ezzel a játék gyorsulása, amit még megnövelt a magyarok újítása, a pörgetés megkontrázása. Hol voltak akkor már a százszoros labdamenetek? És még jött a sportszerek forradalma, az egyszínű ütőborításnál kezdte elveszteni a játék a látványosságát, az adogatások után rögtön máris mindenki „beütötte” a labdát, szinte egy váltásig jutottunk a száztól. Az asztalitenisz „atompingpong” lett, maximális fizikai és idegi felkészülést kívánó sport. Kétségtelen a rohamléptű fejlődés, és harminc éven felül már csak kivételesen lehet olyanokat látni, mint Klampár, a jugoszláv Strbek, akik erre képesek, de ők sem olyanok, mint fénykorukban. Érthető, hogy Gergely Gábor is csendesebb vizeken evez? — Tizenöt éves házassági évfordulóm közeledik, a feleségem ma is hű és megértő társ, akivel együtt örülünk három szép gyermekünknek. Barbara 13 éves, kedveli a könyveket, Noémi tízéves, a zongorát szereti, a hétéves Gábor a karatéhoz vonzódik. Úgy gondolom, még addig játszom, amíg a csapatnak szüksége van rám, aztán oktatói képesítéssel edzősködöm. Most már érthetően több a szabad időm, behozhatom a lemaradást a családdal szemben, együtt élünk, együtt indulunk a szabadba Még hétköznap is, hiszen amikor az asszony dolgozik, a nyári szünidőben a gyerekek elkísérnek az edzésekre, és kivárják, míg végzek. Az esték már nyugodtak, nincs izgalom, készülődés a következő mérkőzésre. Este 8 után már nem csörög a telefon. MUHA JÓZSEF Japán emlék: A csodálkozó Gergely 34 □