Új Tükör, 1987. július-szeptember (24. évfolyam, 27-39. szám)
1987-09-06 / 36. szám
MOTOROZÁS A SZÍVEM KÖRÚI ■ Soraimból kiderül, hogy még nem váltam halhatatlanná, amire előző cikkem szerint esélyes voltam. Ez nem tölt el keserűséggel, mert inkább vagyok egy infarktust átvészelt élő, mint halhatatlan holt Még ha lappang is bennem az a tudat, hogy jöhet a következő ... Most, még mindig a kórházi ágyon, szövöm tovább az analógiát a motorsportba kerülésemről és készülő könyvem megjelenéséről. A versenyek rajtjánál sem jelenhet meg akárki, csak akit alkalmasnak tartanak erre. Ezt azonban nem szubjektív szempontok, hanem az edzésidők döntik el. Ma már a stoppert sem ember nyomkodja, hanem elektronika működteti. Ha a kéziratokat is valamiféle elektronika értékelné, úgy vidám hangulatú szellemeskedésem a mindenhatóval nem kerül egy humor iránt érzéketlen hitbuzgó irodalmárhoz. Az elektronikus agy, értve a tréfát bizonyára kiírta volna a kéziratból azt a részt, amiről önmagára ismert, hogy arra kértem az urat, segítse elő új könyvem kiadását, hisz az ő emberei ülnek állami kiadóink vezető helyein. Ez arra emlékeztet, amikor 1948- ban a Nemzetközi Motoros Nagydíjra beneveztem, mert akkor is elutasítottak a „kéziratommal”, azaz háborút járt BMW motorommal, mert a szakvezető tisztét akkor sem odavaló személyiség töltötte be. Edzésidőm alapján azonban mégis megjelenhettem a rajtnál. És, mint egyetlen magyar, győztem az „őskori szörnnyel”. Amikor a „rövid a kardod . . .” alapján 500-as BMW-met egy 100-as Mátra motorral toldottam meg 600-asra. Hogy versenyezhessek e szokatlan alkotmánnyal, a nemzetközi fórum döntésére volt szükség. Ezzel is győztem, így méltó választ adtam a téves bírálatokra. Utána, amikor kompresszort (a mai turbó őse) szereltem veterán motoromra, még örült is a rendezőség, és ettől kezdve elismertek. Viszont ma, noha többtucatnyi könyvem és számtalan cikkem jelent meg, ítészem azt írja, hogy a nevemet sem ismeri. És ellentétben a versenyzéssel, nincs mód bizonyításra. Ezért ment szívemre a játék. Így jöttem rá, hogy miként a versenyen egy rosszul vett kanyar, éppoly végzetes lehet, ha a szerző írásában akárcsak egy mondattal is megsérti a bíráló politikai vagy egyházi hitvallását. Hátha még mindkettőt! Noha jól megértettük egymást az úrral, ítészem mégis azzal az indoklással nem engedett megjelenni, hogy nem ismerek se istent, se embert. (Mintha ő ismerné az urat... vagy tán engem ... Vagy a mi uraink ismerik őt? és társait?) így hiába hat elismerő lektori véleményezés harminc oldal terjedelemben, neves hozzáértőktől. Miként a versenyen rosszul vett kanyar, a pár soros, de egyértelmű elutasítás, az intköteg alján lapuló végkonklúzió a döntő. Hisz kinek van ideje, kedve elolvasni a hosszú elemzéseket. Egyszerűbb és bevált szempont: ha valami nem jelenik meg, abból nem lehet baj, és számon se kérik. Attól sem lett volna senkinek hiányérzete, ha annak idején én, az outsider nem jelenek meg az 1948-as Nemzetközi Nagydíj startjánál, hisz csak a célban lettem kategóriagyőztes. Az sem hiányzott senkinek, hogy annak idején szektás szakvezetőm jóvoltából a Schwerinben megnyert Európa-bajnoki futam után nem állhattam rajthoz, mert a versenyt nyugaton futották. Pedig egy hatodik helyezés is elegendő lett volna, hogy ne EB-ezüst, hanem EB-aranyérmesként fejezzem be sportpályafutásomat. Ez is csak nekem hiányzik. Talán már nekem sem... ha úgysem értékelik. Most jött be az orvos a szobámba, és miközben a pulzusomat fogja, beleolvasott a kéziratomba. Arra figyelmeztetett, hogy írjak inkább másról, mert rossz lesz az elektrokardiogrammom. Ezért témát váltok, és azt figyelem, miről beszélnek orvosaim az ajtóban. Jó fülemnek köszönhetően meghallottam, amint kezelőorvosom azt mondta a főorvosnak, hogy jobb lenne engem olyan szobába tenni, ahol felügyelet alatt vagyok, hátha jön egy újabb attak ... ő is gondolt erre, válaszolt a főorvos. Én azonban jobban érzem itt magam. Ezért szólt az éjjeli ápolónőnek, hogy időnként nézzen be hozzám. Ezek után kiment az álom a szememből. Az sem nyugtatott meg, hogy a nesztelenül besurranó ápolónő mindaddig hajolt közelebb hozzám, míg hangosabb lélegzéssel életjelt nem adtam magamról, majd egy „huh, még élek!” suttogással el nem riasztottam. Amikor hosszabb idő múlva ismét megjelent a nővér, már eltréfálkoztunk, de mégsem mertem elaludni attól tartva, hogy fel sem ébredek. Pedig majd’ elnyomott az álom. Már feküdtem a mellettem lévő intenzív osztályon, ahol műszerek jelzik, ha kihagy a motor és adnak egy gázfröccsöt, hogy le ne álljon. Ez megnyugtatóbb, mint hogy jókor jön-e a nővér, és nem késnek-e el az újraindítással. Jobb tehát, hazafekszem. Reggel kialudva ébredtem ... a helyemen. A „megnyugtató” intenzívről csak álmodtam. Ez igazolja nézőpontelméletemet. Eddig ugyanis az intenzív osztályt a túlvilág előszobájának tartottam és szorongással töltött el. Most életben maradásom biztosítékának véltem. És amikor megvirradt, ismét a régi nézőpontból szemléltem helyzetemet, amelyet jó dolgomban már-már megfeledkeztem. Hogy 1939-től ajándék minden napom, ha túléltem a felvidéki erdélyi, főleg a délvidéki bevonulásokat, a háborút a Don-i kanyarban, a szökést és a fegyveres ellenállást, a motor- és motorcsónakversenyzést, súlyos sérüléseimet, nem utolsósorban a motorozást napjaink autósai között, no meg a legutóbbi könyvem kiadásával járó izgalmakat, és orvosaim is egészségesnek találtak, most már mi bajom lehet? Mielőtt távoztam a kórházból, hosszan elbeszélgettem azzal az orvossal, aki sportszerepléseim és a tévériport révén ismert fel. Mint mondotta, ő is régi motoros, most ízületi bántalmait kezelik. Sokat beszélgettünk a sportról, egyebekről, és hasznos orvosi tanácsokat adott. Mielőtt elköszöntem, elolvasta a kórházi zárójelentést, átnézte újabb leleteimet. Nagyon meglepődtem, amikor, ismerve az előzményeket, kijelentette: most jött rá, hogy az infarktust az autóm fényezésénél használt csiszológép vibrációja és a belélegzett por okozta. Ezt rövidesen kilélegzem, szívizmaimat pedig a gyógyszerek rendbe hozzák. Elmondota még, hogy ő egy nagy jelentőségű találmányon dolgozik, és arra kért, hogy „én mint befolyásos ember" segíteném őt, mert féltékeny kollégája akadályozta munkáját. Esetleg írnék egy cikket erről. Hazatérve a kórházból korán lefeküdtem. Mély álmomból a telefon riasztott fel. Orvos ismerősöm elnézést kért a korai (hajnali 3 órai) zavarásért, de az ügy nem tűr halasztást, mert nagy hatalmú riválisa az idegosztályra vitette. Kért, hogy segítsek rajta. Nem volt nehéz rájönnöm, hogy egy elmebeteggel szórakoztam, és hallgattam áhítattal orvosi tanácsait. Két hét lakásomban töltött abszolút pihenés következett. Ezalatt a javasasszonytól — akinek félmilliós Citroenjét szoktam javítani — akadémikus orvosprofesszor barátomig mindenkivel konzultáltam betegségemről. Különösen figyeltem azokra, akik infarktuson estek át, de azokat sem kerülhettem el, akik sírdogálva ismertették, miként hunyt el hozzátartozójuk. Volt, aki azt ajánlotta, szokjak vissza a dohányzásra, ahogyan ő is tette, pedig ő már az intenzíven feküdt, és apátiával figyelte a kardiográf akadozó működését. Most a cigi megnyugtatja. Ez a legfontosabb tényező, mondta, mint a minimális nikotin romboló hatása. Hiszen a szívesek úgysem élnek oly soká, hogy ebből nagy menynyiség halmozódhatna fel a szervezetben. A fizikai megterhelésre olyan tanácsot kaptam, hogy ezzel úgy áll a helyzet, mint az autóbejáratással. Minél gyorsabban mennek vele, annál gyorsabb lesz a bejáratás után. Mivel én tudom, hogy az ilyen módszernél a motor megy gyorsan tönkre, így magamat még fokozottabban kímélem, és csak kezelő orvosaim tanácsait fogadom meg. Visszatérve a kórházba a felülvizsgálat és az objektív elektrokardiográf nagymértékű javulást mutatott. Orvosaim így is további pihenést javasoltak, és óvtak az izgalmaktól. Autót természetesen vezethetek, mert az nálam rutintevékenység, így az nekem nem jelent s°m munkát, sem izgalmat. Ezen felbátorodva megkérdeztem, hogy mérsékelt izgalommal járó házias kivitelben hányszor gyakorolhatom egy héten a szexet. Orvosaim láthatóan meglepődtek, majd a főorvos kijelentette, hogy az egyelőre szigorúan tilos. Ezt előbb kellett volna mondania, gondoltam a feleségemre pillantva, és hazafelé megállapítottuk, hogy — miként a hidak avatás előtt —, kiálltam a terhelési próbát. Azóta egészségesnek érzem magamat. Persze ezt már nem mondtam meg orvosaimnak. Meg azt sem, hogy séta helyett autót csinálok, írom újabb könyveimet és cikkeimet. Mások úgy írnák, dolgozom. Én viszont úgy érzem, ez nekem a tét, enélkül lennék igazán halott Sőt még rosszabb, élőhalott, mint a többheti abszolút pihenés alatt. BURÁNYI ENDRE Verseny után az oldalkocsira szerelt motorral 34 □