Új Tükör, 1987. július-szeptember (24. évfolyam, 27-39. szám)

1987-09-06 / 36. szám

­ MOTOROZÁS A SZÍVEM KÖRÚI ■ Soraimból kiderül, hogy még nem váltam halhatatlanná, ami­re előző cikkem szerint esélyes vol­tam. Ez nem tölt el keserűséggel, mert inkább vagyok egy infarktust átvészelt élő, mint halhatatlan holt Még ha lappang is bennem az a tu­dat, hogy jöhet a következő ... Most, még mindig a kórházi ágyon, szö­vöm tovább az analógiát a motor­sportba kerülésemről és készülő könyvem megjelenéséről. A verse­nyek rajtjánál sem jelenhet meg akárki, csak akit alkalmasnak tarta­nak erre. Ezt azonban nem szubjek­tív szempontok, hanem az edzésidők döntik el. Ma már a stoppert sem ember nyomkodja, hanem elektroni­ka működteti. Ha a kéziratokat is valamiféle elektronika értékelné, úgy vidám hangulatú szellemeske­désem a mindenhatóval nem kerül egy humor iránt érzéketlen hitbuzgó irodalmárhoz. Az elektronikus agy, értve a tréfát bizonyára kiírta vol­na a kéziratból azt a részt, amiről önmagára ismert, hogy arra kértem az urat, segítse elő új könyvem ki­adását, hisz az ő emberei ülnek álla­mi kiadóink vezető helyein. Ez arra emlékeztet, amikor 1948- ban a Nemzetközi Motoros Nagydíj­ra beneveztem, mert akkor is el­utasítottak a „kéziratommal”, azaz háborút járt BMW motorommal, mert a szakvezető tisztét akkor sem odavaló személyiség töltötte be. Edzésidőm alapján azonban mégis megjelenhettem a rajtnál. És, mint egyetlen magyar, győztem az „ősko­ri szörnnyel”. Amikor a „rövid a kardod . . .” alapján 500-as BMW-met egy 100-as Mátra motorral toldottam meg 600-asra. Hogy versenyezhes­sek e szokatlan alkotmánnyal, a nemzetközi fórum döntésére volt szükség. Ezzel is győztem, így méltó választ adtam a téves bírálatokra. Utána, amikor kompresszort (a mai turbó őse) szereltem veterán moto­romra, még örült is a rendezőség, és ettől kezdve elismertek. Viszont ma, noha többtucatnyi könyvem és számtalan cikkem jelent meg, íté­szem azt írja, hogy a nevemet sem ismeri. És ellentétben a versenyzés­sel, nincs mód bizonyításra. Ezért ment szívemre a játék. Így jöttem rá, hogy miként a ver­senyen egy rosszul vett kanyar, épp­oly végzetes lehet, ha a szerző írá­sában akárcsak egy mondattal is megsérti a bíráló politikai vagy egy­házi hitvallását. Hátha még mind­kettőt! Noha jól megértettük egy­mást az úrral, ítészem mégis azzal az indoklással nem engedett megje­lenni, hogy nem ismerek se istent, se embert. (Mintha ő ismerné az urat... vagy tán engem ... Vagy a mi uraink ismerik őt? és társait?) így hiába hat elismerő lektori vé­leményezés harminc oldal terjede­lemben, neves hozzáértőktől. Miként a versenyen rosszul vett kanyar, a pár soros, de egyértelmű elutasítás, az intköteg alján lapuló végkonklú­­zió a döntő. Hisz kinek van ideje, kedve elolvasni a hosszú elemzése­ket. Egyszerűbb és bevált szempont: ha valami nem jelenik meg, abból nem lehet baj, és számon se kérik. Attól sem lett volna senkinek hiány­érzete, ha annak idején én, az out­sider nem jelenek meg az 1948-as Nemzetközi Nagydíj startjánál, hisz csak a célban lettem kategóriagyőz­tes. Az sem hiányzott senkinek, hogy annak idején szektás szakvezetőm jóvoltából a Schwerinben megnyert Európa-bajnoki futam után nem áll­hattam rajthoz, mert a versenyt nyugaton futották. Pedig egy hato­dik helyezés is elegendő lett volna, hogy ne EB-ezüst, hanem EB-arany­­érmesként fejezzem be sportpálya­­futásomat. Ez is csak nekem hiány­zik. Talán már nekem sem... ha úgysem értékelik. Most jött be az orvos a szobámba, és miközben a pulzusomat fogja, be­leolvasott a kéziratomba. Arra fi­gyelmeztetett, hogy írjak inkább másról, mert rossz lesz az elektro­­kardiogrammom. Ezért témát váltok, és azt figyelem, miről beszélnek or­vosaim az ajtóban. Jó fülemnek kö­szönhetően meghallottam, amint ke­zelőorvosom azt mondta a főorvos­nak, hogy jobb lenne engem olyan szobába tenni, ahol felügyelet alatt vagyok, hátha jön egy úja­bb at­tak ... ő is gondolt erre, válaszolt a főorvos. Én azonban jobban érzem itt magam. Ezért szólt az éjjeli ápo­lónőnek, hogy időnként nézzen be hozzám. Ezek után kiment az álom a sze­memből. Az sem nyugtatott meg, hogy a nesztelenül besurranó ápoló­nő mindaddig hajolt közelebb hoz­zám, míg hangosabb lélegzéssel élet­­jelt nem adtam magamról, majd egy „huh, még élek!” suttogással el nem riasztottam. Amikor hosszabb idő múlva ismét megjelent a nővér, már eltréfálkoztunk, de mégsem mertem elaludni attól tartva, hogy fel sem ébredek. Pedig majd’ elnyomott az álom. Már feküdtem a mellettem lé­vő intenzív osztályon, ahol műszerek jelzik, ha kihagy a motor és adnak egy gázfröccsöt, hogy le ne álljon. Ez megnyugtatóbb, mint hogy jókor jön-e a nővér, és nem késnek-e el az újraindítással. Jobb tehát, ha­za­­fekszem. Reggel kialudva ébred­tem ... a helyemen. A „megnyugta­tó” intenzívről csak álmodtam. Ez igazolja nézőpontelméletemet. Ed­dig ugyanis az intenzív osztályt a túlvilág előszobájának tartottam és szorongással töltött el. Most életben maradásom biztosítékának véltem. És amikor megvirradt, ismét a régi nézőpontból szemléltem helyzete­met, amelyet jó dolgomban már-már megfeledkeztem. Hogy 1939-től aján­dék minden napom, ha túléltem a felvidéki erdélyi, főleg a délvidéki bevonulásokat, a háborút a Don-i ka­­nyarban, a szökést és a fegyveres el­lenállást, a motor- és motorcsónak­­versenyzést, súlyos sérüléseimet, nem utolsósorban a motorozást nap­jaink autósai között, no meg a leg­utóbbi könyvem kiadásával járó iz­galmakat, és orvosaim is egészséges­nek találtak, most már mi bajom le­het? Mielőtt távoztam a kórházból, hosszan elbeszélgettem azzal az or­vossal, aki sportszerepléseim és a tévériport révén ismert fel. Mint mondotta, ő is régi motoros, most ízületi bántalmait kezelik. Sokat be­szélgettünk a sportról, egyebekről, és hasznos orvosi tanácsokat adott. Mielőtt elköszöntem, elolvasta a kór­házi zárójelentést, átnézte újabb le­leteimet. Nagyon meglepődtem, ami­kor, ismerve az előzményeket, kije­lentette: most jött rá, hogy az in­farktust az autóm fényezésénél hasz­nált csiszológép vibrációja és a be­lélegzett por okozta. Ezt rövidesen kilélegzem, szívizmaimat pedig a gyógyszerek rendbe hozzák. Elmondo­­­ta még, hogy ő egy nagy jelentőségű találmányon dolgozik, és arra kért, hogy „én mint befolyásos ember" segíteném őt, mert féltékeny kollé­gája akadályozta munkáját. Esetleg írnék egy cikket erről. Hazatérve a kórházból korán lefe­küdtem. Mély álmomból a telefon riasztott fel. Orvos ismerősöm elné­zést kért a korai (hajnali 3 órai) za­varásért, de az ügy nem tűr halasz­tást, mert nagy hatalmú riválisa az idegosztályra vitette. Kért, hogy se­gítsek rajta. Nem volt nehéz rájön­nöm, hogy egy elmebeteggel szóra­koztam, és hallgattam áhítattal orvo­si tanácsait. Két hét lakásomban töltött abszo­lút pihenés következett. Ezalatt a javasasszonytól — akinek félmilliós Citroenjét szoktam javítani — aka­démikus orvosprofesszor barátomig mindenkivel konzultáltam betegsé­gemről. Különösen figyeltem azokra, akik infarktuson estek át, de azo­kat sem kerülhettem el, akik sírdo­­gálva ismertették, miként hunyt el hozzátartozójuk. Volt, aki azt aján­lotta, szokjak vissza a dohányzásra, ahogyan ő is tette, pedig ő már az intenzíven feküdt, és apátiával fi­gyelte a kardiográf akadozó műkö­dését. Most a cigi megnyugtatja. Ez a legfontosabb tényező, mondta, mint a minimális nikotin romboló hatása. Hiszen a szívesek úgysem él­nek oly soká, hogy ebből nagy meny­­nyiség halmozódhatna fel a szerve­zetben. A fizikai megterhelésre olyan ta­nácsot kaptam, hogy ezzel úgy áll a helyzet, mint az autóbejáratással. Minél gyorsabban mennek vele, an­nál gyorsabb lesz a bejáratás után. Mivel én tudom, hogy az ilyen mód­szernél a motor megy gyorsan tönk­re, így magamat még fokozottabban kímélem, és csak kezelő orvosaim tanácsait fogadom meg. Visszatérve a kórházba a felül­vizsgálat és az objektív elektrokar­­diográf nagymértékű javulást muta­tott. Orvosaim így is további pihe­nést javasoltak, és óvtak az izgal­maktól. Autót természetesen vezet­hetek, mert az nálam rutintevé­kenység, így az nekem nem jelent s°m munkát, sem izgalmat. Ezen fel­bátorodva megkérdeztem, hogy mér­sékelt izgalommal járó házias kivi­telben hányszor gyakorolhatom egy héten a szexet. Orvosaim láthatóan meglepődtek, majd a főorvos kije­lentette, hogy az egyelőre szigorúan tilos. Ezt előbb kellett volna monda­nia, gondol­tam a feleségemre pil­lantva, és hazafelé megállapítottuk, hogy — miként a hidak avatás előtt —, kiálltam a terhelési próbát. Az­óta egészségesnek érzem magamat. Persze ezt már nem mondtam meg orvosaimnak. Meg azt sem, hogy sé­ta helyett autót csinálok, írom újabb könyveimet és cikkeimet. Mások úgy írnák, dolgozom. Én viszont úgy ér­zem, ez nekem a tét, enélkül lennék igazán halott Sőt még rosszabb, élőhalott, mint a többheti abszolút pihenés alatt. BURÁNYI ENDRE Verseny után az oldalkocsira szerelt motorral 34 □

Next