Új Tükör, 1987. október-december (24. évfolyam, 40-52. szám)

1987-10-04 / 40. szám

2. Könyv OTT MEGY EGY KALAP! Kopré József új könyve Kopré József legutóbb érdekes vers­kötettel jelentkezett. Most prózai kötetére figyeltünk fel, amely cím­adó „kisregényén” kívül néhány no­vellát is átnyújt olvasóinak, örü­lünk, hogy egy ilyen könyvet talá­lunk a sok között, mint Kopré Jó­zsef kis terjedelmű, szépen kiállí­tott kötete. Mert ez igazi irodalom! A túldicsérés ártana a könyvnek. Ami műfaját illeti: van a kötetben kisregény, néhány novella és egy emlékezés Móricz Zsigmondra, akii­nek a szerző a Kelet Népénél fa­­mulusa volt hajdanában, íróságának inasidején. Mély líraisággal megírt irodalomtörténet is ez az emléke­zés. A címadó kisregényt inkább hosz­­szabb novellának nevezhetnénk. Fe­szült drámaiságú írás: egy ártatlan, naiv ember az igazságát keresi. Vé­gül ő jut a bolondok házába. Mar­ják Mihály tanító egy erkélyről a kalapjára köpő fiú megbüntetését követeli. Szigorú következetesség­gel. Mindenütt közönyt, elutasítást, sőt gorombaságot tapasztal. Mániá­kus is talán? Tragikomikus? Mert hiszen az eset egyszerű vásottság. De, ha nem fenyítik meg, mi lesz belőle? Kis ügy? Igen! De tragikus következményeket is sejtet. A kitűnően megírt kisregény azt is fájdalmasan érezteti, hogy nem­csak a kalapjára köpnek az ember­nek néha megtorlatlanul, hanem még vihognak is a bolondériáján, hogy követelni meri az igazságát! Filmre kívánkozik! A kötet többi elbeszélése életünk egy-egy problé­máját villantja fel. Mesterien. (Magvető) Harsányi Zoltán Pogány György és a két gyerekszereplő: Majer Zsanett és Janicsek Péter AMAZÓNIA Balázs Dénes útikönyve Folytatva egyszemélyes, hátizsákos, utánozható geográfiai expedícióit, amelyeknek egészen sajátos „stílu­suk” van. Balázs Dénes terve az 1980-as évek elején az volt, hogy a forrásvidékétől lefelé, mintegy „csu­rogva”, végigjárja a világ legna­gyobb folyamát, az Amazonas!, sze­mélyes tapasztalatokat gyűjtendő egyben arról, hogy mennyire veszé­lyeztetett Valóban a világ legna­gyobb, összefüggő erdőterülete: Amazónia. Szimptomatikus, korjel­ző azonban már az is, ahogyan há­borús hírek, politikai zűrzavarok miatt rögtön útja elején meg kell fordítania az útvonalat: „árral szemben”, alulról vág neki az Ama­­zonasnak. Bevezetőben bevallja: „Ne várjon ... tőlem az olvasó nagy felfedezéseket, vérfagyasztó vadász­élményeket, csetlő-botló utazásom leírásával csupán Amazónia mai va­lós világába szeretnék bepillantást engedni”. Nos, ezt a szerénykedést vehetjük jogosnak, ámde vehetjük fölöslegesnek is. Mert akadtak azért Balázs Dénes útján kalandok is. Másrészt, amidőn — részben, mint máskor is, távolra szakadt hazánk­fiai segítik őt tovább és tovább — nagyjából mégiscsak teljesítette ki­tűzött feladatát, úti beszámolóját éppen az teszi igazán érdekessé, hogy a kis, hétköznapi tények, epi­zódok, megfigyelések egyenrangúan vegyülnek azzal, amit speciálisan a földrajzkutató kíván nekünk elmon­dani. (Gondolat) Lázár István tolás rendkívül hatásos, elkötelezett, társadalmi és lélektani összefüggé­sekbe ágyazott módja tárul föl az olvasó előtt. Még portréiban sem csupán az egyes embert, hanem az ember természetét, az egyéni létet gúzsba kötő külső és belső tényező­ket mutatja föl. Sváby zaklatott, orgiasztikus, szí­nekben és formákban tobzódó, a mozgás motívumára épülő műveit még ma is sokan elutasítják. De — és ez a tábor évről évre, kiállítás­ról kiállításra és megismert műről megismert műve folyamatosan gya­rapszik — mind többen szeretik is. Mert ösztönösen vagy tudatosan ké­pesek megérteni, meglátni igazsá­gait. Azokat az igazságokat, amelye­ket — a műveket és a pályát ele­mezve — Egri rendre fölmutat mo­nográfiájában, ezzel nem elsősor­ban Svábynak, hanem a jó művé­szetre fogékony érdeklődőknek téve a nagyobb szolgálatot. (Corvina) Acsay Judit SVÁBY LAJOS Egri Mária monográfiája Mondhatnánk, Sváby festészetének hátterében Kokoschka munkál. És azt is, a hosszú ideig­­társ nélküli alkotó évtizedekkel előzte meg ko­rát azzal az erőteljes, néhol vad és kíméletlen expresszivitással, ame­lyet a nyolcvanas évek elejétől az új festészet helyezett érdeklődésünk előterébe. Mindkét állítás, bár van benne igazság is, csak részben áll helyt. Sváby művészete jóval több annál, mint amivel az ilyen-olyan párhuzamok, összehasonlítások rész­igazságai egyáltalán magyarázni tudják műveit, s valóban szuverén. Nemcsak az öntörvényű, hanem az „egytörvényű”, magabízó és ezzel jól választó fajtából. Pályáját, mun­kásságát nem a világ — alkalmi és időleges — felzárkózása, hanem az egységes és magán belül fejlődő életmű igazolja. Az indulásánál értetlenséggel, ide­genkedéssel fogadott alkotó útját Egri a keletkezési sorrendbe szedett fontosabb műveik elemzésén keresz­tül ismerteti meg az olvasóval. A kötetbe válogatott képek sorából az érzelem- és indulatteli emberábra­ Színház ÉJSZAKA Győri Kisfaludy Színház Vannak írók, akik ha pontot tesz­nek művük végére, nem egyköny­­nyen nyúlnak a leírt szöveghez. Ezek közé tartozhat Sánta Ferenc is, aki majd húsz éve fejezte be múltszembesítő történetfilozófiai drámáját, és változatlan érvényűnek tartva minden szavát, bocsátotta színpadi útjára. A győri színház Gyulán tartott előbemutatóját látva még hihettem, hogy a szabad tér nyeli el a gondolatokat, tompítja azt a feszültséget, melyet a huszita háború négy különböző világlátású résztvevőjének a ma alkotó írójával való szembesülése jelent. De kőszín­házba kerülve sem záródtak kerek egésszé, nem rendeződtek intellek­tuális élménnyé a szavak. Gondola­ti dráma révén okolhatnánk ezért az öt színészt, akik között csupán egy akadt, aki nem a szerepet el­tartva, hit nélkül, tisztes kívülálló­ként képviselte a forradalmár, a pap, a reformer, a paraszt vagy az író igazát. Patassy Tibor Eusebius csuhájába bújva elfogadtatta a tör­­ténelemalakító tettek helyett a léha­ságok élvezetébe menekülő, cinikus életforma létjogosultságát. Aligha lehetett ez a dráma megírásának és színpadra állításának célja. De hogy pontosan mi is volt, az Illés István rendezéséből nem derül ki. Meg­hagyja a jó színészi teljesítmény révén félrebillent helyzetet, és meg sem kísérli, hogy egyes jelenetek hangsúlyosabbá tételével, a szere­pek mélyebb kidolgozásával, az alakok közötti kapcsolat egyértel­műbb megrajzolásával, néhány el­igazító rendezői megoldással megfo­galmazza saját, mához szóló igazsá­gait. Ezek után nem meglepő, hogy író, rendező, színészek és a közön­ség között ezen a győri estén nem jön létre találkozás. Csizner Ildikó AZ UNOKAÖCSÉM NAGY CSIBÉSZ Veszprémi Petőfi Színház Színházi emberek mondják, hogy a gyerekközönség jóval őszintébb, mint a felnőtt publikum. Tapsából, mozgásából, közbeszólásaiból a „tetszésindex” biztosabban kiszá­mítható. S én Juhász István két csengetésre komponált játékának előadása után számoltam, és vég­eredményként jó közepes átlagot hoztam ki. A kezdeti lelkesedés, a jeleneteket átkötő zenét kísérő vas­taps fokozatosan elfogyott, és a vé­gére éppen csak annyi jutott, hogy a három felnőtt és a három gyerek­­szereplő kétszer meghajolhatott. Pe­dig a csínyekkel és jó cselekedetek­kel tarkított vakációtörténetnek akár a részeseivé is válhattak vol­na a csábészségeket elkövetőkkel egykorú, a nézőtéren ülő gyerekek. Csakhogy ehhez — s ez már felnőtt okoskodás — a színpadra állítónak az egyik legnehezebb rendezői fel­adatot kellett volna sikeresen meg­oldania. Ám Kolos Istvánnak, a rendezői tanulmányokat éppen csak megkezdő fiatal színésznek nem si­került elérnie, hogy kis tanítványai ne pusztán felmondják a szövegü­ket, hanem meg is éljék a rájuk méretezett kalandokat. Természete­sen ahogy azt mindennapjaik során teszik. Hiába próbálja Spányik Éva a minden poénlehetőséget kihasz­náló, a legapróbb mozdulatokig ki­dolgozott házsártos nagymama ala­kításával magára vonni a figyel­met. Hiába játssza el meggyőzően Tarján Györgyi a lányával együtt gondolkodó anyát, és hiába válik az unokabáty Pogány György megfor­málásában a gyerekek jópajtásává. A közönség nem elsősorban tőlük várta a csodát. Cs. I. Kiállítás REND Józsefvárosi Galéria Szép, kollektív illúzióink egyik leg­­szebbike, a rend a huszadik század képzőművészetében a konstruktiviz­mus irányzatában öltött formát. E hatalmas stílustendencia fejlődése, belső változatossága azonban azt is illusztrálja, hogy a rend fogalma mennyire relatív, s milyen sokrétű értelmezést kínál. Malevics egykori fekete négyzetéhez képest a most bemutatkozó művészközösség alko- Heritesz Gábor munkája

Next