Új Tükör, 1988. január-március (25. évfolyam, 1-13. szám)

1988-03-06 / 10. szám

Ellobbant a láng. Calgary most már éppen olyan város, mint a többi. Elvesztette különleges jelen­tőségét, már nem az olimpiai eszme jelképes központja, ahol havon, jé­gen olyan dicsfényt lehet szerezni, amely négy esztendeig világít. A láng ugyan kialudt, azonban a játé­kok akkor érik el céljukat, ha a kö­vetkező ötkarikás küzdelem kezde­téig ébren tartják azt a szellemet, amely az ókor görögjeitől ered, majd a modern ember próbálta felújítani. — Égjen az olimpiai láng nemze­dékeken át, egy mindig magasabbra törekvő, bátrabb és tisztább embe­riség javára — hirdette Pierre de Coubertin, és az utódok igyekeztek, amennyire tőlük kellett mindehhez hűek maradni. Üdvös lenne, ha nem is négy esz­tendeig, de legalább a nyári játékok lángjának megjelenéséig emlékez­hetnénk Calgary eseményeire, lát­ványos küzdelmeire, bajnokaira. Legyünk tehát szerényebbek, mint egykor a francia gróf. Gondoljunk vissza a különféle sportágakra, az aranyérmesekre, fő­leg azokra, akik, ha talán nem is érik el a hír­es előadók szintjét, de legalább nyomukba léphetnek. Va­laha Sonja Hennie, később pedig olyan versenyzők gyűjtöttek ma­guknak hervadhatatlan babért, mint például Eric Heiden. Őket győzel­meik után még sokáig emlegették, kérdéses, hogy a tizenötödik téli olimpiai játékokon a siker fényébe került sportolók közül kinek a híre lesz maradandó. Bár hivatalos pontverseny nem létezik, mert ez ellentmond a játé­kok eredeti szellemének, ennek elle­nére mindazok, akik büszkék lehet­nek a teljesítményükre, összeállíta­nak éremtáblázatot. Ennek terjesz­tése azonban olyan, mint a ragályé, mert mások is nyilvánosságra hoz­zák, hogy ki mennyi érmet gyűjtött össze, már csak azért is, hogy ked­vezzenek a győzteseknek. Nem kel­lett különösebb jóstehetség hozzá, hogy a szakemberek megállapítsák, a 15. téli olimpiai játékokon a Szov­jetunió és az NDK pályázhat a leg­több elsőségre, így is történt. E két ország fölényéhez nem férhetett semmi kétség, még a kanadai kö­rülmények, a nagy szél, eltérés az eredeti menetrendtől az időjárás miatt, mindez nem akadályozta meg a Szovjetunió és az NDK sportolóit, hogy kiemelkedjenek a mezőnyből. Ez tehát nem lepett meg senkit. Az már viszont váratlan volt, hogy a vendéglátó Kanada nem játszott fő­szerepet. Ennek is mutatkozik elő­nye, mert legalább senki se mond­hatta, hogy — amint ez már gyak­ran előfordult a sport történetében — a rendezők elfogultak saját ma­gukkal szemben. A juharlevelesek még a jégkorongozásban sem, amely pedig jellegzetesen kanadai sport, tudtak hírnevükhöz méltón szere­pelni. Más kérdés az, hogy náluk ez bármennyire is hihetetlen, esetleg sokak számára a hazai jégkorong­bajnokság vagy a kupaküzdelmek fontosabbak, mint az olimpia. Ha már a rendezésnél tartunk, ál­talában mindenki elismerte, hogy Calgary nem kímélte a pénzt, az erő­feszítést és az áldozatkész munkát. Sokan önként vállalták, hogy min­den ellenszolgáltatás nélkül közre­működnek, hogy az olimpia gépezete zökkenőmentesen működjék. Kanada földrésznyi ország, ez meglátszott az olimpiai létesítmények méretén is. Így például az olimpiai torony 190 méter magas, és a tetején 4,5 méte­res láng világította be a környéket. Ki fizette az építkezés költségét? Majdnem minden európai kíváncsi volt erre. Ez sem titok. A költsége­ket a Calgaryban székelő földgáztár­sulat vállalta. Természetes, hogy a kanadaiak nem szórták a pénzt, már jó előre olyan költségvetést készí­tettek, hogy éppen úgy, mint annak idején Los Angeles, Calgary se fi­zessen rá az olimpia rendezésére. Lehet tanulni. Feltehetően nemcsak abból ered, hogy megúszták ráfize­tés nélkül a kanadaiak, mert jó pén­zért eladták a televíziós közvetítések jogát, de talán még az sem volt elegendő számukra, hogy gazdag mecénásokat kerestek. A költség­vetést eleve nagy műgonddal állí­tották össze, bár hogy igazán ki járt jól és ki keresett ezen az olim­piai üzleten, ezt pontosan nemhogy innen Budapestről, hanem még ta­lán a helyszínen sem lehetne köny­­nyen megállapítani. Itt van például a síugrósáncok kérdése. Calgary ilyen szempontból rendhagyó az olimpiák és általában a nagy téli versenyek rendezése terén. Ott lé­tesítették a sísáncokat, ahol dom­bok nincsenek. A szervezők ugyanis azt szerették volna, hogy a sáncok a városban legyenek. Merész és új­szerű elképzelés. Meg akarták ugyanis kímélni a nézőket attól, hogy havas, hideg körülmények kö­zött messze kelljen utazniuk a sí­­ugróversenyek színhelyére. Könnyű elgy­­ombol a szél a sípályán Az olasz Alberto Tomba, aki két aranyérmet nyert 34 □

Next