Új Tükör, 1989. január-március (26. évfolyam, 1-13. szám)
1989-03-26 / 13. szám
/ 20 □ Az itt következő írásban 1987- ben szenett magyarországi tapasztalataimat foglaltam össze a nyugati magyar olvasó szám®ra A Szerző ELŐZMÉNYEK ... 1957 elején vékony fehér füzetet reklámozott a müncheni Greif-kiadó. A „Menekültek kalauzából” időszerű címe ellenére sem lett könyvsiker. A szerző, ifjú Thury Zoltán ugyanis azt állította, hogy a világjárás, a tanulás, a tapasztalatgyűjtés természetes folytatása a hazatérés. „Csak otthon adhatjuk át — írta —, amit utunkon láttunk, tanultunk, tapasztaltunk ... Megismertük a világot ... átvergődtünk jó néhány országhatáron .. . Ettünk idegenek asztalánál . . . Ellestünk szakmai titkokat ... Fejlődött arányérzékünk. Nem minden rossz már, ami hazai és nem minden ragyogó már, ami külföldi ... Az otthonmaradottak sok esetben különbek és értékesebbek nálunk, tagadhatatlan mégis azok fontossága, akik most egy ideig Nyugaton élnek.” Ha eljön az ideje, menjünk tehát haza. Amit ifjú Thury Zoltán nem tudott, az a pofonegyszerű tény volt, hogy ha tetszik, ha nem, az életet tér és idő keresztfájára feszítve éli az ember. Az ifjú titán családot alapít, gyermekei születnek, akiknek már nem a Nyugat, hanem az óhaza lesz az idegen. Munkája révén és az évek jogán úgyahogy ő maga is megtalálja valahol a helyét, és amint lankad benne az erő, úgy válik egyre inkább fájdalmas álommá a hazatérés, még annak is, akit netán tárt karokkal vár az óhaza. A csapdába én is beleestem. Igaz, mindvégig az erdélyi utazók példájára képzeltem el vadnyugati őrjáratomat. Szepsi Csombor vagy Apáczai Csere módján. Őket vallotta példaképének Cs. Szabó László is, egy olyan korban, amikor a hazatérés még hosszú távon sem volt elképzelhető. Nem váltam emigránssá, kivándorlóvá, telepessé — a vendégmunkások életét éltem, hoszszú, ám szándékom szerint mégiscsak ideiglenes tanulmányutamon. Harminc év múlt el így. Már-már úgy tűnt, hogy véglegessé válik az idegen, amikor — egy trópusi fertőzés után — káprázni kezdett a szemem. A sűrűsödő félhomály szivacsában volt időm végiggondolni az életemet. Megfogadtam, hogyha újra látok, első dolgom lesz hazamenni, felkeresni a szeretett tájakat, embereket. 1987-ben operáltak, február 19-én. Két hét múlva kezdtem visszanyerni a látásomat. Május végén pedig összecsomagoltam. Feleségem felmondta állását, nekem fizetés nélküli szabadságot adott az egyetem. Hazudnék, ha azt állítanám, hogy biztonságban éreztem magam. Harminc éve, amikor a nyakamba szedtem a világot, kiégett tankokat hagytam magam mögött, füstölgő romokat. Lehetetlen volt elfelejtenem, hogy nélkülem épült fel újra az ország, talán még ellenemre is, hiszen nem úgy, ahogyan én elképzeltem Nyugaton. De hát, a napi politikától fényévnyi távolságra éltem a trópuson. Ráadásul szépirodalommal foglalkoztam, ezt pedig — tudjuk — nem olvassák a politikusok. Bíztam benne, hogy — ha egyszer beengedtek — odabent sem lesz semmi bajom. A Wiener Walzer átdübörög a Lajta-hídon. Eszembe jut, hogy valamikor, nagyapáink idejében, ez volt itt a határ. De most nincs idő az ilyen renitens gondolatokra, csikorognak a fékek, a nyílt pálya, ahol megáll a szerelvény már Hegyeshalom. Lerántom az ablakot, a sínek mentén piros sapkás vasutasok kocogtatják a kerékagyakat. Feleségem figyel, tudja, félek és hiszi is, nem is, hogy lenne a félelemre okom. Akkor, harminc éve, még csak nem is élt. A határőr pedig, lám mosolyog. Iskolás gyerekek utaznak a kupéban. St. Gallen-iek, ott, ahol fráter Heribald ... de most ők kalandoznak a messzi Keletre, a dunaújvárosi uszodában vesznek részt valami tanfolyamon. Állok az ablakban, fűszeres levegőt vág arcomba a szél. Kelenföldön kígyóznak a fények, barna félhomály a Keleti üvegbúrája alatt. Megérkeztünk. Kisfiam tágra nyitja szemét, mosolyog. ELSŐ SZERELEM ... Nem először látogattam haza, de ez most mégis más volt, mint a régi turistautak. Állás, fizetés nélkül, és egy teljes évre nem nyaralni megy az ember. Erre az új helyzetre figyelmeztettek feleségem málhái, a többrendbeli bőröndök, ládák, kofferok. A vámon kellett átvenni őket, a Józsefvárosi pályaudvaron. Végigmentünk öcsémmel a Kerepesi temető kőfala alatt. Az irodában kövér szőke asszony panaszkodott. Úgy tudta, hogy a hazatelepülök nem fizetnek vámot, „és most — kiabálta — mégis feltörik a ládáimat!”. — Szabály — ismételgette türelmesen a finánc. — Elolvasta a szabályzatot? Abban benne van. — Of course! — hüppögte az asszony. — Ha én ezt tudom, háromszor is meggondolom ! — Miért? — kérdezte higgadtam öcsém. — Ott kint nincsenek vámosok? — A saját hazájától nem ezt várja az ember. Most mit csináljak? — Nyissa fel! — javasoltam. — De ha egyszer Szolnokon felejtettem a kulcsokat! Mi hamar átestünk a vámvizsgálaton. — Egy évre jöttünk — mondtam, de a finánc meg se nézte a száz kiló női ruhához tartozó harmincnapos turistavízumot. Nem kis erőfeszítéssel szedem össze ezeket az első emlékeimet. Inkább az ízekre, illatokra, a hangsúlyokra figyeltem az események helyett. Erről a napról egy év után az Orczy tér forgalma, a kétütemű motorok vidám pöfögése jut az eszembe, a délutáni nap pasztellszínei a temető kőfala alatt. Életem első, és talán egyetlen nagy szerelme volt ez a város. Amikor nem vettek fel az egyetemre, szinte megkönnyebbülten pártoltam át a Fővárosi Autóbuszüzemhez, ahol zavartalanul folytathattam kamaszkori csavargásaimat. Most örömmel tapasztaltam, hogy harminc év után sem váltak idegenné a régi útvonalak, a találkozás izgalma ma is torkon ragad. Körbejártam a kertet, felsegítettem trópusi csemetémet a fákra, amelyeket még a század elején ültetett a budapesti dédapa, megmutogattam riadt kisasszonyomnak a háztetőn a belövés nyomát, az ereszcsatornán a háborús repesznyomokat. Estefelé kiültünk a lugasba anyámmal, vasárnap pedig, mint régen, a meggyfa árnyékában ebédeltünk, a fehér abrosszal borított régi pingpongasztalon. Ünnepnapokon most is felhallatszott a hegyre a déli harangszó, amit hét közben elfojtottak a városi zajok. Hét közben a Kossuth rádión hallgattam a Belvárosi, mély, meleg kongását, a szárnyaló Mátyás-templomot. A televízió egyes műsora minden este eljátszotta a Himnuszt, sokáig a Himnuszszal fejeztem be minden napomat. Reggel meglátogattam a temetőben apámat. Tizenöt éve láttam utoljára őt. Aznap nem ültették ki a szobája elé, a fal felé fordulva feküdt a kopott kórházi vaságyon, úgy búcsúztunk el, hogy nem is láthatta az arcomat. Kért, hogy maradjak még néhány napot — béna testét rázta a zokogás, amikor megértette, hogy nem maradhatok. Így látom őt azóta is: egy sötét kórházi szobában a fal felé fordulva zokog. Még másfél évet élt. Valaha úgy képzeltem, hogy ha meggazdagszom, magamhoz veszem, kihozattatom. Nem gazdagodtam meg. Ez azonban nem változtat a lényegen: magára hagytam apámat. Immár tizenöt éve engem ráz csak a zokogás, valahányszor meglátogatom. A Farkasréten mindig is otthon éreztem magam. Útban hazafelé megebédeltem a sírásók törzshelyén, a Sasadban vagy ittam egy korsó sört a Bújelejtőben, Remenyik Zsigmond gesztenyefái alatt. Lassan, módszeresen körbejártam így a Sashegyet, a legszűkebb pátriámat, budai szülőfalumat. Ha velem tartott, elmondtam kubai asszonyomnak a barackosoik mélyén lapuló régi, verandás házak történetét, mérhetetlen nyugalommal töltött el, hogy itt minden galambdúc és minden öreg fa történetét tudom. Néha mintha megállt volna az idő. A szomszédban, Magda néni az én gyerekkoromban öreg volt. Ma szálfaegyenesen, ódon eleganciával lépked végig az utcán, és mintha már nem is lenne öreg. Egyik a másik után, előkerültek a régi barátok. Az elemi iskola padjaiból, mert tízéves koromtól már Gödöllőn végeztem a gimnáziumot. De ez az első tíz év szívós, kimeríthetetlen tartalék Volt, akit én kerestem fel, mások megszólítottak, a közértben, a postán, a buszon. Volt olyan is, mint Vermes Laci, vagy Pályili, akinek csak a nevét láttam egy-egy levélszekrényen, a Zólyom-lépcsőn, a Meredek, úton. „Várj csak!” — mondogatta körülöttem a család. „Minden csoda három napig tart!” A régi bölcsesség azonban nem vált be az én esetemben. A csoda, hogy itthon vagyok újra, nem veszített fényéből tizenkét hónap alatt. A BEILLESZKEDÉS Feleségem beiratkozott az egyetemre. Cserében valutakülföldinek nyilvánították, és egyéves tartózkodási engedélyt kapott. Két délelőttünkbe és háromszáz dollárunkba került a procedúra, amiből odaát, a Szigeten, vígan eltöltöttünk volna egy hónapot. De hol volt már a Sziget! Feleségem is csak akkor emlegette, amikor egyegy kirakat előtt átszámítgatta az árakat. Nekem pedig, mióta elővettem a kézirataimat, eszembe se jutott. Anyagi helyzetünk a vártnál kedvezőbben alakult. Ha nem tudtuk volna, most kiderült, hogy Budapesten hiánycikk a nyelvtudás. Feleségem hirdetésére tucatnyi diák jelentkezett, nekem az Európa Kiadó adott francia lektori megbízást. Ketten, félnapos munkával, kezdettől fogva megkerestük, amit könyvtáros öcsém vagy fényképész húgom. Ha van valami, amit ismerek, az a francia könyvkiadás. Átnéztem a lektorálásra váró könyveket, írtam a párizsi kiadóknak, és futószalagon gyártottam a jelentéseket. Szürke közkatonának, de hasznosnak éreztem magam. Valahogyan úgy, amint az ifjú Thury Zoltán elképzelte 1957 elején. Amerikában különórákból élni nehéz. A diákok nem fizetnek előre, sokat hiányoznak, lépten-nyomon félbeszakítják a tanulmányaikat. Mari itthon sem fogadott el semmit előre. De az óráiról senki se hiányzott, pedig feleségem — horribile dictu! — még házi feladatot is adott. Öröm volt nézni, amint ezek a grammatikán nevelkedett gyerekek levetették gátlásaikat, és megszólaltak angolul, spanyolul, félénken, de folyékonyan. Feleségem nem takarékoskodott az idejével: bejárt velük a követségek vetítéseire, a latin-amerikai fiatalok klubjába, ő is belekóstolt, milyen érzés, amikor valakire szükség van, nem megtűrt csodabogárként tanítja a humán tudományokat. A szerkesztőségekben, ahová bemerészkedtem, kedvesen fogadtak. Emlékszem, eleinte még az is furcsa volt, hogy ismerik a nevem. Névről ismertem én is a pesti irodalmi életet. Most egymás mellé illeszthettem az arcokat és a neveket. A szerkesztők kéziratot kértek, tőlem, aki harminc éve kéretlenül írom a szövegeimet. Meglepetésemre másodközlésre is elfogadták Nyugaton már megjelent elbeszéléseimet. Eleinte baráti gesztusra, segítő jóakaratra gyanakodtam ilyenkor. Nehéz volt elfogadnom, hogy a hazai olvasó számára egészen egyszerűen nem létezik a nyugati magyar irodalom, írásaimért minden lap honoráriumot fizetett. Egy-egy elbeszélésért anyám kétheti nyugdíjának megfelelő összeget. Ha nem közöltek volna hébe-hóba a franciák, a honoráriumról sem tudtam volna, hogy mi fán terem. Jól jött mindenesetre: kiegészítette az Európától érkező fizetésemet. Több mint két tucat írást közöltem így egy év leforgása alatt. Valahol el kell kezdeni az ismerkedést: nem bántam, ha a magyarországi olvasó húsz év késéssel ismeri meg 1960-as, 1970-es írásaimat. ( Folytatjuk) ■ «FERDINANDY GYÖRGY« ■ Hazaszarcadasmnnete &