Turán, 2000 (3. évfolyam, 1-6. szám)
2000-12-01 / 6. szám
TÁRLAT REMÉNY, KOROSKORUS - „EGYETEMES JELKÉPEK, ŐSI ÁLLATSZIMBÓLUMOK” (Marosi Ilona Magyarok Háza-beli tárlatának méltatásához Iá. lapunk belső borítóját) Az a budai utca, ahol műtermében Marosi Ilona festőművész újabb-újabb alkotói ciklusait bontakoztatja ki, „Budapest Fő- és Székváros” 1896-os millenniumi térképén is rajtavan. „Krúdys” tájék az. És Krúdy Gyula ama félálomszerű műveiben, melyek az ő századfordulóhoz kapcsolódó ifjúságát faggatják nosztalgikusan, felfeltűnnek olyan budai polgárnők, férfiak, akik kapcsolatot tartanak a magyar történelem mélyének misztikumával. Hát ilyen „csodalények” ma is élnek közöttünk? Krúdy Gyula némely regénye pedig közvetlenül idézi meg, egészen a numizmatikai részletekig, ős- és ótörténetünk világát, persze költészet-narkotikummal keverve. Amikor tehát a Magyarok Háza-beli festészeti kiállítást - „Egyetemes jelképek, ősi állatszimbólumok’’ - fölkerestem, és láttam a képek között sok olyat, amely eleinktől való jelképeket, művészi motívumokat használ kiindulásul, már tudtam: Marosit egy bevezető gondolat erejéig Krúdyval kell rokonítanom. Említeni kell aztán egy tudós régész-írót is, akinek gyönyörű képeskönyvei, főleg „A népvándorláskor művészete Magyarországon”, bizonyára három évtizeden át kísértették Marosi Ilonát. Valahogy így: ezekkel a domborított, öntött, faragott, vésett, karcolt griffekkel, szarvasokkal, turulokkal, életfákkal, napokkal-holdakkal majd még kezdened kell valamit! A László Gyula által bemutatott szkíta, hun, avar, magyar vagy éppen germán leletekről - korsókról, övezetekről, tarsolylemezekről stb. - ismerős figurák, motívumok 1999-2000. során kavarogva kirajzolódtak a vásznakon. Nem „leíró” alkotások születtek az őstörténettel való szellemi kapcsolatból. Azt sem mondhatni, hogy a képkeret „új honfoglalói” ugyanolyan axiómaszerűen hatnának, mint „őshazájukban”, egy-egy szíjvégen vagy díszkorongon. Egyszerre újrafogalmazással és új ajfogalmazással állunk szemben. Marosi Ilona festményein a bizonyos fokú variálás, tömörítés ellenére is határozottan fölismerhetők az eredeti figurák: bizonyos Eurázsia-szerte elterjedt, szimbólumerejű képi toposzok jellegzetesen ősmagyar vagy ősmagyar-rokon változatai, azoknak művészi-figurális sajátságaival. De a múzeumokból, könyvekből és kézműves utánzatokból ismerős, megkapó rajzolatú mitologikus ember-, állat-, növényalakzatoknak a festményeken már társszereplője lesz az egyéni szín- és formavilág. Az utalások is új tartalmakkal, mai és egyedi hangsúlyokkal egészülnek ki. Előtérben marad ugyan a kívülről jött elem, de a vele való művészi azonosulás során erősen feloldódik egy kortárs festő szellemi izzásában, lírájában. A kelermesi szkíta kurgán „szibériai aranylemezéről” való hím nőstény vaddisznópár például hogyan válik „Élenjárók vaddisznószimbóluma’’ c. képpé? Magába sűríti a vaddisznó-ábrázolások különböző népek által kifejezett értelmeit - hiszen a germánoknál például az ékalakot és dinamizmust hordozó állatnak harcászati közlendője is volt fölvesz más állatok (madarak) stilizálásakor használatos motívumot - csigavonal a végtagok kiindulásánál -, a háttér izgalmasan kiszínesedik, és a szimmetrikus állatpár körül e nonfiguratív, mértani és szerves alakzatok mintegy felmagasztosulnak. Ez a kompozíció már az életre-halálra, a szerelem kiteljesítésére és a hűséggel járó áldozatvállalás meghozatalára kötött emberi szövetség himnusza lehet a mi elköteleződést mellőző korunkban. Marosi Ilona képein mindig is sok feladatot bízott az eleve szimbolikus körre, körökre. Rejtetten, nyíltan egyaránt jelen vannak, beleszólnak a kép szerkezetébe, megosztanak, kizárnak, összekapcsolnak, szétfeszítenek, teljesség érzetét keltik, örvényt támasztanak sávosan vagy csigavonalba módosulva, fölkeltve tér- és időbeli távolságok szédületét, a bu- 142