Turán, 2003 (6. évfolyam, 1-6. szám)
2003-03-01 / 2. szám
NÉZŐPONT Jegyzetek 1 A szó-szótagoló írások sorába azon rendszerek tartoznak, amelyek elsősorban szójeleket és szótagjeleket használnak, például a sumér, az egyiptomi, a hettita írások. 2 A finnugrista áltudománynak a székely írás eredetéről nincs komolyan vehető mondanivalója. Nem tekinthető tudományos igényű hipotézisnek Vékony Gábor e tárgyban legújabban megjelent önellentmondó álláspontja sem, amely szerint: „Az ősmagyar írás az arameus írás átvétele, amelyen lényeges változtatásokat kellett végezni akkor, amikor egy egészen más szerkezetű nyelvet, egyebek között a magyart kísérelték meg rögzíteni. Ezt az átalakítást nagyobb mértékben a török népek végezték el, akik a sémi írás alapján egy tulajdonképpeni szótagírást alakítottak ki. A magyar írásrendszer a töröknél sokkal inkább megőrizte az eredeti sémi, arameus rendszert, tehát a török írásbeliség újításai ide már nem jutottak el, annak ellenére, hogy ezt az írást a magyarság ... biztosan a bolgártörököktől tanulta.” Magyar őstörténet, magyar honfoglalás, Nap Kiadó, Budapest, 2002., 195. o. Ha ugyanis ez igaz lenne, akkor azt írástörténeti paradoxonnak kellene tekintenünk. Az írást átvevő népek ugyanis nem szoktak az átvehető kényelmes írásrendszernél rosszabb, az írástörténet által már meghaladott típusú saját rendszert kialakítani. Az írásadaptációk éppen ellenkező eredménnyel szoktak járni: eleve csak a legjobb módszereket veszik át, azokat mintegy rögzítve és továbbfejlesztve (Varga Géza: Bronzkori magyar írásbeliség, Irástörténeti Kutatóintézet, 1993., 22-28. o.; Varga Géza: A székely rovásírás eredete, írástörténeti Kutatóintézet, 1998., 48. o.) Egy már alkalmazott írástörténeti vívmány elhagyására, egy fejlettebb írásrendszer lerontására eddig csak a sémi írásrendszerek szolgáltattak példát, amelyek ugyanis a korábbi írásrendszerekben alkalmazott szójeleket, szótagjeleket és magánhangzókat figyelmen kívül hagyva egy mássalhangzós írást fejlesztettek ki. Mivel a sémi nyelvek nem igénylik a magánhangzók jelölését, esetükben érthető a radikális jelszámcsökkentés. A ragozó török és magyar nyelv azonban kezdettől megköveteli a fejlettebb, valódi és teljes betűírás alkalmazását - itt tehát a visszalépés: a szó-szótagírás újbóli „feltalálása” sohasem lehetett cél. Ha a magyar írásrendszerben a tökéletes betűírás mellett mégis felismerhető a szószótagoló technika maradványa, akkor ez annak jele, hogy írásunk korábbi az arameusnál, s valamelyik hurri jellegű rendszer rokonságába tartozhat. 3 Mint azt Vékony Gábortól (Késő népvándorláskori rovásfeliratok a Kárpát-medencében, Életünk könyvek, 1987., 20. o.) tudjuk, a török jelsorrendnek „semmi köze“ a nikolsburgi ábécé latinos jelsorrendjéhez, amely leginkább az ugariti jelsorrenddel vethető össze. Azaz a székelyeknek újra fel kellett volna találniuk ezt az ugariti jellegű sorrendet - ha a törököktől kapták volna az írásukat. A székely rovásírással a kultúrpolitika tesz kivételt. Ha ugyanis elismernék az írás szó-szótagoló jellegét, akkor nyilvánvalóvá válna, hogy nem lehet viszonylag kései írásrendszer és nem származhatott az arameus, vagy a föníciai írásból, mert annál ősibb típust képvisel. Az írástörténettel foglalkozó, de annak alapfogalmaival sem bíró hazai szerzők esetenként betűírásként tárgyalják a székely rovásírást. A több hangértékű jeleket érthetetlen bogárjelekként említik, elkerülve velük kapcsolatban a szójel és a szótagjel szavak használatát. 5 Varga/1998/6. 6 Varga/1998/46. 7 Varga/1998/86.87. Az írásjeleken túl számjelek is azonosíthatók! 8 Németh Gyula még azt írta: „Rejtelmes - legalább egyelőre - a nikolsburgi ábécé us jele is” A magyar rovásírás, A magyar nyelvtudomány kézikönyve, MTA, Budapest, 1934. 23. o. Az „us” kérdésében az Akadémia tudománya azóta sem gyarapodott. 9 Varga/1993/102. 10 Varga Géza: A székelység eredete, Irástörténeti Kutatóintézet, 2001., 164. o. 11 A székely rovásírás hasonló jellegzetességei azt bizonyítják, hogy a magyar kultúra nem az északi tajgából, hanem a legkorábbi déli civilizációk köréből származik. Ezért nagy mindazok felelőssége, akik a székely írásról nem mindig helytálló dolgokat írnak és közölnek, mert - szándékuk ellenére - jelentős érvet ütnek ki a fennmaradás jogáért küzdő nemzet kezéből. A cikkben kifejtetthez hasonló tévedések a rovásírással szembeni indokolatlan bizalmatlanságot erősíthetik. Ezzel végső soron azokat támasztva alá, akik szerint a székely rovásírás primitív (Nemeskürty István: Mi magyarok. 1997. 13. o.), akik szerint ezzel komoly ember nem foglalkozik (Dienes István: A Kalocsa környéki rovásemlékről. Rovásírás a Kárpát-medencében. Magyar Őstörténeti Könyvtár, Szeged, 1992., 31. o.), s akik szerint az sem világos, hogy miért kell ezzel egyáltalán foglalkozni (Sándor Klára: A székely írás megíratlan történetei. Erdélyi Múzeum, 1996. 1-2. füzet.) 12 Azt az ősnyomtatványt, amelynek hátsó borítójába kötve rejtőzködött 1933-ig a nikolsburgi ábécét tartalmazó hártyalevél, 1483-ban nyomta A. Koburger sajtója. A valóság tehát éppen az 77