Turisták Lapja, 1936 (48. évfolyam)
Zsembery Gyula dr.: Nézzünk el olykor a Göcsejbe is (7 képpel)
204 Dr. Zsembery Gyula járunk és akkor is, mikor arról van szó, hogy nyaralásunk közben nem az ellenséges indulatú külföldet akarjuk gazdagítani filléreinkkel, hanem az itthoniakat akarjuk megismerni és támogatni. A Göcsej sokezer holdas fenyőrengetegei, az elhagyatott völgyek, a korhadozó fakeresztekkel körülvett hegyháti kápolnák, az apró, alig néhány száz lelket számláló falvacskák és a festői fekvésű szőlőhegyek" mindenesetre több gyönyörűséget okoznak a magyar szívnek, mint az idegenbeli vásári forgalmú turistagócok. A Göcsej saját családunknak kedves kis tagja, míg a Grossglockner és Zugspitze autóúttal, hideg-melegvizes szállodákkal, drótkötélpályával felékesített magaslatai olyanok, mint a szépen ondolált és kifestett külföldi nagyvilági dáma, aki lehet szép, de nekünk mindig idegen. A" Göcsej határai tekintetében eléggé egyöntetűen és határozottan állapodott meg a tudomány. Körülbelül a Zala, Kerka, Válicka között elterülő vidéket érti alatta — de mi turisták hozzászoktuk számítani ehhez a „szorosabban vett" területéhez Zala megyének azokat a vele határos részeit is, amelyekben az építkezés, fajösszetétel, szokások és minden, a turistáskodás közben meglátható tulajdonság hasonló, a föld külső képe pedig csaknem azonos. A Göcsej és környéke túlnyomórészt agyagdombokból áll, eredetileg az egész 300 méternél magasabb egységes fennsík lehetett, amelyet azonban a szél és a víz ereje hol mocsarasodásra hajló széles lapályokkal, hol meg meredek oldalú keskeny völgyecskékkel szeldelt fel. A tetők még ma is 300 m körül vannak — és ezek a naposabb, melegebb, kellemesebb helyek, míg a völgyek nedvesebbek, több bennük az árnyék. Az amúgy is rideg agyagra az Alpokból ide lefolyó hűvösebb légrétegek többször okoznak ködöt, bért, a nedvességben a ragályos betegségek is jobban terjednek. Igen ám, de az állam inkább csak a völgyek fenekén épít utat, vasutat, iskolát, középületeket, úgyhogy a falvak nagy része idővel leköltözik ugyan a szélesebb völgyelésekbe, de a nép nyári gazdasági központjai, szőlei, az alföldi tanyáknak megfelelő úgynevezett „hajlékai" csaknem kivétel nélkül a tetőkön maradnak. Ezeknek a hajlékoknak sokszor állandó lakosai is vannak — de kéményei ritkán. A hajlék füstje az ajtón távozik, zsúppal vannak fedve és építésük módja mindenütt a réges-régi építési módot mutatja — ellenben a nagyobb falvakban a festett, faragott, deszka homlokzatú, üstökös (és szintén régi divatú) házak mindjobban ritkulnak, helyüket a minden helyi zamatot és magyaros vonást nélkülöző „nemzetközi külvárosi" rendszerű építkezések foglalják el. Pedig akár megyei szabályrendelettel, akár kormányintézkedéssel különösebb nehézség nélkül meg lehetne óvni a helyi különlegességeket, még a más anyagból épülő „egészségesebb" újabb házaknál is, de természetesen ezt megfelelő gazdasági érzékkel és építési szakértelemmel bíró művészlelkeknek kellene megcsinálniuk. Ez az idegenforgalom szempontjából is kifizetődnék, mert a legtöbb „idegen" csak oda jár „forogni", ahol valami olyat lát, ami helyi különlegesség. Hát ha már nem csinálunk ilyen „különlegességeket" mesterségesen, a meglevőket ne hagyjuk elpusztulni! Ilyen puszuló, sőt maholnap csaknem teljesen ki is veszett helyi különlegesség az útszéli fakereszt, melyet hajdan meglehetősen egységes felfogásban és kivitelben, nagy szeretettel és türelemmel faragott ki magának a felállítója. Hónapokon, néha éveken át dolgozott rajta ráérő idejében , míg végre elkészült vele. Ma ezek már inkább kőből készülnek és az „alapítók" csak a pénzt adják hozzá. Éppen így csaknem teljesen eltűnt már a népviseletnek minden nyoma. Ahol a nagyszülőknek van még valami eldugott „paraszti" cók-mókjuk, ott is inkább röstellik ezt most már. Úgy a bocskoros nemesek, mint a volt jobbágyok úgy járnak, mint a „városi népek". Még a beszédjükben is iparkodnak a rádión nap-nap mellett hallott „úri" nyelvezetet eltanulni és nyelvük minden eredeti szépségét levetkőzni. Csodálatos, hogy sokszor ugyanaz a nyaraló, aki Tirolban odavaló népviseletben szaladgál és az odavaló nyelvből, szokásokból annyit igyekszik megtanulni és utánozni, amennyit csak lehet, az nálunk itthon éppen ellenkezőleg arra látszik a népet nevelni, hogy minden sajátosságát minél teljesebben hagyja el! A népi szokásokat igyekszik nevetségeseknek feltüntetni és arról, hogy maga is népviseletben töltse a nyarát — hallani sem akar! Pedig