Turul 1901 (A Magyar Heraldikai és Genealógiai Társaság Közlönye).
II. Kisebb rovatok - Megjegyzések "Az örökös főrendiség eredete Magyarországon" czímű munkának a Turulban megjelent ismertetésére. Dr. Schiller Bódog-tól
nagyfontosságú alkotmánytörténeti kérdéseknek, melyeket könyvem első része tárgyal, tisztázása érdekében, pontosabban — mert hát a könyvemben felhozottakhoz nincs mit hozzáadnom — azért, nehogy nemzeti múltunk szóban forgó nevezetes intézményeinek — úgy hiszem — téves képe rögződjék meg a Turul azon olvasóinak tudatában, akik csupán ezt az ismertetést ismerik és hallgatásomat esetleg megadásnak minősíthetnék. Munkám első része két főtételt volt hivatott a részletek kifejtésével és tüzetes megvilágításával teljes bizonyosság erejére emelni. Elsőben, hogy az örökös főrendiség, a nemességnek egy bizonyos körét kizárólag megillető közvetlen törvényhozói működés joga a királyi tanácsban való magánjoga s tehát egyben örökletes megjelenés intézményéből alakul ki. Továbbá azt, hogy ez a magánjogi örökletes megjelenés valóban intézményi jellegű volt, azaz hogy létezett egy a folyó kormányzati ügyek vitelére rendelt és a királyi törvényszékkel kapcsolatos tulajdonképeni tanácstól lényegesen különböző másik tanács is : a birtokaristokratia időnkinti gyülekezése, a tágabb királyi tanács. A t. bíráló úr elveti mind a két főtételt. A másodikat a lehető legkifejezettebben. Az elsőt elfogadja s «oly értelemben, hogy azok lettek a megalakult főrend tagjai, akik a király tanácsában voltak előbb ; de nem azért, mert ott voltak»; ámde világos, hogy ez csupán körülírása a határozott tiltakozásnak, mivel az okozati összefüggés tagadása nem egyéb a fejlődésbeli kapcsolat tagadásánál. Erre nézve általánosságban csak azt az egyet jegyzem meg (amit számos helyütt említettem munkám folyamán), hogy — egyik főtétel sem a magam eredeti, önálló állítása. A főrendi táblának a tágabb királyi tanácsból kifejlődését Hajnik akadémiai székfoglalója («A nemességnek országgyűlésen fejenkénti megjelenésének megszűnése») óta egyértelműleg hirdetik így jogtörténészeink, mint közjogászaink (lásd a könyvem 168. 1. idézetteket) ; én az alaptételt csupán a királyi tanácsban való magánjogi szereplésnek erősebb hangoztatásával egészítessem ki — és éppen ezt helyesli a birálat, concedálván, hogy «azok lettek a megalakult főrend tagjai, a kik a király tanácsában voltak előbb». A két királyi tanács létezése Knauznak, «Az országos tanács és országgyűlések története 1445 —1452» czimű munkája nyomán hasonlóképen általánosan elfogadott igazsága jogtörténetünknek, melyet megtalálunk úgy a kézi könyvekben, mint a rokon tárgyú tanulmányokban (36., 43. 1.), a melyről megemlékezett a könyvem nyomatása közben megjelent két munka is: Illés Józsefnek «Az Anjoukori társadalom és az adózás cz. dolgozata (20. 1.) és Zsindely Istvánnak «Magyar alkotmánya az Anjouk és Zsigmond alatt» (151. 1.) ; eleddig egyedül Fraknói tagadta a két királyi tanács fennállását, aki nyomatékos különvéleményéhez őszinte sajnálatomra tovább is ragaszkodik, a könyvemről a a «Századok»-ban közzétett nagybecsű bírálatának tanúsága szerint. Főtételeimnek ez az általánosan elfogadott, köztudat volta, semmi kétség, a priori is súlyosan esik latba azok elfogadhatósága mellett. Vájjon csakugyan elfogadhatók és elfogadandók-e a kifejtettem és bizonyítottam részletek alapján, arra nézve hadd vegyem sorra a t. bíráló úr hibáztató megjegyzéseit és ellenvetéseit, amelyeken az ő általános negáló ítélete nyugszik. A t. bíráló úr helyteleníti, hogy «proceres» alatt a «barones»-től különböző körét értem az uraknak (Munkám 24—26. 11.). «Tautologiát» emleget. Itt azonban igazán nem forog fenn tautologia. Nagy tudósok, kik valamennyire ismerték a középkori okleveles beszédmódot, Kovachich és Hajnik teljes határozottsággal a technikus értelemben vett «barones»-ről külömböző jelentést tulajdonítottak a «proceres» szónak ; én e részben csak annyiban vagyok nyitó, hogy «proceres» alatt okleveles bizonyságok alapján mást értek, mint ők, t. i. a nagybirtokos urakat. A t. biráló úr nem vette figyelembe azt a köztudomású és könyvemben szinte untató ismétléssekkel kifejtett tényt, hogy a «barones» hol szűk, hol tágabb, hol igen tág értelemben fordul elő ; ezért vádol engem alább — a bárói czimről szólva — következetlenséggel. A főurak időnkénti összejöveteleinek «egyedül a a nagybirtokosokra ruházása nem szabatos, mert ilyenekben, ha voltak, a király meghitt emberei vettek részt». Magam is ezt tartom, és kifejezetten meg is mondottam több helyütt pl. a 164. lapon megemlítvén, hogy «számos utczai tisztviselő, a kamarások, kapitányok stb. kétségkívül megjelentek a tágabb királyi tanács ülésein akkor is, midőn ugyanoly előkelő családból származó s egyenlő vagyonú trencsénmegyei vagy mármarosi nemes nem gondolt volna arra, hogy az ország legelőkelőbb, leggazdagabb urai között megjelenjen. Ámde kézzelfogható tények (lásd különösen a 30—32. lapokon felhozottakat) ellentmondanak annak, hogy a király bizalmát tekintsük a tanácsban való részvétel akár csak főalapjának. És jusson eszünkbe, hogy azokban az időkben a király bizalmától a nagybirtokosságig il n'y avait qu'un pas : a királynak bármikor módjában volt, hogy rövid idő alatt dúsgazdag földesúrrá tegye azt, a kit kegyébe fogadott (115. 1.)És Deák Ferenczek a középkorban nem akadtak. A 1. birály úrnak «a nagybirtokos» elnevezés ellen való aggályait már éppen nem tudom megérteni. • A birtok kiterjedése nem volt ismerve a gazdaságnak.» Kevésbbé volt volna az, mint ma, az ingó tó- 12* 91