TV mozi, 1982 (2. évfolyam, 1-4. szám)
1982-04-01 / 2. szám
ŐSBEMUTATÓ A HORIZONT TÉVÉMOZIBAN Bátor gyávaság (ZOLNAY PÁL KÉSZÜLŐ FILMJÉHEZ) Már egyenként megszámoltam a padlóköveket, a fölöttük futó csempéket, és még mindig hallottam az ajtó mögül azt a kétségbeesett hangot. Suttogott, mintha gyónnának odabent. Kissé riadttá, megilletődötté válik itt az ember, valami egészen felkavaró élményre vár. És akkor a pszichológusnő, aki a megmentett öngyilkosokkal foglalkozik végre kilépett a kórházfolyosóra és azt mondta: — Nem kell misztifikálni a dolgot! * * * — Milyen ember az öngyilkos? - kérdezem dr. Buda Béla pszichiátert. — Pontosan olyan, mint a többi, csak bajban van. Lehangolt, depresszió gyötri. Beteg a lelke, de gyakran a teste is, összeütközésbe kerül a környezetével, és méginkább önmagával. Többségük egyébként huzamosabb ideig pszichológiai-ideggyógyászati kezelésen esik át. — Ezek szerint a gyógymódok nem sikeresek? — Általában az orvostudomány legkorszerűbb eszközeit alkalmazzák. Az azonban, hogy a beteg véget vet-e az életének, vagy nem, az nem minősíti feltétlenül ezt a munkát, illetőleg ez nem kritériuma a sikeres vagy sikertelen kezelésnek. — Hogyan ítélik meg az öngyilkosságot ma Magyarországon? — Én azt hiszem, nem tartják olyan nagy szégyennek. Még olyan is akad, aki büszke rá. És egyáltalán nem szenzáció, az emberek inkább elfordulnak, ha ilyesmiről hallanak. Pedig nálunk a sikeres öngyilkosságok száma rendkívül magas, évente csaknem ötezer, és húsz-huszonöt ezer a kísérlet. Élenjáró szerepünket a nemzetközi statisztikában kétség kívül annak is köszönhetjük, hogy mi pontos adatokat közlünk. De talán fontosabb, hogy Magyarországon az öngyilkosság - mint magatartása kulturálisan hagyományozódik. Mit tett például a megesett parasztlány szégyenében? Kútba ugrott. A cselédlány gyufát ivott. Ezek tulajdonképpen szinte előírt viselkedési formák voltak. Végül is még ma is megértik, és csaknem helyeslik, ha valaki hasonlóképp cselekszik, mert csődbe került az élete. Ez a magatartás tehát rejtetten továbböröklődött a társadalomban. — Keveset vagy elegendőt beszélünk az öngyilkosságról? — Sokkal kevesebbet, mint kellene. Ez annak is köszönhető, hogy a Nyugaton a hatvanas években különös figyelmet szenteltek a mi öngyilkossági statisztikáinknak. Azt akarták kihámozni belőlük, hogy nálunk az önpusztítás a rendszer elleni tiltakozás egyik formája. Ez végtelenül erőszakolt következtetés volt, mert mi magyarok a rendszerváltozásoktól függetlenül legalább száz éve az elsők között szerepeltünk ezen a téren. Az ötvenes években például minden idők legalacsonyabb öngyilkossági arányát jegyezték fel Magyarországon. (A 100 ezer lakosra számított öngyilkosságok száma 1955-ben 20,5, 1974-ben 41,1, 1979-ben 44,9 - a KSH adatai alapján. A szerk.) És az is tény, hogy a szomszédos vagy távoli országokban élő magyarok szintén hasonló mértékben választják ezt a halálnemet. — Miért kevés a publikációk száma ebben a témában? — A sajtó talán eleget foglalkozik ezzel a jelenséggel, de van ezekkel a cikkekkel egy probléma. Egy-egy ügyet bogozgatnak, túlzottan esetre orientáltak. Tele vannak költői kérdésekkel. Kicsit sarkítok a példa kedvéért. „Miért nem segített a tanácselnök, ha látta, hogy Z. bajban van?" Tehát a sokrétű feldolgozás hiányzik, hiszen egy-két okra viszszavezetni az öngyilkosságot nem vezet célra. Ugyanakkor tudományosan foglalkozni ezzel a témával, nem divat Magyarországon. Nincs hagyománya sem a pszichológiában, sem a szociológiában. Külföldön sem rózsás a helyzet, ott is csak egy-egy vetülete kidolgozott a kérdésnek, de azért jóval előbbre tartanak, mint mi. — Kell-e beszélni egyáltalán erről a járványos önpusztításról? — Attól függ, milyen formában tesszük ezt. Beszélni kell róla, mert társadalmi probléma. De hogy az újságban nap mint nap hírek jelenjenek meg arról, hogy például X. Y. bánatában felakasztotta magát, ez nem feltétlenül hiányzik. Magam is azok között voltam, akik ez ellen tiltakoztak a hatvanas, hetvenes években, ugyanis szinte elöntötték a tömegkommunikációt az efféle híradások. Eze