Typographia, 1889 (21. évfolyam, 1-52. szám)

1889-11-08 / 45. szám

45. szám. — XXI. évfolyam. Megjelenik minden pénteken. Budapest, 1889. november 8. előfizetési ára: FTl'W'T É ^ ^ A ■ ^ H 'M H A hirdetések .«„'I'V' Ifi H < LJip III \ *'**'■ Fél évre......................2 forint NBB W B BT B | (—B B BB B / KÉZIRATOK Egész évre...................4 forint _JL. A J0k^_ _JBL_ BB Á _JBk_ nem adatnak vissza. A MAGYARORSZÁGI Szerkesztőség: Vili., Stáhly-utcza 1. sz. .. . , _ .. .. _ ^ k »,» r. TXT»r r. Kiadóhivatal: Vili., Stáhly-utcza 1. sz. KÖNYVNYOMDASZOK ES BETŰÖNTŐK KÖZLÖNYE. SZAKTÁRSAK! Gyüjtsetek és egy mulatság vagy összejövetel alkalmával se feledkezzetek meg az árszabály-bizottságról. A sztrájkról és még valamiről. Az 1889-iki évet, habár a kalendárium közönséges évnek nevezi is, bátran lehet a »munkás-sztrájkok évé«-nek nevezni. Az utolsó évtized egyik évében sem volt annyi munkabeszüntetés, mint ebben a folyó évben, és ez a tény legjobban bizonyítja az Európában, a »szabad népek« hazájában, jobban mondva az óriási kaszárnyában élő munkások anyagi helyzetének minden kritikán aluli nyomorúságos voltát. Hogy mit tesz az »sztrájkolni«, mi munkások tudjuk és érezzük a legjobban. A sztrájk a legutolsó fegyverünk, melyet kénytelenek vagyunk számtalan munkaadó határtalan szűkmarkúsága következtében fölhasználni ama czélból, hogy helyzetünkön legalább rövid időre javítsunk. Mi munkások nem szoktuk »virtusból« és »henczegésből« a munkát beszüntetni; nem is tesszük ezt — mint a tőkepénzesek Zsoltijában álló »nagyhatalom«, a megvesztegetett sajtó híresztelni szereti— egyes »krakélerek« izgatása következtében meggondolatlanul, sőt inkább nagyon is fontolóra vesszük a dolgot, mielőtt kenyértörésre hagynánk jönni. Tíztizenöt deputácziót menesztünk a munkaadókhoz, akiknél, sajnos, a legtöbb esetben süket fülekre találunk. A legfényesebb példát erre a belga munkások két év előtti mozgalma szolgáltatja. Hiába jutottak ezek a szegény teremtések Pontiustól Pilátushoz, mert jogos kívánalmaikat nem hallgatták meg a naplopásból meggazdagodott kalmárlelkű gyárosok, akiknek czudar eljárásáról munkásaik irányában és az emberi erő lelketlen kiaknázásáról igen szép s gyönyörűséges dolgok jöttek napfényre a demokratikus sajtó utján. Megtudtuk azt, hogy a csipke- és posztógyárakban a munkások oly nyomorúságos díjazásban részesülnek, hogy valóságos csodának nevezhető, miként bírtak ezek a sajnálatraméltó, kora reggeltől késő estig mérges levegővel telt helyiségekben dolgozó, embertársaiktól lenyűgözött teremtmények, jobban mondva a XIX. század fehér rabszolgái, koldusnak való keresményükből családostól megélni. Egy egész család, apa, anya és 2—3 fiú vagy leány, összesen nem kapott 1, ha nagyon jól ment, P/a franknál több fizetést naponkint! Ami pedig a munkahelyiségeket illeti, csak egy példával szolgálok. Egy franczia hírlap — nem is munkástendencziájú — a belga munkások mozgalma kitörésekor fölemlítette ama hallatlan esetet, hogy egy gyáros háziszolgáját azért csapta el a szolgálatból, melyben már 12 évet töltött, mert ez a »humánus« munkaadónak, aki alkalmasint valamely állatvédő egyesületnek tagja volt, vadászkutyáját véletlenül bezárta éjjelre abba a helyiségbe, amelyben reggeli 5 órától esti 8 óráig emberek dolgoztak, és ennek következtében a »drága« állatban könnyen kár eshetett volna! Ez a modern rabszolgatartó tehát oktalan állatját többre becsülte, mint a helyette dolgozó munkásokat. Hja, ezek bátran dolgozhatnak ott, hisz csak a szegény munkások! Az elmondottakból láthatjuk, hogy a belga munkások nem provokálták a sztrájkot és csak akkor nyúltak e fegyverhez, midőn már csordultig volt a pohár. Jön egy másik szomorú példa. Az idén a többek közt a brünni takácsok és posztógyári munkások szintén beszüntették a munkát néhány »jó firma« gyárában. És miért tették ezt? Egyszerűen azért, mert a legnagyobb erőmegfeszítés és 10—12 órai munkaidő mellett sem kereshettek hetenkint 3—4 forintnál többet. Majdnem hihetetlen ez a dolog, de, sajnos, mégis úgy van. Hisz maga a nem nagyon munkásbarát irányú sajtó is így írta és általa jöttünk e szomorú tény tudomására. Sőt több lap még tovább ment és azt is irta, hogy addig, mig a brünni munkások nyomorult fizetésük mellett az éhhalállal küzdenek, a feneketlen zsebü gyárosok és részvénytársulatok egyik palotát a másik után építik! Kell-e ehhez kommentár? Vagy talán a brünni munkások is »telhetetlenségből« szüntették be a munkát? Budapesten is volt sztrájk az idén. A csizmadiák mozogtak jobb exisztenczia érdekében. j Ugyan ki keezelte ezeket a jámbor, gazdájukkal eddig »patriarchális« viszonyban élő iparos-segédeket a munkabeszüntetésre ? Senki más, mint a nyomorúság és szükség. Midőn a kakas hajnalban elkezd kukorékolni és ujságszedő szaktársaink a járomból kikerülve pihenésre térnek, a csizmadia-segéd már leül háromlábú székecskéjére, hogy arról csak esti 8—9 órakor keljen föl; még silány és erőt nem adó egyszerű ebédjét is munkaközben veszi magához, mert »az idő drága«. És e testet ölő munka fejében milyen fizetést kap ? Épen annyit, hogy életét egyik napról a másikra valahogy nyomorúságosan eltengethetik. Szentül meg vagyunk győződve arról, hogy ha a munkás sztrájkhoz nyúl, úgy 1000 eset közül 999-ben csakis a munkaadó az oka. A munkaadó a bért lenyomja a legalsóbb fokig, okul azt hozva föl, hogy a konkurrenczia ezt követeli, ami azonban a legtöbb esetben nem felel meg a valóságnak. Lenyomja azért, mert csakis saját, soha meg nem telő zsebjére néz és a minél előbbi meggazdagodás folyton ott lebeg szemei előtt. Nem törődik azzal, ha az, aki helyette izzad, fárad, az a nem irigylendő sorsú munkás, a roppant, még az igazi igavonó állatnak is sok munka mellett erejét elveszti, elsatnyul vagy lassanlassan éhen is hal! — A munkaadónak ez mindegy, hisz van elég munkás, ha egy elhull, mint az állat, jön más! A munkaadók eme immár legvégsőbb határig vitt túlkapásait — kevesen vannak, akik máskép cselekesznek, tisztelet tehát a kivételnek — csakis törvény útján lehetne korlátozni. E törvény azonban ne csak a papiroson figuráljon, hanem arra is kellene nézni az illető elöljáróságoknak, hogy szigorúan megtartassák az. E törvényt könnyen meg lehetne alkotni, ha az irányadó körök csak egy parányi kis vonzódással és jóakarattal lennének a munkások iránt. Ha mindenféle törvényeket össze tudnak tákolni, miért nem lehetne olyant is teremteni, amely a munkaadói munkás közti viszonyt, ez utóbbiak díjazását stb. mind a két fél megelégedésére rendezné, illetőleg körülírná. Ez a törvény azonban nem a mostani ipartörvény czím alatt létező csodabogár kaptafájára szabandó, mert ennek minden egyes pontja sérelmes; sok benne a kötelezettség, de a munkavevő jogairól nagyon mostohán gondoskodik. Jó ipartörvény csak akkor lesz hazánkban, ha annak kidolgozásához elsősorban a munkás-szakegyleteket is, e tekintetben a leghivatottabb faktorokat, meghívják a munkaadók maguk közt ipartörvényt nem dolgozhatnak ki, mert csakis a saját érdeküket tartják szem előtt, lévén jeligéjük: »minden szentnek maga felé hajlik a keze!« Ha tehát egy ilyen, mind a két fél által kidolgozott törvény hazánkban létrejönne és hatályba lépne, a munkaadók és munkások közti súrlódások nem volnának olyan gyakoriak, mint voltak az 1889-iki évben és az egyes iparágak phylloxerái által — különösen a nyomdász-iparnál — a szemtelenségig vitt piszokverseny ha nem is végkép, de nagy részben mégis csak megszűnnék. Leitner Pál: Az első nemzetközi nyomdászgyűlés jegyzőkönyvi kivonata. A hatodik ülés folytatása. A kongresszus áttér a hetedik kérdés (9. pont)tárgyalására. 9. Az egyleti tagok egyenlőségének biztosítása a nyomdákban, nemzetiségi különbség nélkül. (Belgium.) Hubert (Brüsszel): A brüsszeli központi bizottság azért tette ez indítványt, mert panaszok érkeztek hozzá, melyek konstatálják, hogy Éjszak-Francziaországban egyes szaktársak belga nemzetiségük miatt nem kaphattak munkát, és hogy más helyütt egy princzipális, aki egyszersmind képviselő is, nem akart külföldi munkásokat fölvenni. Kívánja, hogy az üzletekben a belgák és más külföldiek is ugyanazon előnyökben és ugyanazon biztosítékokban részesüljenek mint a belföldiek. Iglesias (Spanyolország) nem látja be ez indítvány sürgősségét. Indítványozza, hogy e kérdés a Német- Svájczra bízassák, mely már úgyis megbizatott a nemzetközi alapszabályok szerkesztésével. Ez egyúttal tanulmányozhatná azt is, mily garancziákban kellene részesíteni az egyleti tagokat azokban az országokban, amelyeket, fölkeresnek. Kellfer, válaszolva Hubertnek, azt mondja, hogy indítványa nem praktikus, mert minden városban és minden országban fordulhatnak elő hasonló esetek, de tényleg Éjszak-Francziaországban számos belga szaktárs dolgozik ugyanazon a jogczímen mint a francziák. Hubert visszavonja indítványát, de óhajkép fentartja. Óhaja az alapszabály-bizottsághoz utasittatik. Borgeaud (Franczia-Svájcz) a Hubert szaktárs által czitált esettel szemben fölemlít egy svájczi princzipálist, a ki inkább külföldieket alkalmaz üzletében mint belföldieket, mert azokkal kénye-kedve szerint bánhat el. A következő indítványt teszi: »A nemzetközi nyomdász-kongresszus sajnálja a 9. pont fölállítását s kifejezi amaz óhaját, hogy a munkások, bármely nemzetiséghez tartozzanak is, szolidárisaknak vallják magukat, és napirendre tér.« Hubert csatlakozik a franczia-svájczi küldött napirendjéhez, mely 10 szóval 2 ellen elfogadtatik.