Typographia, 1913 (45. évfolyam, 1-52. szám)

1913-11-28 / 48. szám

November 28 TOPOGRAPH­IA 1913 holnap ő lesz munka nélkül. Tehát az érdek egy, az igazságtalanságot, a kinövést ő is úgy érzi, mint bárki más. Minek ez a mesterséges gyülölségszitás ? Kinek használ odatörekedni, hogy ezt a kérdést, mint éket verjük a szervezet egységébe, hogy két párt legyen: a kötelező, sorrendszerű és nem sorrend­szerű közvetítők pártja? Hiszen mind a ketten egyet akarnak: az egyén jólétét a szervezetben tömörültek összességének sérelme nélkül. Legalább ezt hangoztatják mind a ketten. De ezt be is kell bizonyítani. És pedig azzal, hogy ebből a taggyűlésből vonjuk le a tanulságot. Ne haladjunk ezen az uton tovább. Álljunk meg. A munkanélkülieknek, a Globus­­nyomda személyzetének s mindenkinek megvan a módja, hogy sérelmét, vagy vett sérelmét feltárja s a választmánynak kötelessége a hibát orvosolni. Taggyűlés nélkül. Szeretettel és megértéssel. Mert csak így érünk a célhoz. Fischer Manó: lefoglalják a szerkesztőség összes iromá­nyait, letartóztatják a szerkesztőt, továbbá a szakegylet vezetőségét, mert a rendőrség­nek nyomatékos a gyanúja, hogy ők bírták rá a cikkírót a cikk megírására. A cikk megírá­sát tudniillik a vezetőségi ülés határozta el. A szerkesztő előzetes letartóztatásban. A kiadónak új szerte­ttet kell bejelentenie. A hatosig nem veszi tudomásul. A kiadó a lapot továbbra is kiadja. Megbüntetik. De térjünk vissza a megindult sajtóper­hez. A vádlottak bizonyítani akarják a cikkben foglaltak valódiságát. A bizonyíté­kokat gyorsan be kell jelenteni. A felje­lentő hamarosan megtudja, kik a vádlottak tanúi. Munkába veszi őket. A tanúkat ki­hallgatja a védő jelenléte nélkül a vizsgáló­bíró. A tanúk rosszul vallanak. A főtár­­gyaláson a keresztkérdések hatása alatt visszavonják ugyan a vallomásokat, de ak­kor már késő. A törvényszék, nem az es­küdtszék ítél. S az ítélet egy az új törvény alapján : fejenként egy-egy évi fogház, négy­négy­ezer korona pénzbüntetés. De ez még mindig nem elég. A mester kijelenti, hogy neki kára van. Először: anyagi kára. A szaklap cikke elriasztja a vevőket a boltjából. Máodszor: erkölcsi kára. A cikk szerint ő egy utolsó kizsák­mányoló. Pedig alig lehet róla mást mon­dani, ami annyira fájna az őszivének, mint ez a szó. Fájdalomdíjat kér. A kártérítésnél a törvény megköveteli, hogy a bíróság vegye figyelembe az érde­kelt felek vagyoni viszonyait. A mesternek van egy-két háza. Megszerezte a munkásai tisztességes munkájával. Illő, hogy a nagy anyagi és erkölcsi kárért kis kárpótlás jus­son a számára. A bíróság megállapít csekély húszezer koronát. Tehát kártérítés húszezer korona. Pénzbüntetés, miután négy vádlott volt — tizenhatezer korona, összesen har­minchatezer korona. Vegyünk fel egy kedvezőbb esetet. A mester vádja alól a cikkírókat és sugalma­zhat felmentik. A műhelyben tényleg sok piszok volt. De mégse olyan sok, hogy ezért a mesterre zúdítsák az egész várost, hogy azért a mester boltját valóságos bojkott alá helyezzék. A mester bűne nem volt arány­ban a cikk élességével. Kártéríté­t joggal követelhet. S a kár — igazán csekélység — tízezer korona. Pénzbüntetés, kártérítés, ki fizeti ezeket? A vádlottak szegények. A szabadszervezet pénzét egykönnyen nem lehet megtalálni. De van pénze a nyomdának. A nyomda épületére, a gyorssajtógépekre könnyen rá lehet akadni. Fizet az, akinek pénze van. Fizet a nyomda. Ha öt szaklapnál meg­ismétlődik ez az eset, a nyomdának száz­nyolcvanezer koronát kell fizetnie. A mun­kásság nyomdáját be lehet csukni. S nem akad oly nyomda, amely a munkáslap ki­­nyomatását a jövőben elvállalná. S ha ilyen ítéletek után valamelyik szak­lapból kitörne a keserűség a törvénnyel, mindezen bajok okozójával szemben, az ügyész úr felháborodottan kiáltaná, ezt nem nézhetem, ez tiltott politizálás! És a kiadót becsuknák, mert időközben a nyomda tönkre­ment s a pénzbüntetés nem volt rajta be­hajtható. Ez a munkásság szaksajtójának az álla­pota az uj sajtótörvény életbelépte után! Eddig a sztrájkkal szemben a kis rendőri sikánokat, tűszúrásokat vették alkalmazásba. A gyűléseket, a sztrájktanyát feloszlatták, csilingelt a tolonckocsi, a sztrájkőrök be­vonultak a börtönbe. A mai kormány ezeket a munkásvédelmi intézkedéseket megtoldotta eggyel. A sztrájkoló, ha a rendőrségnek úgy tetszik, egy új törvény alapján, köz­­veszélyes munkakerülő­s ezen a címen is letartóztatható. De az összes sztrájkolókat nem lehet be­csukni, eltoloncolni, mert különben nem marad munkás. Sokkal egyszerűbb: kiirtani a szakszervezet idegrendszerét, megölni a munkásság sajtóját. Ezt a gyilkosságot bármely pillanatban el lehet követni az új törvény alapján. Még csak a kormány nyilt üldözése sem kell. Elegendő, ha néhány kócos, néhány agent provokator büntető- és kártérítési pert indít a szaklap ellen. Ezzel a veszedelemmel szemben talpra kell állnia Magyarország munkásságának. Mert ha ebből a javaslatból törvény lesz, akkor Magyarországon nemcsak a sajtó úgynevezett „szabadsága“ omlik semmivé, hanem a gúzsbakötött sajtóval együtt gúzsba­­kötötten, megláncoltan hever az egész mun­kásmozgalom.­­ Quo vadis? Végre sikerült. Sikerült bebizonyítani, hogy a sorrendszerű munkaközvetítés rossz, hasznavehe­tetlen, az összesség érdekei ellen való. A munka­­népű­ek hivatalos szónokai beszédükben ezt ki­­muatták és a választmány hivatalos sz­ónoka, a munkaközvetítő­, ezt az igazságot nem tudta meg­cáfolni — mert nem hallgatták meg. Azok, akiknek az a legfőbb sérelmük, hogy panaszuk, kívánságaik a választmánynál süket fülekre találnak, azok, akik folyton azt hangoztat­­ják, hogy a mindenkori vezetős g hatalma abból áll, hogy elnyomja a felhangzó igazságokat, elné­mítja a felszólalásokat, azok nem hagyják beszélni a kérdés legjobb ismerőjét, a munkaközvetítőt. Pedig úgy látszott, hogy van valami mondani­valója. Negyedórákon keresztül járt a szája, de a hangját nem hallottuk. Elnémította a zaj, a lárma. S így azt kellene mondanunk, hogy azoknak van igazuk, akik az ellenkezőjét mondták annak, amit a munkaközvetítő mondani akart. Szomorú jelenség, hogy ez így történhet. Szomorú jelenség azt látni, amit ezen a taggyű­lésen láttunk. Jámbor Gyula, aki annyit vétett már a szervezet és annak tagjai ellen, aki hibáit és bűneit csak azzal tehetné jóvá, ha félrevonulna és hallgatna, az nyugodtan beszélhet, azt nem zavarja senki. Sauer Adolf, aki m­ég dolgozott, tiltakozott az ellen, hogy „a munkanélküliek az ő zsebében váj­­káljanak“, aki kézzel-lábbal küzdött a munkanél­küliek rendkívüli segélyezése ellen, az a munka­­nélküliek vezérolvasója, akit minden zavar nélkül meghallgatnak. Mausz Rezső, a munkaközvetítő, az nem beszél­het, azt nem hallgatják meg. Miért? Ennek valami oka van. És erre az okra rá kell mutatni. Mert Jámbor Gyula és társai azt mondják, azt hirdetik, ami a tömegnek kedves, amit a tömeg szeret hallgatni, azt mondják, amit mindenki tud, mindenki lat s mindenki érez, de amin a mostani körülmények közt, tőlünk távolálló akadályok miatt változtatni nem lehet. Ők azonban azt állítják, hogy ezen változtatni lehet. Mausz Rezső, a munkaközvetítő ugyanazt mondja, mint ők, de hozzáteszi, hogy ezen változtatni nem lehet. Ezért történt meg az, hogy a taggyűlésen az beszélt, akinek hallgatni és az hallgatott, akinek beszélni kellene. De hát szabad ennek megtörténni? Hat napi fárasztó munka után, a pihenésre szánt napon elmegyünk egy gyűlésre abban a reményben, hogy ott tárgyilagos beszédekkel, okos és igaz argumen­tumokkal az arra hivatott szaktársak megvitatják a mi, a magunk ügyét, hogy ott egy félnapot el­­töltsünk azért, hogy valami szépet cselekedjünk, hogy meggyőzzük egymást arról, hogy kinek van igaza és ehelyett találunk ott egy elvakult tömeget, amelynek jobban imponál a demagógok frázisai mint az ön ön választotta hivatalnokának érdek­nélküli, tárgyilagos felszólalása. Vagy talán azt akarják a taggyűlés ezen részt­vevői, hogy a munkaközvetítő hivatalnok is úgy beszéljen, mint a munkanélküliek hivatalos szó­nokai : félrevezesse önöket azzal, hogy a mostani rossz konjunktúrát, az egész országot érintő gaz­dasági válságot úgy állítsa oda, mint a kötelező munkaközvetítés folyományát. Azt akarják egyesek hogy a közvetítő hivatalnok úgy szolgálja meg a neki járó heti fizetést, hogy hamis tényekkel, az igazság ferde beállításával keresse a dicső nép­szerűséget. De a többség nem ezt akarja, mert ha ezt akarta volna, akkor ezt a fontos ál­ást nem vele, hanem a taggyűlés valamely népszerű szónokával töltötte volna be. Nagy szerencse, hogy ez a népszerűség csak pillanatokig tart. És most kérdezhetjük, mit végeztünk ezen a tag­gyűlésen. Sajnos, semmit. És ha egymás után még tíz taggyűlést tartunk, azon sem végezhetnénk semmit. S ez bizonyítja legjobban azt, hogy a munkaközvetítés ügye, ha reformálásra is szorul, azt nem taggyűléseken lehet elintézni, megjavítani. Annak csak egy módja van: a komoly, meg­­fontolt, időt igénylő, tapasztalással teli munka. Ki érzi legjobban a munkaközvetítés hibáit? A munkanélküliek ? A dolgozók ? Ha jól megfigyel­jük, mind a kettő. Mi a kötelességünk, ha rájövünk valamely hibára: a javítás. Az alkalom megvan hozzá. Ha a munkanélküliek hibákat észlelnek forduljanak bizalommal a választmányhoz éppúgy, mint a munkában állók. Nem volt még eset és nem is szabad, hogy legyen olyan eset, amikor a vá­lasztmány elzárkózik a jogos, az összesség érdekét szolgáló javító munka elől. Hiszen a választmány minden dolgozó tagja ki van téve annak, hogy kárbecslés a saját határon. Vii. Szervezkedés a vidéken. A vidéki viszonyokról irt — bár kissé talán szi­gorú — ismertetésem dacára el kell ismernem, hogy a v­déki helyi szervezetek túlnyomó többsége hely­zetének magaslatán áll és a körü­ményekhez képest mindent elkövet, hogy az adott helyzetben, a szét­tagoltság mellett, a szervezethez tartozó összes tagok érdekei megvédessenek és a szervezkedés­hez fűzött jogos igények kielégítést nyerjenek. A nagyobb városokban és az úgynevezett kerü­leti központokon a szervezőbizottságok teljesítik a leghatalmasabb munkát, ámbár intézkedési körük majdnem a semmivel egyenlő. A helyi bizottságok csak a faltörő kos, vagy jobban mondva a szük­séges rossz szerepét játsszák, amennyiben nekik kell a sült gesztenyét a parázsból kiszedni a­­ mások részére. Tulajdonképen arra volnának hivatva, hogy a városukban és kerületükben tartózkodó nyomdai alkalmazottak szervezeti ügyeit intézzék, irányítsák, felügyeljenek az árszabály pontos betartására, ellen­őrizzék az eseményeket, a munkaviszonyokat és az abban beállott változásokat; véleményt és útba­igazítást adjanak minden ügyben, mely az árszabály, a szervezet és így az általánosság érdekeit érinti. Feladata továbbá, hogy az árszabálynak és szervez­kedésünknek újabb és újabb híveket toborozzon; interveniáljon munkaadó és munkás között; az árszabálysértéseket megtörténni és a megtörténte­ket elaludni ne engedje. Hogy a szaktársakat gyű­lésekre hívja, azokon állást foglaljon és határozato­kat hozasson. Hogy kutasson, vigyázzon, buzdítson, fenyítsen. Szóval: minden munkát el kell végeznie, hogy a városban — nyomdákban és kollégák kö­zött — rend legyen. Pedig hát a szervezőbizottságok a mostani vi­szonyok között nem is fórumok, tulajdonképeni önál­ó hatáskörük nincs. Mert minden szervezeti ágnak: a Segélyző­ Egyesületnek, a Szakegyesület­nek stb., stb. mind megvan a maga illetékes tes­tülete, a választmány, a vezetőség, az elnökség. Nincs szüksége a szervezőbizottságra. És mégis. Ha valaki az árszabály ellen vét; ha valaki egyleti tagságát nem veszi komolyan ; ha valaki a többség akaratának nem akarja magát alávetni; ha valaki a szaktársak között egyenetlenséget szit; ha valaki az összesség érdekei ellen vét; ha a nyomdász­­gyűlés, a békéltetőbizottság, a központ határozatát végre kell hajtani; ha baj van, akkor a szervező­­bizottságnak kell sorompóba állni. Hiába van ott a három-négy-ötféle választmány vagy bizottság, mégis csak a szervezőbizottságnak kell a szükséges munkát elvégezni. És a legtöbb helyen el is végzi becsülettel. Mert muszáj. Mert a szervezet érdeke így kívánja. Mert nincs, nem akad más, aki helyette elvégezze. No és dacára annak, hogy a szervezőbizottságok ilyen fontos, a szervezet életére mélyen kiható tevékenységet fejtenek ki, dacára annak, hogy a helyi szervezőbizottságok képezik a szervezet tes­tében a legfőbb szerveket, mégsem részesülnek abban az elbánásban, amelyben részesülniük kellene. A saját szaktársaik részéről sem. A központ részé­­ről sem. Még azok a szervezőbizottságok sem, amelyeknek működése — bebizonyíthatólag — a szervezetre előnyös, áldásos, hasznos. A központ részéről annyiban, hogy nem ad nekik semmiféle tekintetben sem szabad kezet. A meg­lévő és idevonatkozó szervezeti szabályokat oly rideg, vaskalapos bürokratizmussal kezeli, hogy a helyi szervezőbizottságok valósággal tehetetlenségre vannak kárhoztatva. És ez a tehetetlenség nagyon sokszor csúnyán megbosszulja magát. Mert épp akkor akasztja meg a helyi bizottságok munkáját, amikor a cselekvésre van a legnagyobb szükség.­­ Ugyebár, a helyi bizottságok működése — az érvényben levő rendszer szerint — csak azokra a városokra terjed ki, amelyekben megválasztatnak. Környékükre azonban nem ?! Ebből önként követ­kezik, hogy a bizottságok munkája, ha az a kör­nyékre ki nem terjedhet, sziszifuszi munka. Mert hiába van a saját városukban a legnagyobb rend vagy hiába vigyáz és ellenőrködik a saját tűzhelyén, ha a körülfekvő kisebb-nagyobb számmal levő vá­rosok ontják magukból a folytonos veszedelmet amely veszedelem csak azáltal volna elkerülhető, ha a helyi bizottságoknak meg volna adva a jog és mód, hogy egyrészt a bajt — a környékkel való érintkezés révén — megelőzzék, vagy hogy azt sürgős szükség esetén meg is akadályozzák.

Next