Typographia, 1913 (45. évfolyam, 1-52. szám)
1913-11-28 / 48. szám
November 28 TOPOGRAPHIA 1913 holnap ő lesz munka nélkül. Tehát az érdek egy, az igazságtalanságot, a kinövést ő is úgy érzi, mint bárki más. Minek ez a mesterséges gyülölségszitás ? Kinek használ odatörekedni, hogy ezt a kérdést, mint éket verjük a szervezet egységébe, hogy két párt legyen: a kötelező, sorrendszerű és nem sorrendszerű közvetítők pártja? Hiszen mind a ketten egyet akarnak: az egyén jólétét a szervezetben tömörültek összességének sérelme nélkül. Legalább ezt hangoztatják mind a ketten. De ezt be is kell bizonyítani. És pedig azzal, hogy ebből a taggyűlésből vonjuk le a tanulságot. Ne haladjunk ezen az uton tovább. Álljunk meg. A munkanélkülieknek, a Globusnyomda személyzetének s mindenkinek megvan a módja, hogy sérelmét, vagy vett sérelmét feltárja s a választmánynak kötelessége a hibát orvosolni. Taggyűlés nélkül. Szeretettel és megértéssel. Mert csak így érünk a célhoz. Fischer Manó: lefoglalják a szerkesztőség összes irományait, letartóztatják a szerkesztőt, továbbá a szakegylet vezetőségét, mert a rendőrségnek nyomatékos a gyanúja, hogy ők bírták rá a cikkírót a cikk megírására. A cikk megírását tudniillik a vezetőségi ülés határozta el. A szerkesztő előzetes letartóztatásban. A kiadónak új szertettet kell bejelentenie. A hatosig nem veszi tudomásul. A kiadó a lapot továbbra is kiadja. Megbüntetik. De térjünk vissza a megindult sajtóperhez. A vádlottak bizonyítani akarják a cikkben foglaltak valódiságát. A bizonyítékokat gyorsan be kell jelenteni. A feljelentő hamarosan megtudja, kik a vádlottak tanúi. Munkába veszi őket. A tanúkat kihallgatja a védő jelenléte nélkül a vizsgálóbíró. A tanúk rosszul vallanak. A főtárgyaláson a keresztkérdések hatása alatt visszavonják ugyan a vallomásokat, de akkor már késő. A törvényszék, nem az esküdtszék ítél. S az ítélet egy az új törvény alapján : fejenként egy-egy évi fogház, négynégyezer korona pénzbüntetés. De ez még mindig nem elég. A mester kijelenti, hogy neki kára van. Először: anyagi kára. A szaklap cikke elriasztja a vevőket a boltjából. Máodszor: erkölcsi kára. A cikk szerint ő egy utolsó kizsákmányoló. Pedig alig lehet róla mást mondani, ami annyira fájna az őszivének, mint ez a szó. Fájdalomdíjat kér. A kártérítésnél a törvény megköveteli, hogy a bíróság vegye figyelembe az érdekelt felek vagyoni viszonyait. A mesternek van egy-két háza. Megszerezte a munkásai tisztességes munkájával. Illő, hogy a nagy anyagi és erkölcsi kárért kis kárpótlás jusson a számára. A bíróság megállapít csekély húszezer koronát. Tehát kártérítés húszezer korona. Pénzbüntetés, miután négy vádlott volt — tizenhatezer korona, összesen harminchatezer korona. Vegyünk fel egy kedvezőbb esetet. A mester vádja alól a cikkírókat és sugalmazhat felmentik. A műhelyben tényleg sok piszok volt. De mégse olyan sok, hogy ezért a mesterre zúdítsák az egész várost, hogy azért a mester boltját valóságos bojkott alá helyezzék. A mester bűne nem volt arányban a cikk élességével. Kártérítét joggal követelhet. S a kár — igazán csekélység — tízezer korona. Pénzbüntetés, kártérítés, ki fizeti ezeket? A vádlottak szegények. A szabadszervezet pénzét egykönnyen nem lehet megtalálni. De van pénze a nyomdának. A nyomda épületére, a gyorssajtógépekre könnyen rá lehet akadni. Fizet az, akinek pénze van. Fizet a nyomda. Ha öt szaklapnál megismétlődik ez az eset, a nyomdának száznyolcvanezer koronát kell fizetnie. A munkásság nyomdáját be lehet csukni. S nem akad oly nyomda, amely a munkáslap kinyomatását a jövőben elvállalná. S ha ilyen ítéletek után valamelyik szaklapból kitörne a keserűség a törvénnyel, mindezen bajok okozójával szemben, az ügyész úr felháborodottan kiáltaná, ezt nem nézhetem, ez tiltott politizálás! És a kiadót becsuknák, mert időközben a nyomda tönkrement s a pénzbüntetés nem volt rajta behajtható. Ez a munkásság szaksajtójának az állapota az uj sajtótörvény életbelépte után! Eddig a sztrájkkal szemben a kis rendőri sikánokat, tűszúrásokat vették alkalmazásba. A gyűléseket, a sztrájktanyát feloszlatták, csilingelt a tolonckocsi, a sztrájkőrök bevonultak a börtönbe. A mai kormány ezeket a munkásvédelmi intézkedéseket megtoldotta eggyel. A sztrájkoló, ha a rendőrségnek úgy tetszik, egy új törvény alapján, közveszélyes munkakerülős ezen a címen is letartóztatható. De az összes sztrájkolókat nem lehet becsukni, eltoloncolni, mert különben nem marad munkás. Sokkal egyszerűbb: kiirtani a szakszervezet idegrendszerét, megölni a munkásság sajtóját. Ezt a gyilkosságot bármely pillanatban el lehet követni az új törvény alapján. Még csak a kormány nyilt üldözése sem kell. Elegendő, ha néhány kócos, néhány agent provokator büntető- és kártérítési pert indít a szaklap ellen. Ezzel a veszedelemmel szemben talpra kell állnia Magyarország munkásságának. Mert ha ebből a javaslatból törvény lesz, akkor Magyarországon nemcsak a sajtó úgynevezett „szabadsága“ omlik semmivé, hanem a gúzsbakötött sajtóval együtt gúzsbakötötten, megláncoltan hever az egész munkásmozgalom. Quo vadis? Végre sikerült. Sikerült bebizonyítani, hogy a sorrendszerű munkaközvetítés rossz, hasznavehetetlen, az összesség érdekei ellen való. A munkanépűek hivatalos szónokai beszédükben ezt kimuatták és a választmány hivatalos szónoka, a munkaközvetítő, ezt az igazságot nem tudta megcáfolni — mert nem hallgatták meg. Azok, akiknek az a legfőbb sérelmük, hogy panaszuk, kívánságaik a választmánynál süket fülekre találnak, azok, akik folyton azt hangoztatják, hogy a mindenkori vezetős g hatalma abból áll, hogy elnyomja a felhangzó igazságokat, elnémítja a felszólalásokat, azok nem hagyják beszélni a kérdés legjobb ismerőjét, a munkaközvetítőt. Pedig úgy látszott, hogy van valami mondanivalója. Negyedórákon keresztül járt a szája, de a hangját nem hallottuk. Elnémította a zaj, a lárma. S így azt kellene mondanunk, hogy azoknak van igazuk, akik az ellenkezőjét mondták annak, amit a munkaközvetítő mondani akart. Szomorú jelenség, hogy ez így történhet. Szomorú jelenség azt látni, amit ezen a taggyűlésen láttunk. Jámbor Gyula, aki annyit vétett már a szervezet és annak tagjai ellen, aki hibáit és bűneit csak azzal tehetné jóvá, ha félrevonulna és hallgatna, az nyugodtan beszélhet, azt nem zavarja senki. Sauer Adolf, aki még dolgozott, tiltakozott az ellen, hogy „a munkanélküliek az ő zsebében vájkáljanak“, aki kézzel-lábbal küzdött a munkanélküliek rendkívüli segélyezése ellen, az a munkanélküliek vezérolvasója, akit minden zavar nélkül meghallgatnak. Mausz Rezső, a munkaközvetítő, az nem beszélhet, azt nem hallgatják meg. Miért? Ennek valami oka van. És erre az okra rá kell mutatni. Mert Jámbor Gyula és társai azt mondják, azt hirdetik, ami a tömegnek kedves, amit a tömeg szeret hallgatni, azt mondják, amit mindenki tud, mindenki lat s mindenki érez, de amin a mostani körülmények közt, tőlünk távolálló akadályok miatt változtatni nem lehet. Ők azonban azt állítják, hogy ezen változtatni lehet. Mausz Rezső, a munkaközvetítő ugyanazt mondja, mint ők, de hozzáteszi, hogy ezen változtatni nem lehet. Ezért történt meg az, hogy a taggyűlésen az beszélt, akinek hallgatni és az hallgatott, akinek beszélni kellene. De hát szabad ennek megtörténni? Hat napi fárasztó munka után, a pihenésre szánt napon elmegyünk egy gyűlésre abban a reményben, hogy ott tárgyilagos beszédekkel, okos és igaz argumentumokkal az arra hivatott szaktársak megvitatják a mi, a magunk ügyét, hogy ott egy félnapot eltöltsünk azért, hogy valami szépet cselekedjünk, hogy meggyőzzük egymást arról, hogy kinek van igaza és ehelyett találunk ott egy elvakult tömeget, amelynek jobban imponál a demagógok frázisai mint az ön ön választotta hivatalnokának érdeknélküli, tárgyilagos felszólalása. Vagy talán azt akarják a taggyűlés ezen résztvevői, hogy a munkaközvetítő hivatalnok is úgy beszéljen, mint a munkanélküliek hivatalos szónokai : félrevezesse önöket azzal, hogy a mostani rossz konjunktúrát, az egész országot érintő gazdasági válságot úgy állítsa oda, mint a kötelező munkaközvetítés folyományát. Azt akarják egyesek hogy a közvetítő hivatalnok úgy szolgálja meg a neki járó heti fizetést, hogy hamis tényekkel, az igazság ferde beállításával keresse a dicső népszerűséget. De a többség nem ezt akarja, mert ha ezt akarta volna, akkor ezt a fontos álást nem vele, hanem a taggyűlés valamely népszerű szónokával töltötte volna be. Nagy szerencse, hogy ez a népszerűség csak pillanatokig tart. És most kérdezhetjük, mit végeztünk ezen a taggyűlésen. Sajnos, semmit. És ha egymás után még tíz taggyűlést tartunk, azon sem végezhetnénk semmit. S ez bizonyítja legjobban azt, hogy a munkaközvetítés ügye, ha reformálásra is szorul, azt nem taggyűléseken lehet elintézni, megjavítani. Annak csak egy módja van: a komoly, megfontolt, időt igénylő, tapasztalással teli munka. Ki érzi legjobban a munkaközvetítés hibáit? A munkanélküliek ? A dolgozók ? Ha jól megfigyeljük, mind a kettő. Mi a kötelességünk, ha rájövünk valamely hibára: a javítás. Az alkalom megvan hozzá. Ha a munkanélküliek hibákat észlelnek forduljanak bizalommal a választmányhoz éppúgy, mint a munkában állók. Nem volt még eset és nem is szabad, hogy legyen olyan eset, amikor a választmány elzárkózik a jogos, az összesség érdekét szolgáló javító munka elől. Hiszen a választmány minden dolgozó tagja ki van téve annak, hogy kárbecslés a saját határon. Vii. Szervezkedés a vidéken. A vidéki viszonyokról irt — bár kissé talán szigorú — ismertetésem dacára el kell ismernem, hogy a vdéki helyi szervezetek túlnyomó többsége helyzetének magaslatán áll és a körüményekhez képest mindent elkövet, hogy az adott helyzetben, a széttagoltság mellett, a szervezethez tartozó összes tagok érdekei megvédessenek és a szervezkedéshez fűzött jogos igények kielégítést nyerjenek. A nagyobb városokban és az úgynevezett kerületi központokon a szervezőbizottságok teljesítik a leghatalmasabb munkát, ámbár intézkedési körük majdnem a semmivel egyenlő. A helyi bizottságok csak a faltörő kos, vagy jobban mondva a szükséges rossz szerepét játsszák, amennyiben nekik kell a sült gesztenyét a parázsból kiszedni a mások részére. Tulajdonképen arra volnának hivatva, hogy a városukban és kerületükben tartózkodó nyomdai alkalmazottak szervezeti ügyeit intézzék, irányítsák, felügyeljenek az árszabály pontos betartására, ellenőrizzék az eseményeket, a munkaviszonyokat és az abban beállott változásokat; véleményt és útbaigazítást adjanak minden ügyben, mely az árszabály, a szervezet és így az általánosság érdekeit érinti. Feladata továbbá, hogy az árszabálynak és szervezkedésünknek újabb és újabb híveket toborozzon; interveniáljon munkaadó és munkás között; az árszabálysértéseket megtörténni és a megtörténteket elaludni ne engedje. Hogy a szaktársakat gyűlésekre hívja, azokon állást foglaljon és határozatokat hozasson. Hogy kutasson, vigyázzon, buzdítson, fenyítsen. Szóval: minden munkát el kell végeznie, hogy a városban — nyomdákban és kollégák között — rend legyen. Pedig hát a szervezőbizottságok a mostani viszonyok között nem is fórumok, tulajdonképeni önáló hatáskörük nincs. Mert minden szervezeti ágnak: a Segélyző Egyesületnek, a Szakegyesületnek stb., stb. mind megvan a maga illetékes testülete, a választmány, a vezetőség, az elnökség. Nincs szüksége a szervezőbizottságra. És mégis. Ha valaki az árszabály ellen vét; ha valaki egyleti tagságát nem veszi komolyan ; ha valaki a többség akaratának nem akarja magát alávetni; ha valaki a szaktársak között egyenetlenséget szit; ha valaki az összesség érdekei ellen vét; ha a nyomdászgyűlés, a békéltetőbizottság, a központ határozatát végre kell hajtani; ha baj van, akkor a szervezőbizottságnak kell sorompóba állni. Hiába van ott a három-négy-ötféle választmány vagy bizottság, mégis csak a szervezőbizottságnak kell a szükséges munkát elvégezni. És a legtöbb helyen el is végzi becsülettel. Mert muszáj. Mert a szervezet érdeke így kívánja. Mert nincs, nem akad más, aki helyette elvégezze. No és dacára annak, hogy a szervezőbizottságok ilyen fontos, a szervezet életére mélyen kiható tevékenységet fejtenek ki, dacára annak, hogy a helyi szervezőbizottságok képezik a szervezet testében a legfőbb szerveket, mégsem részesülnek abban az elbánásban, amelyben részesülniük kellene. A saját szaktársaik részéről sem. A központ részéről sem. Még azok a szervezőbizottságok sem, amelyeknek működése — bebizonyíthatólag — a szervezetre előnyös, áldásos, hasznos. A központ részéről annyiban, hogy nem ad nekik semmiféle tekintetben sem szabad kezet. A meglévő és idevonatkozó szervezeti szabályokat oly rideg, vaskalapos bürokratizmussal kezeli, hogy a helyi szervezőbizottságok valósággal tehetetlenségre vannak kárhoztatva. És ez a tehetetlenség nagyon sokszor csúnyán megbosszulja magát. Mert épp akkor akasztja meg a helyi bizottságok munkáját, amikor a cselekvésre van a legnagyobb szükség. Ugyebár, a helyi bizottságok működése — az érvényben levő rendszer szerint — csak azokra a városokra terjed ki, amelyekben megválasztatnak. Környékükre azonban nem ?! Ebből önként következik, hogy a bizottságok munkája, ha az a környékre ki nem terjedhet, sziszifuszi munka. Mert hiába van a saját városukban a legnagyobb rend vagy hiába vigyáz és ellenőrködik a saját tűzhelyén, ha a körülfekvő kisebb-nagyobb számmal levő városok ontják magukból a folytonos veszedelmet amely veszedelem csak azáltal volna elkerülhető, ha a helyi bizottságoknak meg volna adva a jog és mód, hogy egyrészt a bajt — a környékkel való érintkezés révén — megelőzzék, vagy hogy azt sürgős szükség esetén meg is akadályozzák.