Typographia, 1919 (51. évfolyam, 1-46. szám)
1919-10-10 / 35. szám
Budapest, 1919 október 10 ötvenegyedik évfolyam Venz.: Stationn 35. szám A MAGYARORSZÁGI KÖNYVNYOMDÁSZOK ÉS BETŰÖNTŐK EGYESÜLETEINEK HIVATALOS KÖZLÖNYE .... SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL: ....................................... Előfizetési ar a Gutenberg-melleklettel. iîttt» a TJ P's: T1 VTTT Ti TÍ' I? in: a f crr Á üt Kéziratok nem adatnak vissza. Hirdetéegész évre 24 korona. Egyes szám 50 fillér. *'jr1I ILA 1. SZÁM, gek nonpareille-soronként megállapodás Megjelenik pénteken. Telefon: József 1-33 FÉLEMELET, 4. AJTÓ, GUTENBERG-OTTHON szerint számíttatnak és előre fizetendők Tudomásul! Zavarok és félreértések elkerülése végett a szakszervezet és a főnökegyesület megbízottai között megállapodás jött létre, amelynek értelmében a munkaadóknak munkaerőigénylés esetében mindenkor írásban kell a munkaközvetítőhöz fordulniuk. Hangsúlyozzuk, hogy ez a megegyezés nem célozza a munkaközvetítői sorrend megbolygatását. Az elközvetített munkást a munkaközvetítő belépési igazolvánnyal látja el, amely nélkül munkába lépni nem szabad. Fölhívjuk a bizalmi férfiakat, hogy e rendelkezés betartását szigorúan ellenőrizzék. Preusz Mór. Székely Artur: A láthatatlan drótrángatók. Ha bábszínházban vagyunk és a bábok játékát nézzük, jól tudjuk, hogy a bábok mögött van valaki, aki a mozgásokat saját akarata szerint vezeti. És mégis, sokszor megfeledkezünk a drótrángatóról és nevetünk a figurákon, mintha ők maguk játszanának. Ugyanígy — noha kevesebb kedélyességgel — játszódnak le ma bizonyos események szemeink előtt a politikai bábszínházban. Mint a süllyesztőből, merültek föl hirtelen nevek és személyek. Látjuk a figurákat, halljuk beszédeiket és elkövetjük azt a hibát, hogy komolyan vesszük őket, ahelyett hogy arra gondolnánk: — ismét egy bábu, amely mögött a láthatatlan drótrángatók állnak. És be kell vallani, szorgalmasan dolgoznak ezek a drótrángatók. Nagy báburaktárral rendelkeznek és ha valamelyik bábu játék közben elbukik, hopp, nyomban másikat állítanak a helyébe. Nézzük csak meg közelebbről a magyar bábszínházat. József főherceg föllép, de minthogy kevés sikert arat — a szerepét alig képes végigjátszani —, pillanatra lebocsátják a függönyt. De máris jön a következő paprikajancsi: Friedrich. Ő is vígan csinálja ugrándozásait, de a publikum tekintete unalmasan siklik le róla. Friedrichnek mégis tovább kell játszania bohócszerepét. Meddig1? Ameddig a drótrángatók akarják. Kikből is állnak azonban ezek a drótrángatók, akik förtelmes bábuikba életet lehelnek? Kik azok az emberek, akik az árnyékba húzódnak? Nos, a felelet nem nehéz. Egyetlen gyűjtőnévbe lehet őket összefoglalni: a reakciósok társasága. A reakciósok azt hiszik, hogy az idejük újra elérkezett. Ó, a reakciós drótrángatók jól értik a mesterségüket, ők számolnak a nép tudatlanságával, amely még mindenkor a reakció legmegbízhatóbb segítsége volt. A nép elégedetlen. A reakció nem mulasztja el a kedvező alkalmat és a háború okozta szenvedések fölidézését gyorsan másokra hárítja át. A népnek azt a részét, amelyet ők a fölvilágosítás lehetőségétől mindenkor tudatosan elzártak, amelynek mindenkor szívesebben háromszor annyi templomot, mint iskolát építettek, ismét a reakciós osztályérdekek megvédésére használják föl. Megvásárolt lapjaik és jól megfizetett agitátoraik máris munkában vannak és biztosra veszik a sikert. Pedig a drótrángatók alighanem rosszul számítanak ez alkalommal. A magyar nép kétségtelenül az európai kultúra nagyon alacsony fokán áll. A forradalmak ellenére tudatlanságával még mindig lehet visszaélni. Igen, lehet, de nem sokáig már. Végeredményében mégsem lehet majd a magyar néppel elfeledtetni, hogy a borzalmas háborút, amelyet a drótrángatók zsebérdekekből fölidéztek, a dolgozókkal harcoltattak és szenvedtettek végig. Az ipari munkásság fölvilágosodottsága révén már ma is nagyon jól tudja, hogy minden nyomor és szenvedés, az óriási munkanélküliség és nélkülözés, amely oly rettenetes súllyal nehezedik reánk, kizárólag a drótrángatók lelkiismeretét terheli. A felelősség alól olyan könnyen kibújni, amint azt a reakciósok képzelik, még Magyarországon sem lehet. Csak arról lehet szó, hogy nálunk a leszámolás ideje még nem érkezett el. Ezért rángathatják a reakciósok a magyar bábszínházban még mindig szánalmas figuráikat. A reakciós drótrángatók, akiknek szűk látóköre akadályozza meg azt, hogy itt a munka és normális élet újra megindulhasson, addig folytathatják pusztító szórakozásukat, amíg a háború számláját az ántant-hatalmak Magyarországnak nem prezentálják. Amikor a magyar népnek, amely a háborúban vérzett és szenvedett, ráadásul még a háború számláját is könyörtelenül ki kell fizetni, tudni és érezni fogja az a népréteg is, amelyre a reakciósok ma még építenek, hogy a drótrángatók ismét visszaéltek tudatlanságával. Ez az idő előbb-utóbb okvetlenül el fog jönni és akkor a drótrángatókat kifüstölik búvóhelyeikről, ahonnan paprikajancsijaikat szerepelni küldik. Morálok. Talán bennünket nyomdászokat érdekel legközelebbről az a kérdés: milyen hatása van az újságinak a tömegekre. És ha pusztán csak a magyar sajtóról volna szó, a legnyugodtabb lelkiismerettel állapíthatnánk meg, hogy annak a szinte feneketlen fertőnek, melyben ma fulladozunk, tisztán a kapitalista sajtó az oka. Sivár, üzlet, lelkiismeretlenség és brutális következetlenség kiabál felénk, mintha figyelmeztetni akarná az elmélyedőt: ne keresd az okokat, olvasd el az utolsó öt-hat esztendő újságját és emeld meg va süveged tisztelettel azok előtt a különcök előtt, akik elvből nem olvasnak újságot. Ilyen gondolatok foglalkoztattak bennünket, mikor annyi idő után ismét hozzájuthattunk napilapjainkhoz. Csodálatos az a szinesség, mely ott foszforeszkál állandóan a hazugságok győzőinek szintes mezején. Mennyi jellemtelenség, mennyi alacsonylelkűség és mennyi álműveltség kell hozzá, hogy a különben korrumpálóképes pénz olyan gárdát tudjon szervezni, mint amilyenről itt szó van! Csoda-e, hia olyan imperialista, mint Napoleon, aki mindent átfogó, megértő és megértő zsenialitásával bizonyára tisztában volt az újságkiadással járó önzetlenséggel és anyagi érdektelenséggel is: csoda-e, ha már ő is úgy undorodott a szabad kapitalista sajtótól? Azt hisszük, nem kell sem szocialistának lennünk, sem materialista szemmel nem kell vizsgálnunk az utolsó öt esztendő magyar krónikásait, hogy tisztán láthassunk. Akár szubjektíve, akár objektíve vizsgáljuk a kérdést, mindenképen szomorú eredményre jutunk, amely eredmény azonban igazolja a szocialista fölfogást. Talán sohasem volt még aktuálisabb a kapitalista irodalom erkölcstelensége, mint ma, mikor az egész magyar sajtó a kommunizmus ellen acsarkodik, holott voltaképen, nem is kommunizmusról, hanem bolsevizmusról van szó, amelynek nemcsak fölidézésében, hanem kiszolgálásában is része volt a magyar sajtónak. Ennek igazolására elég annak a puszta ténynek iá konstatálása, hogy a proletárdiktatúra idején nem önmaguktól szűntek meg a lapok, hanem a tanácskormány szüntette meg őket. De keressük csak a végső okot. Nem a kanti végső okot, amely kikutathatatlan, hanem a magyar bolsevizmus végső okát. Akinek birtokában van valamelyik polgári újság 1914-iki és azután következő évfolyama, vegyen magának annyi fáradságot, hogy átböngéssze. Hány olyan lapot találunk, amely nemcsak nem hozsanyázott a háborúnak, hanem az utolsó pillanatig tiltakozott is ellene? Tisza István legvadabb ellenségei is deferáltak a háború kérdésében. Hányszor szorult ökölbe a kezünk, mikor kinn a frontokon hozzájutottunk egyegy ilyen újsághoz, amelyben hősöknek neveztek bennünket! Azt írták rólunk, hogy csók fáinkkal árasztjuk el a fegyverünket, holott alig vártuk, hogy megszabaduljunk tőle. Azt írták rólunk, hogy félistenek vagyunk, akik elé majd virágokat szórnak a fehérruháss veszték, ha diadalmas menetekben hazajövünk. Rólunk írták ezt, akiknek testén gyötresztő nyüzsgéssel élősködtek a frontok férgei és akiket kiéhezetten űztek-hajszoltak, kikötöttek és faxba rugtak a különböző nációbeli „tiszt uraki‘. Hogy az „ellenségről“ mit írtak, azt nem illenék fölhánytorgatni, ha azt látnánk, hogy minden a szent és hazafias tűz fanatizmusában történt volna. De szennyes üzlet és bolt volt az egész komédia, ahol a cégtáblán igen szépen megfértek egymás mellett a kapitalista nevek, akár Weisz Manfrédé, akár Friedrich Istváné. És most? Olvassuk csak el ugyanazt a lapot most, amelyet 1914-ben ilyenkor olvastunk. Mi nem beszélünk a keresztény felebaráta szereteiről, de elhihetik a nemzeti eszméktől átitatott lapjaink, hogy nem jószántunkból öldöstük egymást például a keresztény-katolikus Olaszországgal. Mi nem propagáljuk a keresztény ideológiát, de mégis úgy találjuk, hogy a keresztényeknek inkább erről illett volna és illenék harsonázni, mint sok egyébről. Ha idegennevű fajmagyajaink végigböngészik 1914-beli és 1919-beli leidzsumáljiaikat, olyan következetlenségeket fognak tapasztalni, amelyek sehogysem egyeztethetők össze a jézusi tanításokkal. Csak egyetlenegy ponton van igazságuk: azon a ponton, hogy erkölcsök tekintetében nemcsak ők álltak és állnak így, hanem azok is, akik ellen ma pártokba tömörülnek. Viszont azonban nem tagadható, hogy ez az egyerkölcsűség természetes következménye az egy osztálybeli érdekeltségűiknek. Ha tehát egyik sem igyekezett a háborút megakadályozni, ha mindenki hozsannázott, mikor tiltakozni kellett volna, ha ötvenegy hónapig tüzelték az embereket, hogy kilátástalanul gyötrődjenek a frontok gyehennáján, akkor lássák meg legalább, hogy enélkül sohasem nyílt volna alkalma Károlyi Mihálynak az ország tönkretételére. Mit finnyáskodnak az ellenforradalmár urak azért a négyhónapi tűrésért? Mi sokkal többet tűrtünk és szenvedtünk a háború ötvenegy hónapja alatt, nem is beszélve arról, hogy a proletárdiktatúra alatt és után is miénk a szenvedések és nélkülözések oroszlánrésze. Jóérzésű és tiszta erkölcsű ember megdöbbenve látja a feneketlen elaljasodásnak azt a tempóját, amely itt öt esztendő alatt lábrat kapott. Ha valakinek eszébe jutna, hogy koszorúkba szedje újságok és újságírók irodalmi remeklését és ha mindegyiknek a saját irodalmát szembehelyezné egymással, ha vizsgálat tárgyává tenné: ki mit irt a háború előtt, a háború alatt, a forradalmak előtt és alatt, akkor teljes mezítelenségében állna előttünk, az egész magyar kapitalista sajtó. Hogy ennek a sajtónak egyik új hajtása — amely a Föld legnagyobb és legtiszteletreméltóbb apostolát naponkint megcsúfolja — szintén csak rebach szolgálatában áll, arról rögtön meggyőződhetünk, ha egyetlen pillantást vetünk a lap impresszumára. Hiába hát a sok kédnyelés és tür ckodás minden irányba, bennünket ki nem zökkentenek a kerékvágásunkból. Mi ,keresztények és szociáldemokraták ma is azt gondoljuk, amit a háború küszöbén gondoltunk? — Csapjátok be az öregapátokat! Szilágyi József: Álljunk meg egy szóra! Válaszútnál vagyunk. Minekelőtte széjjelmennénk és ki-ki a maga helyén megkezdené a reális, tiszta szociális alapon való nyomdásztársadalmi megújhodás alapvető munkálkodását: álljunk meg egy szóra, t. szaktársak, hogy, amiről elszórtan beszélgettünk és bírálgattunk, azt leszögezzük a história számára. A mögöttünk hagyott romok tanúságot tesznek arról a skalandorpolitikáról, amely nyomdásztársadalom egy részét is megtévesztette. Ennek okát a szaktársi jellem teljes vagy részleges hiányában kell keresnünk. Tehát megújhodásra van szükségünk az egész vonalon. A közszereplésre törekvő szaktársak közül csak azok iránt legyünk bizalommal és juttassuk bizalmi állásba, akik nem a szájhősködés, üres handabandázás által tűnnek ki, hanem