Typographia, 1919 (51. évfolyam, 1-46. szám)

1919-10-10 / 35. szám

Budapest, 1919 október 10 ötvenegyedik évfolyam Venz.: Station­n 35. szám A MAGYARORSZÁGI KÖNYVNYOMDÁSZOK ÉS BETŰÖNTŐK EGYESÜLETEINEK HIVATALOS KÖZLÖNYE .... SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL: ....................................... Előfizetési ar a Gutenberg-mellek­lettel. iîttt» a TJ P's: T1 VTTT Ti TÍ' I? in: a f crr Á üt Kéziratok nem adatnak vissza. Hirdeté­egész évre 24 korona. Egyes szám 50 fillér. *'jr1I ILA 1. SZÁM, gek nonpareille-soronként megállapodás Megjelenik pénteken. Telefon: József 1-33 FÉLEMELET, 4. AJTÓ, GUTENBERG-OTTHON szerint számíttatnak és előre fizetendők Tudomásul! Zavarok és félreértések elkerü­lése végett a szakszervezet és a főnökegyesület megbízottai között megállapodás jött létre, amelynek értelmében a­ munkaadóknak munka­­erőigénylés esetében mindenkor írásban kell a munkaközvetítőhöz fordulniuk. Hangsúlyoz­zuk, hogy ez a megegyezés nem célozza a munkaközvetítői sorrend megbolygatását. Az el­­közvetített munkást a munkaközvetítő belépési igazolvánnyal látja el, amely nélkül munkába lépni nem szabad. Fölhívjuk a bizalmi férfiakat, hogy e rendelkezés betartását szigorúan ellen­őrizzék. Preusz Mór. Székely Artur: A láthatatlan drótrángatók. Ha bábszínházban vagyunk és a bábok játékát nézzük, jól tudjuk, hogy a bábok mögött van valaki, aki a mozgásokat saját akarata szerint­­ vezeti. És mégis, sokszor meg­feledkezünk a drótrángatóról és nevetünk a figurákon, mintha ők maguk játszanának. Ugyanígy — noha kevesebb kedélyességgel — játszódnak le ma bizonyos események szemeink előtt a politikai bábszínházban. Mint a süllyesztőből, merültek föl hirtelen nevek és személyek. Látjuk a figurákat, hall­juk beszédeiket és elkövetjük azt a hibát, hogy komolyan vesszük őket, ahelyett hogy arra gondolnánk: — ismét egy bábu, amely mögött a láthatatlan drótrángatók állnak. És be kell vallani, szorgalmasan dolgoznak ezek a drótrángatók. Nagy báburaktárral rendelkeznek és ha valamelyik bábu játék közben elbukik, hopp, nyomban másikat állí­tanak a helyébe. Nézzük csak meg közelebbről a magyar bábszínházat. József főherceg föllép, de mint­hogy kevés sikert arat — a szerepét alig képes végigjátszani —, pillanatra lebocsátják a függönyt. De máris jön a következő paprikajancsi: Friedrich. Ő is vígan csinálja ugrándozásait, de a publikum tekintete unal­masan siklik le róla. Friedrichnek mégis tovább kell játszania bohócszerepét. Meddig1? Ameddig a drótrángatók akarják. Kikből is állnak azonban ezek a drótrán­gatók, akik förtelmes bábuikba életet lehel­nek? Kik azok az emberek, akik az árnyékba húzódnak? Nos, a felelet nem nehéz. Egyet­len gyűjtőnévbe lehet őket összefoglalni: a reakciósok társasága. A reakciósok azt hiszik, hogy az idejük újra elérkezett. Ó, a reakciós drótrángatók jól értik a mesterségüket, ők számolnak a nép tudatlanságával, amely még mindenkor a reakció legmegbízhatóbb segítsége volt. A nép elégedetlen. A reakció nem mulasztja el a kedvező alkalmat és a háború okozta szen­vedések fölidézését gyorsan másokra hárítja át. A népnek azt a részét, amelyet ők a föl­­világosítás lehetőségétől mindenkor tudato­san elzártak, amelynek mindenkor szíveseb­ben háromszor annyi templomot, mint­ iskolát építettek, ismét a reakciós osztályérdekek megvédésére használják föl. Megvásárolt lap­jaik és jól megfizetett agitátoraik máris munkában vannak és biztosra veszik a sikert. Pedig a drótrángatók alighanem rosszul számítanak ez alkalommal. A magyar nép kétségtelenül az európai kultúra nagyon alacsony fokán áll. A forra­dalmak ellenére tudatlanságával még mindig lehet visszaélni. Igen, lehet, de nem sokáig már. Végeredményében mégsem lehet majd a magyar néppel elfeledtetni, hogy a borzal­mas háborút, amelyet a drótrángatók zseb­érdekekből fölidéztek, a dolgozókkal h­arcol­­tattak és szenvedtettek végig. Az ipari munkásság fölvilágosodottsága révén már ma is nagyon jól tudja, hogy min­den nyomor és szenvedés, az óriási munka­nélküliség és nélkülözés, amely oly rettenetes súllyal nehezedik reánk, kizárólag a drót­rángatók lelkiismeretét terheli. A felelősség alól olyan könnyen kibújni, amint azt a reak­ciósok képzelik, még Magyarországon sem lehet. Csak arról lehet szó, hogy nálunk a leszámolás ideje még nem érkezett el. Ezért rángathatják a reakciósok a magyar báb­színházban még mindig szánalmas figuráikat. A reakciós drótrángatók, akiknek szűk látóköre akadályozza meg azt, hogy itt a munka és normális élet újra megindulhasson, addig folytathatják pusztító szórakozásukat, amíg a háború számláját az ántant-hatalmak Magyarországnak nem prezentálják. Amikor a magyar népnek, amely a háborúban vér­zett és szenvedett, ráadásul még a h­áború számláját is könyörtelenül ki kell fizetni, tudni és érezni fogja az a népréteg is, amelyre a reakciósok ma még építenek, hogy a drót­rángatók ismét visszaéltek tudatlanságával. Ez az idő előbb-utóbb okvetlenül el fog jönni és akkor a drótrángatókat kifüstölik búvó­helyeikről, ahonnan paprikajancsijaikat sze­repelni küldik. Morálok. Talán bennünket nyomdászokat érdekel leg­közelebbről az a kérdés: milyen hatása van az új­ságinak a tömegekre. És ha pusztán csak a magyar sajtóról volna szó, a legnyugodtabb lelkiismerettel állapíthatnánk meg, hogy an­nak a szinte feneketlen fertőnek, melyben ma fulladozunk, tisztán a kapitalista sajtó az oka. Sivár, üzlet, lelkiismeretlenség és brutális kö­vetkezetlenség kiabál felénk, mintha figyel­meztetni akarná az elmélyedőt: ne keresd az okokat, olvasd el az utolsó öt-hat esztendő újságját és emeld meg va süveged tisztelettel azok előtt a különcök előtt, akik elvből nem olvasnak újságot. Ilyen gondolatok foglalkoztattak bennünket, mikor annyi idő u­tán ismét hozzájuthattunk napilapjainkhoz. Csodálatos az a szinesség, mely ott foszforeszkál állandóan a hazugságok győzőinek szintes mezején. Mennyi jellemtelen­­ség, mennyi alacsonylelkűség és mennyi ál­­műveltség kell hozzá, hogy a különben korrum­pálóképes pénz olyan gárdát tudjon szervezni, mint amilyenről itt szó van! Csoda-e, hia olyan imperialista, mint Napoleon, aki mindent át­fogó, megértő és megértő zsenialitásával bizo­nyára tisztában volt az újságkiadással járó önzetlenséggel és anyagi érdektelenséggel is: csoda-e, ha már ő is úgy undorodott a szabad kapitalista sajtótól? Azt hisszük, nem kell sem szocialistának lennünk, sem materialista szemmel nem kell vizsgálnunk az utolsó öt esztendő magyar krónikásait, hogy tisztán lát­hassunk. Akár szubjektíve, akár objektíve vizs­gáljuk a kérdést, mindenképen szomorú ered­ményre jutunk, amely eredmény azonban iga­zolja a szocialista fölfogást. Talán sohasem volt még aktuálisabb a­ kapi­talista irodalom erkölcstelensége, mint ma, mikor az egész magyar sajtó a kommunizmus ellen acsarkodik, holott v­oltaképen, nem­­ is kommunizmusról, h­anem bolsevizmusról van szó, amelynek nemcsak fölidézésében, hanem kiszolgálásában is része volt a magyar sajtó­nak. Ennek igazolására elég annak a puszta ténynek iá konstatálása, hogy a proletárdikta­túra idején nem önmaguktól szűntek meg a lapok, hanem a tanácskormány szüntette meg őket. De keressük csak a végső­ okot. Nem a kanti végső okot, amely kikutathatatl­an, hanem a magyar bolsevizmus végső okát. Akinek birto­kában van valamelyik polgári újság 1914-iki és azután következő évfolyama, vegyen magá­nak­­ annyi fáradságot, hogy átböngéssze. Hány olyan lapot találunk, amely nemcsak nem hozsanyázott a háborúnak, hanem az utolsó pillanatig tiltakozott is ellene? Tisza István legvadabb ellenségei is deferáltak a háború kérdésében. Hányszor szorult ökölbe a kezünk, mikor kinn a frontokon hozzájutottunk egy­­egy ilyen újsághoz, amelyben hősöknek nevez­tek bennünket! Azt írták rólunk, hogy csók­­­­­ fáinkkal árasztjuk el a fegyverünket, holott alig vártuk, hogy megszabaduljunk tőle. Azt írták­ rólunk, hogy félistenek vagyunk, akik elé majd virágokat szórnak a fehérruháss vesz­ték, ha diadalmas menetekben hazajövünk. Rólunk írták ezt, akiknek testén gyötresztő nyüzsgéssel élősködtek a frontok férgei és akiket kiéhezetten űztek-h­ajszoltak, kikötöttek és faxba rugtak a különböző nációbeli „tiszt ura­ki‘. Hogy az „ellenségről“ mit írtak, azt nem illenék fölhánytorgatni, ha azt látnánk, hogy minden a szent és hazafias tűz fanatiz­musában történt volna. De szennyes üzlet és bolt volt az egész komédia, ahol a cégtáblán igen szépen megfértek egymás mellett a kapi­talista nevek, akár Weisz Manfrédé, akár Friedrich Istváné. És most? Olvassuk csak el ugyanazt a lapot most, amelyet 1914-ben ilyenkor olvastunk. Mi nem beszélünk a keresztény felebaráta szereteiről, de elhihetik a nemzeti eszméktől átitatott lapjaink, hogy nem jószántunkból öldöstü­k egymást például a keresztény-katoli­kus Olaszországgal. Mi nem propagáljuk a keresztény ideológiát, de mégis úgy találjuk, hogy a keresztényeknek inkább erről illett volna és illenék harsonázni, mint sok egyéb­ről. Ha­ idegennevű­ fajmagya­­jaink végig­böngészik 1914-beli és 1919-beli leidzsumáljiai­­kat, olyan következetlenségeket fognak tapasz­talni, amelyek sehogysem egyeztethetők össze a jézusi tanításokkal. Csak egyetlenegy ponton van igazságuk: azon­ a ponton, hogy erkölcsök tekintetében nemcsak ők állta­k és állnak így, hanem azok is, akik ellen ma pártokba tömö­rülnek. Viszont azonban nem tagadható, hogy ez az egyerkölcsűség természetes következ­ménye az egy osztálybeli érdekeltségűiknek. Ha tehát egyik sem igyekezett a háborút megakadályozni, ha mindenki hozsannázott, mi­kor tiltakozni kellett volna, ha ötvenegy hónapig tüzelték az embereket, hogy kilátás­talanul gyötrődjenek a frontok gyehennáján, akkor lássák meg legalább, hogy enélkül soha­sem nyílt volna alkalma Károlyi Mihálynak az ország tönkretételére. Mit finnyáskodnak az ellenforradalmár urak azért a négyhónapi tűrésért? Mi sokkal többet tűrtünk és szenved­tünk a háború ötvenegy hónapja alatt, nem is beszélve­­ arról, hogy a proletárdiktatúra alatt és után is miénk a szenvedések és nélkü­lözések oroszlánrésze. Jóérzésű és tiszta erkölcsű ember meg­döbbenve látja a feneketlen elaljasod­ásnak azt a tempóját, amely itt öt esztendő alatt lábra­­t kapott. Ha valakinek eszébe jutna, hogy ko­szorúkba szedje újságok és újságírók irodalmi­ remeklését és ha mindegyiknek a saját irodal­mát szembehelyezné egymással, ha vizsgálat tárgyává tenné: ki mit irt a háború előtt, a háború alatt, a forradalmak előtt és alatt, akkor teljes mezítelenségében állna előttünk, az egész magyar kapitalista sajtó. Hogy ennek a sajtónak­­ egyik új hajtása — amely a Föld legnagyobb és legtiszteletreméltóbb apostolát naponkint megcsúfolja — szintén csak rebach szolgálatában áll, arról rögtön meg­­­győződhetünk, ha egyetlen pillantást vetünk a lap impresszumára. Hiába hát a sok kédnyelés és tür­ ckodás min­den irányba, bennünket ki nem zökkentenek a kerékvágásunkból. Mi ,keresztények és szo­­ciáldemokraták ma is azt gondoljuk, amit a háború küszöbén gondoltunk? — Csapjátok be az öregapátok­at! Szilágyi József: Álljunk meg egy szóra! Válaszútnál vagyunk. Minekelőtte széjjel­mennénk és ki-ki a maga helyén megkezdené a reális, tiszta szociális alapon való nyomdász­társadalmi megújhodás alapvető munkálkodá­sát: álljunk meg egy szóra, t. szaktársak, hogy, amiről elszórtan beszélgettünk és bírálgattunk, azt leszögezzük a história számára. A mögöttünk hagyott romok tanúságot­ tesz­­­nek arról a skalandorp­oli­ti­káról, amely nyomdásztársadalom egy részét is megtévesz­­­tette. Ennek okát a szaktársi jellem teljes vagy részleges hiányában kell keresnünk. Te­hát megújhodásra van szükségünk az egész vonalon. A közszereplésre törekvő szaktársak közül csak azok iránt legyünk bizalommal és juttas­suk bizalmi állásba, a­kik nem a szájhősködés, üres handabandázás által tűnnek ki, hanem

Next