Typographia, 1920 (52. évfolyam, 1-53. szám)

1920-05-28 / 22. szám

Május­­ 28 megvédhessük az országot, magunkat, őket is, most ne prézimitálj­anak és ne akarják velünk elhitetni, hogy a háborúban ők szenvedtek leg­többet. ■— Vagy azok, akik háborús jótékony­ságra semmit, avagy vagyonukhoz mérten erre nagyon keveset adta­k, mig az itthonmaradt magyar nyomdász félheti keresetéből, a szájá­tól megvonva a kenyeret, segélyezte a hadba­­ivonult nyomdász családtagját egész háború alatt, az ilyen emberek most ne tanítsanak ben­nünket arra, hogy mi az összetartás, a krisz­tusi szeretet és a felebaráti kötelesség. A magyar nyomdai munkásság úgy szerve­zettségével, mint mindennapi munkájával min­dig is magyar nyelvet szolgálja Azok az apró­­ ólomkatonáik, amelyeket a magyar nyomdász naponként sorakoztat egymás mellé a szedő­­vasában, s az a sok magyar könyv, az a száz meg százezer magyar újság, amelynek előállí­tásában a magyar nyomdászok tehetségüknek a legjavát adják, az a sok magyar nyomdász, aki egyetlen kincsét, az életét, testi épségét, egészségét, családi boldogságát áldozta föl a háborúban a hazájáért, mind-mind a magyar­ságért volt és van. A megszállott területeken maradt magyar nyomdász szintén a magyarság katonája fog maradni Mert míg az asztalos a cseh nyelv tudása nélkül gyalulhat tovább, a cipész a szerb nyelv tudása nélkül is talpalhat tovább, addig a magyar nyomdász csak a magyar nyelvvel boldogulhat. És neki is életérdeke, hogy a megszállott részek ismét magyarok le­gyen­ek. A magyar nyomdászok kezemunkája, a ma­gyar könyv, a magyar újság fogja az elszakí­­­tott magyarság lelkében állandóan ébrentar­­tani a magyar érzést és a magyar sajtó szava erősebb fegyver lesz a kezünkben, mint száz öldöklő ágy­úé. __ Akik pedig ia kommunizmus miatt neheztel­nek ránk, azoknak csak azt mondhatjuk, hogy minket épp úgy nem kérdeztek meg, mint ahogy őket sem kérdezték, mi éppúgy ébred­tünk rá egy reggel, mint ők. Ne mindig csak az okozatot keressük, men­jünk egy kicsit vissza a közelmúltba, megtalál­ójuk az ökot se. A román megszállás nem követ­kezett volna be, ha nincs kommunizmus. A ■ kommunizmus nem lett volna, ha nincs meg az októberi forradalom. — Forradalom sem lett volna, ha háború nem lett volna.­­Álljunk itt meg egy szóra! Talán itt lesz az­­ is bizonyos kiskutya eltemetve! Bizony, ha a sok volna nem volna, ma már­­ tahin minden máskép volna. (ÄäKiärsäŕis “e •““* TYPÜGK APHI A Forgácsok. A munkaközvetítés várandósai közül többen elhatározták egy kettős jubileum megtartását. Ennek megbeszélésére egy korcsmában össze­jöttek. A jubileum célja: 1. Névleges jutalmak osztása azoknak, akik egy éve „rendíthetetlen“ kitartással jelentkeztek közvetítésre. 2. Részvét­­nyilatkozat azoknak, akiknek „önhibájukon kívül“ semmiféle szeszes italra költségük nem volt. E sorok eddig nemde komikusnak lát­szanak?! — A korcsmárban egy jól táplált férfi jelent meg és meglepetésre bort, sört rendelt a libák. Összenéztek, szinte mondták: „mi éhesek és nem szomjasok vagyunk!“ A „jó­akaró“ nem értette meg tekintetüket s mint ahogyan tárcája nem, úgy ő sem érezte azt meg, hogy az a munkanélküli gárda, amelyen „segíteni“ vélt, már nyomban egy éve, hogy a mindennemű nélkülözések és keserűségek mér­hetetlen láncolatát szenvedték át. j»z a­ gárda azonban megérezte ezúttal is (ha most sem csa­lódott!), hogy amikor a tőke egy k­is szive­sségre rászánja magát, annak hitterében, macskásig van.• Elméletben könnyű liberális és radikális álláspontra helyezkedni, de a gyakorlatban ez annyi, mint két lovon egy nyeregben ülni, ami nemcsak nem tiszta, de idétlen vállalkozás. Baktatni, sőt nyargalni is lehet elméletben — Ízlés dolgai — két vagy még több lovon egy nyeregben, de a gyakorlatban embersége­sen azt megülni vagy állni nem! Ha az nem így volna, akkor az a szakképzett fizikai mun­kás, aki pályáján jelenleg nem bír szakszerve­zeti szabály szerint alkalmazást kapni, nemde, ott mindenütt vállalhatna elhelyezést, ahol munkaalkalom van. Teszem azt a nyomdász mehetne a cukrász, szabó, szobrász, kovács, mű­­asztalos, műszerész stb. pályákra Uraim, ne dobálózzunk meggon­dola­tl­a­n szavakkal, csak oly tanácsot adjunk, amit a tiszta elmélet medre megenged és át tud vinni a gyakor­latba is.* Okoskodás a helyes­írás körül. —­­Korrektorokat nem érdekel. —* _ Olvastam egyszer néhai Dóczi Lajostól az önérzetről érdekes kis tanulmányt. Emlékszem,­­ az állt a cim alatt, hogy „nem hölgyeknek való“. De mindjárt hozzáfűzte az iró, hogy nem azért helyezte azt a sort a cim alá, mintha érte­kezés­ének tárgya olyasvalamit tartalmazna,­­amit hölgyeknek nem volna szabad a szeemér­­fmesség kockázaata nélkül elolvasni, hanem azért, mivel hölgyeknek unalmas, de még azért is, hogy annál­ inkább minden hölgy elolvassa. Ugyanebből a célból tettem föl én is ad notam, hogy korrektorokat nem érdekel. k îl. "A magyar írásmód alapelvei és a szóképzés­­ esetei. - Szíaktáitóak! . . , 1 Beszéljünk a­­ helyes Írásról. Az ujabbkori magyar irodalom művelői bőségesen szolgál­­­tatnak anyagot ehhez a tárgyhoz, amely úgy­szólván foglalkozásunkhoz tartozik. Mi, akik az általános művelődést terjesztő eszközök nap­­ellám­osak­ vagyunk, tapasztaljuk legelsősorban, mennyire hibáznak a sajtó szellemi munkásai és a műfordítók a nyelvhelyességgel szemben. Pedig „a nyelvnek tudós velős esméretét (eru­­ditem et solidam linguae cognitionem) tsak az íróktól kiváltbatosik:­ az olvasó köz­nép is, az Írókhoz támaszkodván, azt rólok előre felteszi, ’s tőlök akarja tanulni“ — mondja legnagyobb magyar nyel­vt­ud­ósunk. (Révai: A magyar deákság. III. 69.) . Általánosan u­ralkodó vélemény a nyomdász­­korrektorok között, hogy a leadott kéziratok minden betűjéhez ragaszkodni kell, azok szö­vegén változtatni nem szabad. Az író szellemi munkáján egyéniségének eredetisége nyilvánul :iDKig, tehát az írásmód különleges sajátságait vagy a mondatezer kedvetek különcködéseit min­denben tisztelni kell. Kétségtelen, hogy a­ szel­lemi alkotás minden mondata vagy kifejezése fölött elsősorban az i­rásmű szerzője rendel­kezik, tehát minden írásjel elhelyezése őt illeti. (­Jók­ai pörbe fogta volna a korrektort egy kolmma miatt.) De vajjon melyik szedő vagy a korrektor nem találkozik állandóan a kéziraton olyan © Mart mondatokkal, melyeken némi be­­a »sakkozással változtatni ne kellene, hacsak a nyelvi csü­rkeségnak értelmetlen példáit nem akarná közöltetni? Távol áll tőlem, hogy eme kérdésem jogosságának vagy indokoltságának i­gazolására a saját korre­ktorságom eseteit föl­­soroljam, de megál­lapítom, hogy számtalanszor elkerülhetetlen volt a beavatkozásom még el­ Ö­ont tárgyú munka kézfora­án is. Legföljebb Ha valamikor fölépítik a szakszervezetek világ­stadionját, ott helyet foglal a bajnok­csapatban a magyar nyomdász is, aki a tudás, erő és jóság bölcsőjében úgy tápláltatott, hogy hatalmas atlétává fejlődhetett min­den belső és külső intrika dacára. A magyar nyomdászbaj­nok elnyeri és elhozza majd­­ azt a koszorút, amely a múlt és jelen munkálkodás érdemét, a jövő generációnak pedig a továbbfejlődés útját fogja beláthatatlan időkig disziteni, megvilá­­gítani­. ! -i • i .< Véres S'Krirttán, csak az vitatható, hogy ez a „bejavitás“ milyen természetű lehet. Mindenesetre akkor, amikor a kéziraton valamely mondat értelmetlen, vala­mely szólásmód magyartalan (idegenszerű) vagy valamely mondatszerkezet a nyelv tör­vényeibe ütközik, szóval amikor a korrektor nyelvérzéke tiltakozik a nyelvbotlás nagysága ellen, határoznia kell afölött, hogyan javítsa ki a helytelenséget a mondatszerkezet lényeges megbolygatása nélkül, csupán a szórend megvál­toztatásával, vagy valamely képző, rag, betű vagy írásjel segítségével. A szakirodalom sokat foglalkozott idevonatkozó kérdésekkel, de le­szűrhető eredménye nem lehetett ennek a fára­dozásnak, mert az időről időre, ebben vagy abban a szaklapban erről vagy arról a­ kérdés­ről szóló vélemény, rendszerbe foglalt mód­szeres utasítással nem állott rendelkezésre éppen akkor és ott, amikor és ahol szükség lett volna rá jegyzeteimet összefoglalva — bár most időszerűtlenül — beszédrészenként kü­lön­­külön csoportosított részekben ismertetem, előbb azonban lássunk tisztáin a dologban. A korrektor foglalkozásának alapja a helyes­írás. Ennek jegyében műveli hivatását. A he­lyesírás nem tudományos kérdés, szabályait minden korrektor ismeri. Tudomásunk szerint kétféle szabályzat van: az iskolai és az akadé­miai. Lényeges különbség a kettő között nincs, csak elveinek alkalmazásában van némi eltérés. Mind a kettő megegyezik abban, hogy alap­törvénye a kiejtés, bizonyos korlá­tok közt tért enged azonban a szóelemzésnek is azáltal, hogy a szóknak ragozott és képzett alakjában meg­őrzi a tő és a rag alakjait. Ilyen esetekben a szókat a nyelvtani alakok helyes képzése sze­rint írjuk, vagyis a szók nyelvtani elemeit (tövet, ragot, képzőt s az összetételeknél a része­ket is), amennyiben azokat nyelvérzékünk ki­­érzi, a leírásban kitüntetjük. Minthogy azon­ban a szószármaztatás ellenére a szóelemek legtöbbnyire elhomályosulnak, ennélfogva tő­szóknál és tőszószámba menő származékoknál a kiejtés (fonetika) szerint, származékszóknál és ragozott kifejezéseknél a szóelemzés (etimo­lógia) szerint írunk. Az újabbkori nyelvhelyes­ségi irodalom művelői szerint e két főelv mel­lett olykor még a hagyomány, a­z egyszerűsítés, valamint a kapcsolatosság vagy analógia is figyelembe jön, de ez utóbbi elvek a szóknak olyan írásmódját eredményezik, amely nem felel meg sem a kiejtésnek, sem a szóelemzés­nek. Simányi rámutat erre az eltérésre és hely­teleníti, hogy a tényleges kiejtés ellenéire pél­dául mesgye, pünkösd szókat írunk mezsgye, pünközsd helyett, mintha ezekben valami mes­és pünkös szó származéka lappangana. Mégis 1920 A Magyar Grafika homlokára volt írva, hogy július és augusztus kivételével minden hónapban megjelenik. Esze­rint az első fél esztendőre hat sziálin jutott volna, míg a másodikra csak négy. A most megjelent májusi szám bejelenti, hogy a szer­kesztőség ezt a tervét megváltoztatta: a Magyar Grafika június és július hónapban tartja meg a nyári szünetét. Vagyis az első és második fél esztendőre öt-öt szám jut.­ Ehhez az elhatározás­hoz nincsen semmi megjegyzésünk. A lényegen ugyanis egyáltalában semmi vált­ozás sem esik. A Magyar Grafika első cikke azt a címet viseli, hogy „A munkaadók és a szakirodalom“. A közlemény Peidl Gyula szaktárs gratulációs levelét is közli, amely a többek között hang­súlyozza, hogy neki is mindig az volt a fel­fogása, hogy „igazán öntudatos munkás csak az lehet, aki szakmáját szereti és érti. Másrészt a munkaadónak nem hátrány, hanem előny az igazán öntudatos munkás, aki jogait és köteles­ségeit egyformán ismeri. Ebből a fölfogásból önként következik, hogy örömmel láttam és szívesen támogattam a szakma fejlesztésére irányuló minden törekvést. Vajha megérhetném azt az időt, ami­kor a nyomdaipar minden mun­kása elismeri és elköveti, és min­den munkaadó tettekkel támogatja ezt a fölfogást“. Mi a magunk részéről most sem tehetünk egyebet, mint hogy hangsúlyozzuk korábbi álláspontun­kat: mi munkások — a mai viszonyok között — a munkaadóktól várjuk, hogy szakirodalom­hoz juttassanak bennünket. Értesülésünk sze­rint eddig is akadtak nyomdák, amelyeknek a főnökei vagy egészen, vagy részben megtérítik munkásaiknak a Magyar Grafika előfizetési árát. Az a munkás, aki a mai súlyos időkben is lelkesedik a mestersége irodalmáért, igazán megérdemli a munkaadójától, hogy ezt méltá­nyolja. A szükséges és reális üzleti gondolkozás mellett a munkaadók figyelmét nem kerülheti el az a szerep, amelyet a munkásság mesterség­­szeretetével és szakmájához való ragaszkodásá­val tölt be az ipar megmentése körül. Vannak ugyan, akik a főnökeik támogatása nélkül is meghozzák áldozatukat a szakirodalom érdeké­ben, de nem szeretnék közelebbről megismerni az illetők magánéletét Bizonyos, hogy táplál­kozásukban sokkal nagyobb szerep jut a rajon­gásnak, mint az anyagiasságnak. A Magyar Grafika májusi száma különben igen élénk, noha az első lapozgatások után mintha keresnénk valamit. Ez a szám ugyanis csak négy oldalnyi mellékletet közöl. Ezzel szemben azonban a szövegrész között sok az illusztráció, ami a mai viszonyok között tetemes költségszaporulatot jelent. Valószínűleg ez a magyarázata a kevés mellékletnek: azt látjuk, hogy az iskolai helyesírás a kiejtés­nek megfelelően alkalmazza például a pog­­­gyászt, de már a mingyár, rögtön, tegnap #élő szókat elveti és a hagyományosság elve szerint alkalmazza így: mindjárt, rögtön, tegnap, holott ezekben is rég elveszett a szószármazék töve. Ezzel szemben a kapcsolatos (analógiás) írás szerint alkallmazza például ezt az igét: szitko­zódik, mert értelmileg kapcsolatos az átkozódik igével, pedig tényleg kimutatható, hogy a szid igéből származik. Viszont Balassa az alszik, fekszik igének ragozásában világosan rámutat a fölösleges szófejtés alapján való írásmódra, mert az aludtam, aludni, aludj, feküdtem, fe­küdni, feküdj szókat minden ember így ejti ki: alultam, aludni, aluggy, feküttem, feltűnni, fe­­küggy, alud­, feküd­­tő pedig nincsen. Látnivaló ezekből a példákból, hogy a ma­gyar írásmód alapelvei ingadozók és így az alapelveken épülő szabályok nem egységesek, többféle írásmódot engednek meg. S minthogy az írók nem következetesek, a különböző szabá­­lyokat fölváltva alkalmazzák, vagyis követ­kezetlenségből fölcserélik a kapcsolatosságot a hagyományossággal, a kiejtést a szóelemzéssel, így egyszer patakzik igét írnak (noha a kiejtés­ben patakzik), tehát a szóelemzés szerint, más­szor meg lélegzik igét írnak (noha a szóelem lélek), tehát a kiejtés szerint alkalmazzák. Emellett még tág tért engednek az alternatí­váknak is; vegyesen alkalmazzák az e és ö ma­gánhangzókkal irt szókat: csepp, csöpp, fel, föl, per, pör stb.. a -jók -jök, -ok, -ök mellett hasz­nálják állandóan az újabb fejlődésű -juk, -jük, -uk, -ük birtokos személyragot többes 3-ik sze­mélyben: ruhájuk, ruhájuk, kertjük, kert­jök, kedvük, kedvök st­b., az u, ü, ú, ü magánhangzók ingadozása következtében főnevek és mellék­nevekben: fésű, fésű, lassú, lassú, továbbá az ul, ül igeképzőkben s az -ul, -ül névragban: merül, merül, magyarul, magyarul stb., sőt számos más szót is kétféleképen írnak: néhány, néhány, szőlő, Szöllő stb. Mármost hányszor van rá eset, hogy a kéz­irat szerint szedett uccát, iccét kijavítja a kor­rektor utca, itce alakb­a, mintha ezek az ut, ir­al szókból származnának és az iskolai helyesírás szabályai szerint a szóelemzés elvét tartja szem előtt a korrigáláskor. Vagy megfordítva, hányszor tapasztalható a kéziraton, ho­gy az iró ak­aszt, fak­aszt igékre gondol, mikor az akgat, fakgat képzéseket használja, melyeket a kor­rektor helyesen aggat, faggat alakra javít ki. önkényesség, tudálékosság, megszokás ez? Mellékes. Tény, hogy a korrektor akkor, ami­kor az igtat igét ifcraf-ra­ javítja ki, nemcsak u

Next