Typographia, 1920 (52. évfolyam, 1-53. szám)

1920-03-26 / 13. szám

• Budapest, 1920 március 26 Ötvenkettedik évfolyam 16. szám A MAGYARORSZÁGI KÖNYVNYOMDÁSZOK ÉS BETŰÖNTŐK EGYESÜLETEINEK HIVATALOS KÖZLÖNYE SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL: Megjelenik minden héten pénteken. Elő­fizetési ár egész évre 48 korona. Egyes számára 1 korona. Telefon: József 1-33 BUDAPEST, VIII. BÉRKOCSIS­ UTCA 1. SZÁM, FÉLEMELET, 4. AJTÓ, GUTENBERG-OTTHON szerint számíttatnak és előre fizetendők A mi nemzetköziségünk. A mi nemzetköziségünket csak azok érthetik félre, akik alacsonyrendű értelműségüknél fogva nem tudnak a kulturember színvonalár­a emelkedni. Akadnak ugyan olyan egyének is, akik — nem kutatjuk most milyen okokból — szándékosan magyarázzák félre nemzetközi kapcsolatainkat, d­e ezekkel nem tudunk és nem is kívánunk pör­be szál­lani. . . Sohasem akartuk mi ennek az országnak az érdekeit más országok érdekei alá rendelni. Gonosz az, aki rólunk ilyesmit állít, mert ezt a vádat legdühösebb ellenségeink sem tudnák reánk bizonyítani. Ezzel szemben letagadhatat­lan tény az, hogy mindabban részünk van, ami a magyar nemzetnek jó hírnevet szerzett és ennek az országnak a kulturnivóját emelte. E lap hasábjain már számtalanszor ellenőriz­hető adatokkal bizonyítottuk, hogy önerőnkkel teremtett és föntartott intézményeinkkel és mozgalmainkkal a magyar nyomdaipar mű­velőinek a külföldi nyomdászokéhoz hasonló életstandardot teremtettünk és könyvtáraink­kal, szakelőadásainkkal és szakirodalmunkkal a magyar nyomdászatot európai nívóra emeltük. Minden lépésünk és megmozdulásunk ki­záróan a magyar nyomdaipar érdekében tör­tént és minden eredményünk a magyar nyom­dászatot és ezzel egyszersmind a magyar kul­túrát fejlesztette. Ha a külföldön tartott kon­gresszusokra képviselőket küldtünk, megbízot­­taink ott a magyarországi nyomdai munkáso­kat képviselték, amely alkalmakkor nem egy esetben szereztek a magyar nyomdászoknak — és így közvetve a magyar nemzetnek is — dicsőséget. Mindenütt és mindenkor magyar érdekeket szolgáltunk. Nem tagadjuk, kölcsönösségi viszonyban ál­lunk a külföldi nyomdászszervezetekkel. De mit jelent ez? Azt, hogy a külföldből ideérkező szaktársainknak árszabályszerű munkaalkal­mat teremtünk, hogy a magyar nyomdászok munkaföltételeit ne ronthassák el és viszont, ha a mi szaktársaink szakismereteik gyarapí­­tása céljából külföldre utaznak, ugyanebben az elbánásban és támogatásban részesülnek. Ebből áll tehát a mi nemzetköziségünk. Távol áll azonban tőlünk, mintha olyan szinben akar­nánk föltűnni, hogy a fönti kultúrerényekkel Magyarországon csupán mi nyomdászok dicse­kedhetünk. . Erről szó sincs. A nemzetközi kapcsolatok létesítésére, főn­tartásár­a és ápolására irányuló törekvést megtaláljuk a társadalom minden rétegében. A mező­gazdák, gyáriparosok, művészek és­ tudósok között éppen úgy, mint a papság táborában. Példaképen elég, ha megemlítjük itt dr. Giess­wein Sándor prelátus és országgyűlési képvi­selőnek az Aurora című társadalmi hetilapban megjelent dolgozatát, amely a nemzetközi élet újraéledésével foglalkozik. Giesswein többek között ezeket írja: „Semmi sem volt reám­­nézve lesújtóbb a világháborúnak — nem egé­szen váratlan — kipattanásakor, mint az a tudat, hogy a kulturemberiség nagy részétől egy csapásra elkülönítve éreztem magamat. A­­ végzetes napokon a csehországi Karlsbadban időztem és épp arra tettem előkészületeket, hogy onnan a jubiláris (tizedik) eszperantó világkongresszusra Párisba induljak s aztán annak végeztével a belgiumi Liége-be menjek, hová pacifista papok világkongresszusára hí­vott meg a város püspöke. A testvériesülés ün­nepére készülten s egyszerre csak azon vettem észre magamat, hogy testvéreimtől egy min­den földrajzi akadálynál áthatolh­atatlanab­b korlát választott el. Mintha csak ezer meg ezer rokongondolkozásu szellemi testvéremet egyszerre elvesztettem volna. S azt hiszem, hasonló érzelmek töltötték be minden kultúr­ember lelkét. Mert mindhiába, a mi kultúránk, a keresztény kultúra nem csupán nemzeti, ha­nem nemzetközi és nemzetfölötti is. Hisz szel­lemi és kulturális életünk a régiek és moder­nek nemzetközi társaságának termékeiből táp­lálkozik. Imáinkban a zsoltárok szavait ismé­teljük, a hellenizált zsidónak, szent Pálnak leveleiből merítünk életbölcsességet, templo­maink akár román- vagy gótszilüetk, akár reneszánsz- vHary bnro­dzs­esb­en készültek, lényegükben idegen motívumok szerint ala­kultak, az irodalom és művészet bármennyire ált van hatva nemzeti szellemtől, szoros kap­csolatban van az európai szellemmel. A szín­házban Shakespeare drámáiban mindig nagy lelki élvezetet találunk, az operában a Faust­ban gyönyörkéü­nk, h­­elyben­­ a német szellem­óriás gondolatait a francia Gounod zenésítette meg; képtárainkban az olasz, spanyol, flamand és németalföldi mesterek remekművei gyönyör­ködtetnek. S még ha a magyar géniusz leg­eredetibb és leglángolóbb képviselőjét, Petőfit veszem kezembe, őnála is észrevehetem, hogy nemcsak magyar, hanem európai is és azért még fordításban is élvezetet nyújt a nem­magyar olvasónak. De a tudományos, techni­kai és gazdasági életben is tele vagyunk nem­zetközi vonatkozásokkal. S mindezeknek a há­ború­ véget vetett. Különösen mi itt , Közép­­európában egyszerre csak szűk földrajzi kör­zetre szorultunk — s hogy mit jelent ez, azt most, a hábom után kezdjük érezni leginkább; érezzük mi, de érzi egész Európa, sőt Amerika is a gazdasági téren s érezzük most, midőn a békés múltban beraktározott készlet teljesen elfogyott. De aki lelki életet él, annak már a háború folyamán éppoly nélkülözést okozott az, hogy megszűnt a népeknek az a lelki közös­sége, melyet az európai kultúrába a nemzete­ket átölelő keresztény szellem beleoltott és ez­által minden egyéb kultúra fölé emelt. Azt mondhatjuk, hogy épp ez a közösség tette vezetővé az egész világon a kisded Európát. S íme, midőn 1914. év augusztusában az első puskalövések eldördültek, egy csapásra idege­nekké lettünk egymásnak, öt éven keresztül nem csekélyezámu exak­a dó azt kívánta, hogy Európa­ egyik részében örüljenek azon, ha a másikat minél nagyobb veszteség éri és aki ennek a divatnak be nem hódolt, a „hazaáruló“ címet kapta díjmentesen és rang nélkül. Az ember szántó kérdezte magától: keresztények vagyunk-e még, emberek vagyunk-e m­égi Egy angol államférfin most, a háború folyamán, mondotta azt a komoly szót, hogy jelenleg a hegyi­­ beszéd föl van függesztve. Nem is csoda, hisz a háiboru alatt maga a tízparancsolat is föl volt függesztve — hogy­ lett volna az embe­reknek érzékük az evangéliumnak általánosan a Umri­sztikus, mindenkire kiterjedő szeretete iránt De ugy látszik, az ember mégsem tud egészem, bestiává lenni, az emberiben nemcsak a vad áll­a­tis­ágnak, hanem a humanizmusnak az ösztönei is élnek és nemcsak a bestia tör­­ kft belőle ijesztő féktelenséggel, hanem az iga­zán, emberi érzés, az önfeláldozó szeretet is, mert anima humana naturaliter Christiana v­v ü­píti 175 n Tj Clliucrciv IltJI II tud­na lenni a szeretet gyakorlata nélkül. S ez a charita*, ez a mások baján segítő szeretet az, amely a nemzeteket újból egymáshoz vezeti." Világnézetünk és politikai fölfogásunk Giess­­wein Sándor világnézetével és politikai föl­fogásával nem azonos. Mégis, mennyire egyet­értünk vele, ha a fönti sorokat elolvassuk. Kertelés nélkül megállapítja, hogy a keresz­tény kultúra nem csupán nemzeti, hanem nemzetközi és nemzetfölötti is. Ugyanez a meg­állapítás érvényes a mi világnézetünkre, a szocializmusra is, amelyet a krisztusi keresz­ténységtől úgyszólván nem választ el semmi. És igaza van Giesswein Sándornak abban is, hogy a kölcsönös segítség, a szolidaritás érzése az, amely a nemzeteket újból egymáshoz vezeti. Erre nézve lapunkban már számtalan bizonyí­tékot hoztunk föl, amikor kimutattuk, mint tá­mogatják olasz, holland, svéd, norvég, svájci, amerikai stb. országbeli szaktársaink a német és osztrák szaktársak nyomorba jutott család­jait. És ha a Korrespondent március 9-iki szá­mát olvassuk, újból láthatjuk, hogy a nyom­dászok nemzetközi szolidaritása nem bengáli­­fény, hanem testet és lelket melegítő pásztor­­tűz,­ amelynek melegségét igénybe veheti min­denki, aki a Bernben székelő nagy Gutenberg­­családhoz tartozik. A Korrespondenten erre vonatkozóan megjelent közlemény, amelyben reánk, magyarországi nyomdászokra is törté­nik hivatkozás, így szól: A nemzetközi szolidaritás újabb bizonyí­téka. Azokat a pénzküldeményeket, amelye­ket a német-amerikai nyomdászok német szaktársak családjai nyomorának enyhítésére a szervezet vezetőségéhez továbbítottak, a­ na­pokban újabb 10.000 márkát kitevő adomány követte. A német-amerikai Typographia titkára, Miller Hugó szaktárs­ kisérősoraiban megjegyzi, hogy Amerikában ismerik a német szaktársak nagy nyomorát és az ismételten küldött segélyösszeg ennek tudandó­­ be. Az osztrák szervezethez is küldettek segélyek és ezeket majd továbbiak követik. Ha a magyar szaktársak érdekében még nem lehetett sem­mit sem tenni, az csupán arra vezethető vissza, hogy a postaforgalom Magyarország­gal még szünetel, úgy­hogy az ottani viszo­nyokról, különösen a nyomdászszervezetet illetően, nincsen tudomásunk. A továbbiak­ban Miller szaktárs a német nyomdászszerve­zet vezetőségéhez irt levelében szó szerint eze­ket írja: Mi németajkú nyomdászok­ Ameri­kában kis csoportot képezünk, amely egyre kisebbre zsugorodik össze. De ez bennünket nem tart vissza, hanem még inkább ösztönöz arra, hogy európai szaktársainknak, akik a világháború miatt oly súlyosan szenvedtek, segítségére legyünk. Sajnáljuk, hogy ez a segítség csak szűkebb szaktársaink kis részére és nem a háború által nyomorba taszított valamennyi embertársunkra terjedhet ki. Többet mondani szaktársakna­k, akik ugyan­azon cél felé törekszenek, mint mi, szükség­telen. Nem tagadjuk, jól esik nekünk Amerikában élő szaktársainknak a német szaklapban a magyarországi nyomdai munkásokat érintő megnyilatkozása, amelyben a felénk­­ forduló tekintetét látjuk. Ez a­ készséges segítőszándék azt a reményt kelti bennünk, hogy 1920 február 12-én, az amerikai szaktársakhoz intézett alábbi átiratunk nem volt hiábavaló és meghozza azt az eredményt, amelyet tőle várunk. Amerikába küldött átiratunk szövege a következő: Tisztelt Szaktársak­! A borzalmas nyomorúság, amibe a háború, a román megszállás és a bolsevizmus taszí­tott bennünket, arra indít, hogy kollégiális érzületükre apelláljunk s támogatásukat kér­jük a sok száz nélkülöző munkanélküli nyom­dai munkás és családtagjaik számára. Erre a lépésre nehéz szívvel határoztuk el magun­kat, mert büszkeségünk volt, hogy évtizedek óta mi sohasem állottunk a­ kérők,­ hanem mindig az adakozók sorában. Erre képesített bennünket az, hogy Magyarország nyomdász­­ságának 98%-a szervezetünkhöz­ tartozott ,és erkölcsi és anyagi kötelezettségeinek min­denkor megfelelt. Ez a kötelességteljesítés tett bennünket erőssé. Nagy vagyonnal rendel­keztünk, amelyből a munkanélkülieket, bete­geket és rokkantakat állandóan segélyeztük. Ma azonban eljutottunk teherbírásunk végső fokához. A háború ugyanis tönkretette iparunkat.• 1918 vége óta, a munkanélküliek száma állan­dóan szaporodott Súlyosan rosszabbította a helyzetet a románok háromhónapos megszál­lása, akik nyomógépek és nyersanyagok el­szállításával fokozták a munkanélküliséget. De a bolsevizm­us sem használt az iparnak. A polgári lapok megszüntetésével és a nyomda­termékek egyoldalú célra való fölhasználá­sával sok nyomdászkezet tettek fölöslegessé. Mindennek azután az az eredménye, hogy hónapok óta 1800 nyomdai munkás és mun­kásnő van munka nélkül, akik eddig több mint másfél millió koronát vettek föl az egye­sület pénztárából. Megvalljuk, hogy ezt az iramot mi már alig bírjuk, mert a dolgozók által fizetett szerve­zeti illeték nem elégséges a munkanélküliek segélyezésére. Azonfölül a drágaság oly nagy, hogy a fizetett munkabérből legföljebb a fizi­kai élet fen­tartását, tudjuk biztosítani. Ily körülmények között kénytelenek vagyunk a­­ kollégák támogatását igénybe venni. Ha módjukban állana, legszívesebben vennék, ha az 1800 munkanélküli részére nat­uráliákat kü­ldenének, de természetesen a segítség bár­mely módját köszönettel fogadjuk. Kérő­i szavunkat a borzalmas ínség és szük­ség idején intézzük önökhöz és bízunk abban, hogy kollegiális szívükben megértésre talál* Kollegiális üdvözlettel a Magyarországi Nyomdai Munkások Szakszervezte nevében: Wiesenberger Vilmos Preusz Mór, titkár, elnök. Akinek rendes az eszejárása vagy céljainkat és tevékenységünket szándékosan nem magya­rázza félre, az a fenti adatokból világosan lát­hatja, hogy miből is áll­ a mi­­ nemzetköziségünk. Abból,­ hogy minden, magyarságunk mellett, Giesswein Sándor fejtegetései értelmében kulturembereknek érezzük magunkat és a ©­i szerint cselekszünk..

Next