Ügyvédek lapja, 1920 (37. évfolyam, 1-12. szám)

1920-06-01 / 11. szám

Z ÜGYVÉDEK LAPJA vesztett kérelmek dacára sem a külön bírói státust vissza nem állították, sem pedig (az összegek csekélységénél fogva figyelmet sem érdemlő bírói pótlékoktól eltekintve) az anyagi helyzeten nem segítettek, sőt a bírói és ügyészi kar az utolsó években még oly tá­mogatásban sem részesült, mint a köztisztviselők. Köztudomású ugyanis, hogy akkor, midőn két évvel ezelőtt a köztisztviselők helyzetét rendezték, a bírákat és ügyészeket abból a rendezésből — a külön bírói státusra való utalás mellett — ki­kapcsolták; akkor, midőn a köztisztviselők hallatlan előléptetésben részesültek, a bíráknál és ügyészeknél semmi előléptetés nem volt és ők még ma is ott tartanak, ahol akkor! Mindezekhez hozzájárul az a legújabb intézkedés, hogy a köztisztviselőknél egyelőre kinevezések és előléptetések nem lesz­nek, de ez alól a szabály alól a bírákat és ügyészeket nem vették ki. Vagyis: akkor amikor a köztisztviselőknél azok a rendkívüli előléptetések voltak, a bírókat és ügyészeket kivették, és most mi­kor a köztisztviselőknél az előléptetéseket beszüntették, ez alól sem vették ki a bírákat és ügyészeket! Minden további bírálattól való tartózkodás mellett csak annak a komoly aggályomnak adok kifejezést, hogy ez így nem jó lesz! Ez oly lehetetlen és ferde helyzetet teremtett, melynek következ­ményei nagyon sajnosak lehetnek. Ne csodálkozzék senki, ha ilyen helyzetben a bírák és ügyé­szek méltatlankodásukban ily elbánás ellen a szokottnál erősebb­­kifejezést használva mély elkeseredésbe esnek, ami által a köz­érdek rendkívül nagy kárt szenvedhet. Meg vagyok győződve, hogy a kormány e kérdés fontosságát a maga igazi mivolta szerint értékeli és nem tévedek talán, ha a pénzügyi helyzetben keresem az okát annak, hogy intézkedés még nem történt. Ez azonban csak képzelt akadály, a pénzügyi helyzetnek tel­jesen mellékesnek kell lennie akkor, mikor oly nagy értékek meg­mentéséről van szó. A nemzetnek az a nagy kincse ma talán néhány ipáéval még megmenthető! Ezt a pénzt ne sajnáljuk! Nemzeti vagyonba lesz az befektetve, kamatokat busásan fog hozni. A szörnyű háború, és a még szörnyűbb béke folytán nemze- t­­ünk úgyis túl sokat veszített. Ha pedig a bírói és ügyészi karban rejlő nemzeti kincset most néhány millióval nem mentjük meg, ha ezt is elveszítjük, akkor azt később milliárdokkal sem bírjuk többé visszaszerezni. Ha a biró és ügyész megszűnt az «igazságnak 'és törvénynek független őre” lenni, — akkor megszűnt az igazság és a törvény is! Videant consules! A mi biráink. Irta: (Dr. Nyeviczkey Antal va. kir. curiai biró. II. Az ítélet hatályosságáról is legelőször Szt. László gondosko­dott, amikor a harmadik könyv kilencedik fejezetében, a bírót a vádlott elővezettetésére is följogosítva — rendelte, hogy: «... ha valaki a bírói ítéletet makacsul mellőzi (si quis contumax, judi­­cium judicis transgreditur), hat pénzt fizessen, a biró pedig ho­zassa be a ravajt erővel.» Ez a «hat pénz», úgyszintén az imént említett «kétszerese a dolognak* és «tíz pénz» valószínűen a királyi kincstárt, nem pedig a bírót illette. De tévedhetünk e feltevésben, mert hiszen fentebb láttuk, hogy az alaptalanul fellebbező tíz arany pénzt tartozott az ő ispánjának fizetni. Több más dekrétum is szól a bíráknak és az ispánoknak az egyes ügynek megbírálásából ere­dően nekik járó összegről, így Szt. László harmadik könyvének huszonhetedik fejeze­tében találjuk, hogy «Akik megvínak otthon (domi puguaverint) és biró eletbe nem viszik ügyöket, azokon a bírónak semmi kere­sete ne legyen. Ha hozzá jőnek, tetszése szerint ítéljen, és ha meg­egyezteti őket és ezért adnak a bírónak valamit (aliquid judici inde dederiit), egy harmadot magának, két harmadot a királynak tartson belőle.* Szt. László kora előtti időből is találunk ilyen tar­talmú intézkedést, így Szt. István második könyvének tizenhato­dik fejezetében rendeli, hogy «a szándékos emberölést elkövető* «... tudja meg, hogy száztíz arany pénzt fizet érte...* «Ebből ... tíz pedig az Ítélő bíróké és a közbenjáróké legyen.* Mindebből alappal lehet arra következtetni, hogy a most vá­zolt korban a bíráknak és az ispánoknak nem volt rendes java­dalmazásuk, hanem az eldöntött ügyekből, de mindenesetre így is részesültek díjazásban. Az ezután következő korszakok adatait ezúttal nem érintve, térjünk a tizennegyedik századból e témakörben egyszerre át­­ a mai bíráink helyzetére.. Napjainkban mind égetőbbé válik a mellékfoglalkozásoktól törvénnyel eltiltott, de az alsóbb fokon munkával egyébként is túlhalmozott — bírói kar helyzete. Aligha felelne meg mégis a korszellemnek, ha a bírák kellő javadalmazásának kérdését manapság is — a fent említett régi minták szerint — esetenként pótdíj­azással oldanák meg. Az okokra nem szükséges sok szót pazarolni. Az állami kezelés már a kiszá­mításnál és az utalványozásnál nehézkessé válnék. De szembeötlő a részültetés aránytalanságának lehetősége. A bírói munkának megbízhatatlan fokmérője­­ a statisztika. Viszont a régi minták veszedelmes határokat közelítenek meg. Már­pedig bármely mód is — megfelelő szabályozással — megengedhetőbb volna, mint a bíráknak akármilyen tetszetős mezbe öltöztethető megajándé­kozása. A magyar bíró és ügyészi karnak föltétlenül magas szín­vonala, mit az utolsó évek megélhetési gondjai sem tudtak alá­­szállítani, az az érintetlen erkölcsi felfogás, mely e kart fénnyel veszi körül,­­ tiltakozik a föltevés ellen is, hogy a magyar bírót és ügyészt a felek megajándékozhassák. Ámde, ha elismeréssel szólhatunk a királyi bírákról és ügyé­szekről, hogy ezt a szellemet ötven éven át ápolták és hagyomá­nyosan megőrizték, nem mutathatjuk ki, hogy e tradíció régibb időkből szállt rájuk. A történelmi adatok igazat adnak az arról emlékező íróknak, hogy ez régen másképen volt, így legújabban dr. Földvári Béla «A magyar ügyvédség és a magyar közélet­ című igen érdekesen írott adatgazdag művében, a kútfők (Grünwald Béla, Marczali Henrik, dr. Várady Zsigmond) idézésével írhatja: «Mindenképen siralmas képet tár elénk e korbeli igazságszolgáltatás és igazság­ügy. A bírói felelősségérzet ismeretlen fogalom volt. Információ cím alatt a bírák ajándékokat fogadtak el...» «Mária Terézia, Szvetics királyi személynököt egy ízben kérdőre vonta, hogy igaz-e, hogy ajándékot fogad, el; mire utóbbi megjegyezte, hogy igaz ugyan, hogy elfogad ajándékot, de mind a két fél ajándékát ugyanazon zsebébe csúsztatja s igy nem tudja, melyik fél mit adott. A Martínovics-per ügyésze perbeli szerepét nagyarányú zsarolásokra használja fel. Ez az ügyész Németh János volt...» Nagyarányú zsarolásai miatt a főurak panaszra mentek Bécsbe az udvarhoz, amely utasította is Némethet, hogy hagyjon fel már zsarolásaival, mire ő azt felelte, hogy az ajándék elfogadását a hazai törvények megengedik, csak megvesztegetni ne engedje ma­gát. Ő állását minden mellékjövedelmekkel kapta s a panaszolt ajándékok is ilyen mellékjövedelmek közé tartoznak.* «A bírák megvesztegethetőségét már Rákóczi Ferenc megbélyegzi. Sok nagy vagyon ebből a zavaros forrásból eredt.* Talán a sötét korszakok kínos adataiból merített tapasztalat vitte be az eskümintába az ajándék elfogadásának tilalmát. Ez máig is benne maradt, holott a tisztult felfogásban ép úgy fölös­legesnek látszik, amint magától értetődik, hogy tilos a bírónak bármely a jellemet karcolható vagy épen elhomályosító maga­tartás. A tilalomnak szövegezése egyébként sem a legszerencsésebb. A bíró alküszik, hogy «... kérést, jutalmat, kedvezést és kedv­keresést, félelmet és gyűlöletet félretéve, fog igazságot szolgáltatni. Kétségtelenül nehéz találni ennyi különböző fogalommal egy­formán összhangzó igét. De az is bizonyos, hogy a magyar ember sem a kérést, sem a kedvezést, sem a kedvkeresést nem szokta félretenni, az ajándékot pedig nem akként teszi félre, amint azt az eskü helyes értelme követeli. A Curiának egyik kiváló, régen nyugalomba vonult tanácsa elnöke, ki tekintélyét szívélyességgel is őrizte meg, a nála tisztelgő új bírót rendszerint a tréfás figyelemztetéssel fogadta: «aztán ne­hogy arra értsd az esküt, hogy az ajándékot igy kell félretenni«, s ezzel mosolyogva zsebéhez nyúlt. A hagyományos szellem az ilyes tréfát ezentúl is beteg rész­nek fájó érintése nélkül fogja megengedni. — A magyar bírói kar közszelleme nem inoghat meg. Feltételezni sem szabad, hogy ez másként lehetne. De ép oly kevéssé szabad ezt kockáztatni. A bírót és elsősorban a bírót nem szabad a megélhetés gondjaival gyö­törni. Mert most már nem is nélkülözésről van szó, mihez a ma-

Next