Ügyvédek lapja, 1920 (37. évfolyam, 1-12. szám)
1920-06-01 / 11. szám
Z ÜGYVÉDEK LAPJA vesztett kérelmek dacára sem a külön bírói státust vissza nem állították, sem pedig (az összegek csekélységénél fogva figyelmet sem érdemlő bírói pótlékoktól eltekintve) az anyagi helyzeten nem segítettek, sőt a bírói és ügyészi kar az utolsó években még oly támogatásban sem részesült, mint a köztisztviselők. Köztudomású ugyanis, hogy akkor, midőn két évvel ezelőtt a köztisztviselők helyzetét rendezték, a bírákat és ügyészeket abból a rendezésből — a külön bírói státusra való utalás mellett — kikapcsolták; akkor, midőn a köztisztviselők hallatlan előléptetésben részesültek, a bíráknál és ügyészeknél semmi előléptetés nem volt és ők még ma is ott tartanak, ahol akkor! Mindezekhez hozzájárul az a legújabb intézkedés, hogy a köztisztviselőknél egyelőre kinevezések és előléptetések nem lesznek, de ez alól a szabály alól a bírákat és ügyészeket nem vették ki. Vagyis: akkor amikor a köztisztviselőknél azok a rendkívüli előléptetések voltak, a bírókat és ügyészeket kivették, és most mikor a köztisztviselőknél az előléptetéseket beszüntették, ez alól sem vették ki a bírákat és ügyészeket! Minden további bírálattól való tartózkodás mellett csak annak a komoly aggályomnak adok kifejezést, hogy ez így nem jó lesz! Ez oly lehetetlen és ferde helyzetet teremtett, melynek következményei nagyon sajnosak lehetnek. Ne csodálkozzék senki, ha ilyen helyzetben a bírák és ügyészek méltatlankodásukban ily elbánás ellen a szokottnál erősebbkifejezést használva mély elkeseredésbe esnek, ami által a közérdek rendkívül nagy kárt szenvedhet. Meg vagyok győződve, hogy a kormány e kérdés fontosságát a maga igazi mivolta szerint értékeli és nem tévedek talán, ha a pénzügyi helyzetben keresem az okát annak, hogy intézkedés még nem történt. Ez azonban csak képzelt akadály, a pénzügyi helyzetnek teljesen mellékesnek kell lennie akkor, mikor oly nagy értékek megmentéséről van szó. A nemzetnek az a nagy kincse ma talán néhány ipáéval még megmenthető! Ezt a pénzt ne sajnáljuk! Nemzeti vagyonba lesz az befektetve, kamatokat busásan fog hozni. A szörnyű háború, és a még szörnyűbb béke folytán nemze- tünk úgyis túl sokat veszített. Ha pedig a bírói és ügyészi karban rejlő nemzeti kincset most néhány millióval nem mentjük meg, ha ezt is elveszítjük, akkor azt később milliárdokkal sem bírjuk többé visszaszerezni. Ha a biró és ügyész megszűnt az «igazságnak 'és törvénynek független őre” lenni, — akkor megszűnt az igazság és a törvény is! Videant consules! A mi biráink. Irta: (Dr. Nyeviczkey Antal va. kir. curiai biró. II. Az ítélet hatályosságáról is legelőször Szt. László gondoskodott, amikor a harmadik könyv kilencedik fejezetében, a bírót a vádlott elővezettetésére is följogosítva — rendelte, hogy: «... ha valaki a bírói ítéletet makacsul mellőzi (si quis contumax, judicium judicis transgreditur), hat pénzt fizessen, a biró pedig hozassa be a ravajt erővel.» Ez a «hat pénz», úgyszintén az imént említett «kétszerese a dolognak* és «tíz pénz» valószínűen a királyi kincstárt, nem pedig a bírót illette. De tévedhetünk e feltevésben, mert hiszen fentebb láttuk, hogy az alaptalanul fellebbező tíz arany pénzt tartozott az ő ispánjának fizetni. Több más dekrétum is szól a bíráknak és az ispánoknak az egyes ügynek megbírálásából eredően nekik járó összegről, így Szt. László harmadik könyvének huszonhetedik fejezetében találjuk, hogy «Akik megvínak otthon (domi puguaverint) és biró eletbe nem viszik ügyöket, azokon a bírónak semmi keresete ne legyen. Ha hozzá jőnek, tetszése szerint ítéljen, és ha megegyezteti őket és ezért adnak a bírónak valamit (aliquid judici inde dederiit), egy harmadot magának, két harmadot a királynak tartson belőle.* Szt. László kora előtti időből is találunk ilyen tartalmú intézkedést, így Szt. István második könyvének tizenhatodik fejezetében rendeli, hogy «a szándékos emberölést elkövető* «... tudja meg, hogy száztíz arany pénzt fizet érte...* «Ebből ... tíz pedig az Ítélő bíróké és a közbenjáróké legyen.* Mindebből alappal lehet arra következtetni, hogy a most vázolt korban a bíráknak és az ispánoknak nem volt rendes javadalmazásuk, hanem az eldöntött ügyekből, de mindenesetre így is részesültek díjazásban. Az ezután következő korszakok adatait ezúttal nem érintve, térjünk a tizennegyedik századból e témakörben egyszerre át a mai bíráink helyzetére.. Napjainkban mind égetőbbé válik a mellékfoglalkozásoktól törvénnyel eltiltott, de az alsóbb fokon munkával egyébként is túlhalmozott — bírói kar helyzete. Aligha felelne meg mégis a korszellemnek, ha a bírák kellő javadalmazásának kérdését manapság is — a fent említett régi minták szerint — esetenként pótdíjazással oldanák meg. Az okokra nem szükséges sok szót pazarolni. Az állami kezelés már a kiszámításnál és az utalványozásnál nehézkessé válnék. De szembeötlő a részültetés aránytalanságának lehetősége. A bírói munkának megbízhatatlan fokmérője a statisztika. Viszont a régi minták veszedelmes határokat közelítenek meg. Márpedig bármely mód is — megfelelő szabályozással — megengedhetőbb volna, mint a bíráknak akármilyen tetszetős mezbe öltöztethető megajándékozása. A magyar bíró és ügyészi karnak föltétlenül magas színvonala, mit az utolsó évek megélhetési gondjai sem tudtak alászállítani, az az érintetlen erkölcsi felfogás, mely e kart fénnyel veszi körül, tiltakozik a föltevés ellen is, hogy a magyar bírót és ügyészt a felek megajándékozhassák. Ámde, ha elismeréssel szólhatunk a királyi bírákról és ügyészekről, hogy ezt a szellemet ötven éven át ápolták és hagyományosan megőrizték, nem mutathatjuk ki, hogy e tradíció régibb időkből szállt rájuk. A történelmi adatok igazat adnak az arról emlékező íróknak, hogy ez régen másképen volt, így legújabban dr. Földvári Béla «A magyar ügyvédség és a magyar közélet című igen érdekesen írott adatgazdag művében, a kútfők (Grünwald Béla, Marczali Henrik, dr. Várady Zsigmond) idézésével írhatja: «Mindenképen siralmas képet tár elénk e korbeli igazságszolgáltatás és igazságügy. A bírói felelősségérzet ismeretlen fogalom volt. Információ cím alatt a bírák ajándékokat fogadtak el...» «Mária Terézia, Szvetics királyi személynököt egy ízben kérdőre vonta, hogy igaz-e, hogy ajándékot fogad, el; mire utóbbi megjegyezte, hogy igaz ugyan, hogy elfogad ajándékot, de mind a két fél ajándékát ugyanazon zsebébe csúsztatja s igy nem tudja, melyik fél mit adott. A Martínovics-per ügyésze perbeli szerepét nagyarányú zsarolásokra használja fel. Ez az ügyész Németh János volt...» Nagyarányú zsarolásai miatt a főurak panaszra mentek Bécsbe az udvarhoz, amely utasította is Némethet, hogy hagyjon fel már zsarolásaival, mire ő azt felelte, hogy az ajándék elfogadását a hazai törvények megengedik, csak megvesztegetni ne engedje magát. Ő állását minden mellékjövedelmekkel kapta s a panaszolt ajándékok is ilyen mellékjövedelmek közé tartoznak.* «A bírák megvesztegethetőségét már Rákóczi Ferenc megbélyegzi. Sok nagy vagyon ebből a zavaros forrásból eredt.* Talán a sötét korszakok kínos adataiból merített tapasztalat vitte be az eskümintába az ajándék elfogadásának tilalmát. Ez máig is benne maradt, holott a tisztult felfogásban ép úgy fölöslegesnek látszik, amint magától értetődik, hogy tilos a bírónak bármely a jellemet karcolható vagy épen elhomályosító magatartás. A tilalomnak szövegezése egyébként sem a legszerencsésebb. A bíró alküszik, hogy «... kérést, jutalmat, kedvezést és kedvkeresést, félelmet és gyűlöletet félretéve, fog igazságot szolgáltatni. Kétségtelenül nehéz találni ennyi különböző fogalommal egyformán összhangzó igét. De az is bizonyos, hogy a magyar ember sem a kérést, sem a kedvezést, sem a kedvkeresést nem szokta félretenni, az ajándékot pedig nem akként teszi félre, amint azt az eskü helyes értelme követeli. A Curiának egyik kiváló, régen nyugalomba vonult tanácsa elnöke, ki tekintélyét szívélyességgel is őrizte meg, a nála tisztelgő új bírót rendszerint a tréfás figyelemztetéssel fogadta: «aztán nehogy arra értsd az esküt, hogy az ajándékot igy kell félretenni«, s ezzel mosolyogva zsebéhez nyúlt. A hagyományos szellem az ilyes tréfát ezentúl is beteg résznek fájó érintése nélkül fogja megengedni. — A magyar bírói kar közszelleme nem inoghat meg. Feltételezni sem szabad, hogy ez másként lehetne. De ép oly kevéssé szabad ezt kockáztatni. A bírót és elsősorban a bírót nem szabad a megélhetés gondjaival gyötörni. Mert most már nem is nélkülözésről van szó, mihez a ma-