Új Élet, 1966 (8. évfolyam, 1-24. szám)

1966-01-25 / 2. szám

A színházi életből eltűnt egy igen ** szép szokás: a színpadot vég­leg elhagyó színész búcsúztatása, ünnepélyes keretek között meg­tartott utolsó fellépése. Az ünne­pelt kiválasztott valamit legked­vesebb, s nyilván nem ifjúkori szerepei közül, még egyszer fellé­pett és elbúcsúzott a színháztól, a közönségtől. Beness Ilonára gondolva jutnak eszembe ezek a dolgok, aki fél­századon át színházi életünk egyik erőssége volt. Mennyi dicsőség, siker letéteményese é­s észrevét­lenül távozott a színpadról. Itt él még közöttünk, néha-néha látni még utcán vagy a színház néző­terén, sötét ruhában. S ahogy elnézem, megelevenednek előttem előbb sötétruhás szerepei, aztán a fiatalabb kor derűsebb színű alak­jai. Magam vagy negyedszázada em­lékszem rá, az azelőtti negyedszáza­dot a színjátszás még mindig meg­­íratlan évkönyvei őrzik. Játszott nagy klasszikus drámákban és tár­salgási színművekben, modern víg­játékokban és népszínművekben. Játszott előadásokat eldöntő veze­tőszerepeket és nagy alakítója volt az epizód­szerepeknek. Jelentős ér­demei vannak a hazai szerzők szín­padi bemutatásában. Nem hiszem, hogy túloznék, amikor azt állítom, többszáz darab­ban játszott, elsősorban a kolozs­vári és váradi színpadon. Én most csak néhány szerepére szeretnék emlékeztetni. Azokra, amelyek élményt nyújtóak marad­tak számomra, vagy kritikus elő­deimre. A népszínművekkel kez­deném, talán azért, mert ezek emlé­ke hagyta a legrégibb nyomokat bennem: feledhetetlen volt Tóth Ede és Szigligeti parasztasszo­nyaiban. De Jókai Aranyemberében ugyanolyan bensőséges, mint a Süt a nap tekintetes asszonyában, a Hunyady Sándor színműveiben ugyanolyan otthonosan mozog, mint Kodolányi Földindulásában vagy Tamási Csalóka szivárványá­ban. A Hauptmann (Téli ballada), Maeterlinck (Szent Antal csodája), G. B. Shaw (Ördög cimborája, Pygmalion), Osztrovszkij (Farka­sok és bárányok) szerepekre ugyan­úgy emlékezünk, mint a III. Richard tragikus öreg királynőjére, vagy a Tartuffe-beli nagymamára. És talán csak tíz éve, hogy Móricz Zsigmond vígjátékában láttuk Poór Lilivel, Hegyi Lilivel és Fekete Mihállyal együtt komolyan ko­­médiázni. S szolgálta a román kultúra meg­ismertetésének ügyét is. A kritika 1925-ben Iorga Apáról fiúra című darabjának előadásával kapcsola­tosan azt írta róla: „biztos kézzel játszott az anyai érzések végte­len skáláján." Később Lucian Blaga Gyermekkeresztese­kjében alakítot­ta „pompás sikerrel" a fejedelem­asszonyt. Csaknem két évtizeddel ezelőtt pedig a Bányászokban járult hozzá a kezdődő szocialista drá­ma sikeréhez. És még van egy emlékezetes sikere. Két évvel ezelőtt Bukarest, Kolozsvár és Marosvásárhely kö­zönsége még egyszer gyönyörköd­hetett Beness Ilona alkotó­művé­szetében. Lovinescu Egy művész halálában a dadát játszotta, hite­lesen, teli emberi melegséggel, s az öregkor fiatalokat féltő és megér­teni akaró méla rezignációjával Nem teljes, talán még csak nem is vázlatos kép ez a néhány sor Beness Ilona portréjához. Csupán néhány emlékező és emlékeztető vonás a színpadról elvonult művész­ről, a néző részéről, aki figyelte és szerette benne a művészt és a nyelv mesteri kezelőjét. J. L Beness Ilona Horia Lovinescu Egy művész halála című darabjá­ban T­alárszági íróküldöttséget üdvözlő vacsorára hívtak meg a Capşa­­étterembe. Vagy mit is beszélek? Hosszú évekkel ezelőtt már Bu­curești lett a neve — ott volt kiírva a nagy sarokablakban !... De persze a bukarestiek, régiek is újak, de még a nem-bukarestiek is csak az egykori néven emleget­ték. A két vendég: Gáspár Margit, a drámaíró is fordító, Gáli István, a fiatal prózaíró is dramaturg ugyan­csak így mondja... Nyilván Eminescu sem nevezhette másként, amikor a lassacskán robottá váló hírlapírás szüneteiben be-bené­­zett ide. Költők, írók, művészek, színészek üldögéltek vele. Azok meg­számlálhatatlan sora foglalt helyet ezeknél a kis asztaloknál, a beszéd tompa zsongásában, ételek, italok finom gőzében (persze, egy időben politikusok, pénzemberek, nagymenő szélhámosok, ragyogó ringyók, apró pecsenyelesők is...), csodálom, hogy olyan keveset írtak még róluk! Ha meggondolom, hogy csak én, aki mint kívülálló pillantottam be néha-néha az elmúlt másfél évtized­ben, hány emberrel találkoztam itt (is hányat felejtettem el máris, akivel pedig itt üldögéltem !—) SZEMLER FERENC: A Zaharia Stancuval, hogy úgy mondjam: hivatásszerűen ebédeltem együtt a Mezítláb fordítása idején, mert ki kellett kérdeznem a szótár­­­­ban sem lelhető tájszavai felől. Aurel Baranga is vele érkezett — akkoriban közösen igazgatták a Nem­zeti Színházat. Szokás szerint Abafáy Gusztávval kettesben érkeztünk meg az Állami Könyvkiadó szerkesztőségéből — a fővárosba látogatók természetesen mel­lénk telepedtek Asztalos István alak­ £5T€K 3UiKAK£ßTB£M ja és leginkább emlékezetemben — ott ül most is a vörös bársonydivá­­nyon, alacsonyan és derűsen, mintha közben mi sem történt volna. Így látja az emlékezés Bölöni Györgyöt is, amint együtt vacsorázik Méliusz Józseffel is feleségével — milyen közvetlen, baráti, jómodorú, milyen üdén szellemes is franciásan ételkedvelő!... Késő éjszakáig kell vele maradni s azután gyalogosan ballagni el az Athénie Palace-beli szállásáig, miközben egy váratlan rosszullét hírnökként jelent valamit a nemsokára beköszöntő végről. Trugen Jebeleanu és Cicerone Theo- Lu­dorescu olykor szintén megjelent a zsongó füstben és a szőnyeges nyu­ CAPSA galomban. Szegény F­lorica Cor­descut talán csak egyszer láttam itt, amikor az Arkangyalok bukása első fedőlapját rajzolta nekem. Sütő A­nd­rás csak jóval később látogatott el ide , amikor már nem volt buka­resti lakos. Marcel Breslaşu azon­ban, a világ legnagyobb vendéglő­­látogatója, sokszor itt étkezett, pipá­zott és vitatkozott végeláthatatlanul. Mi­hai Beniuc és felesége, Emma, külföldi kiküldetésük befejeztével, a sa­ját házvitel megalapozásának zűrzava­rai közt tűnt fel többször is az étterem­ben. Csupán futólag találkoztunk, akár később Graham Greene-nel, akit Petre Solomon, a műfordító kalauzolt. Nagy István viszont egy­­időben többször is megjelent ebédre. Peter Hacks, a kitűnő német drá­maíró és felesége vacsorázott itt egyszer velünk. Többször azonban a másik drámaíró és másik Peter­ Karvas — szintén feleségével, a kedves Per­rával. Végül pedig egy ízben, de hosszasan Georgij Gulia, a Tavasz Szákenben szerzője... És Si­mon Magdát is láttam darabjának bukaresti bemutatója után... És Bo­risz Polevojjal is együtt voltam. Amint most itt üldögélünk, szent­ben velem Pop Simion, a prózaíró. Ioanichie Olteanu, a költő és Hor­váth Imre tolmácsolója, Traian lán­ca, a kitűnő librettista, megint csak arra gondolok, milyen kár, hogy ennek a nevezetes helynek még nincs krónikása ! Aztán kilépünk a higanygőzlám­pák fényétől kék éjszakába és látjuk a homlokzaton az új elnevezés arany betűit: „ Braseria Bucureşti".. De azért csak úgy nevezi mindenki, hogy ,,Capsa". Papp Gábor rajza

Next