Új Élet, 1966 (8. évfolyam, 1-24. szám)
1966-01-25 / 2. szám
E IU Il Ia reiKEScu. 61MMG+ U vivo r júliusa volt — 200 évvel Händel halála után. Késő délután motoron közeledtem Szeben felé. Siettem, s nem tudom, mitől tartottam jobban: hogy elcsúszom az esőáztatta országúton, vagy attól, hogy lekésem azt, amiért jötterrl, Händel Acis és Galatea oratóriumát. Tényleg az utolsó percben értem oda. A szólisták közül Galatea volt az egyetlen igazi szakmabeli: Emilia Petrescu, a fővárosi George Enescu Filharmónia tagja, sok vidéki filharmónia egyik legkedveltebb vendégművésze hosszú évek óta. A teljes átélés megrendítő erejével éreztette Galatea, a mitológiai pásztorleány fájdalmát. Nehezen tudnám összeszámolni, azóta hány szerepben, hány remekművű tolmácsaként hallottam őt, rádióban, lemezen, hangversenyteremben és színpadon. A Kilencedik szimfónia és a Missa Solemnis, a Mozart-rekviem és C-moll mise, a jóval régebbi szerzők és a legmodernebbek, külföldiek és hazaiak, a zeneirodalom tekintélyes része talált tolmácsra benne. Kevéssel a Szebeni Filharmónia és a Bachkórus Händel-hangversenye után a Contemporanul cikkírója úttörő, komoly kockázatot vállaló művészként értékelte, akinek van bátorsága — mint később Marius Rintzlernek is volt — Hugo Wolf dalestet műsorra tűzni, ami nemcsak technikailag és zenei tartalom szerint tartozik a legnehezebb feladatok közé, de előadója megfelelő felkészültségű, vagy akár őszintén érdeklődő közönségre se számíthatott. Számtalanszor ünnepelte a közönség ,s vele együtt a zenekar maga, mint lelkes és lelkesítő művészt. Volt ereje, kezdeményező kedve, türelme és kitartása felrázni egy sereg kevésbé lelkes zenészt, legyőzni egy sor technikai nehézséget, hogy felhangozzék — az országban először — a legnagyobb angol zeneszerző legcsillogóbb s ugyanakkor legsúlyosabb remekműve, Purcell Dido és Aeneas című operája. Ebben a tervében Kurt Mild, a barokk zene avatott ismerője, s a kolozsvári orvosok zenekara szövetkezett vele. Ugyanezzel a szakszervezeti együttessel — melyet most a széttöredezés, e lankadás veszélye fenyeget — Emilia Petrescu elénekelte — s később el is játszotta, színpadon — az egyik Pergolesi vígopera, a La serva padrona címszerepét, de egész sor Händel- és Bach-kantáta, főként világi kantáta szoprán szólamát énekelte el Kolozsváron. Itt lépett először operaszínpadra, évekkel ezelőtt.. Mint Mozart monumentális Don Giovanni-operájának Donna Annája nemcsak zeneileg, hanem mértéktartó és hibátlan színpadi alakításával is kitűnt. Ion Piso minden várakozást felülmúló Don Ottaviójának méltó társa volt. XVI. századi Carissimi s a mindjárt utána következő Monteverdi és Alessandro Scarlatti majdnem valószínűtlenül szép duóiból (két szoprán hangra, illetve szopránra és altra) szintén Emilia Petrescu mutatott be egy estére valót Bukarestben, Zoe Drăgănescu és Martha Kessler közreműködésével (csembaló: N. Radulescu). A harmadik Enescu-fesztiválon az ő szopránját hallottam a Bach Magnificat ünnepi előadásán; pár évvel ezelőtt mint Schubert- és Schumann-énekest ismertem meg (szintén Bukarestben). Az 1966166-os zenei év fővárosi megnyitó hangversenyén a Missa Solemnis szoprán szólamát énekelte; néhány nappal később már Kolozsváron hallottuk (a marosvásárhelyi filharmónia hangversenyén), ahol Britten annyira nehezen énekelhető zenéjét, a Rimbaud-ciklust adta elő. Emilia Petrescu már eddig is sok lemezen szerepelt, de van egy, ha nem is minden tekintetben tökéletes, melyen — többek között — Dowland, Bartlett, Purcell, Jones, az angol zene régi nagyjainak rövid lélegzetű remekeit helyenként lélegzetelállító finomsággal énekli. Ugyanezen a lemezen Martha Kessler előadásában de Luca Ariettája megejtően drámai, kettősük pedig Agostino Steffani kamaraduója a zenei élvezet legmagasabb csúcsaira viszi a hallgatót. Emilia Petrescu művészete itt már kivételes magaslatra jut és majdnem ugyanazt a zenei mondanivalót tolmácsolja, mellyel a Purcell-operában Didó királynő Aeneastól búcsúzott. Ha nem volna fiókjában a hangszalag vagy lemez, még nehezebben venne búcsút a közönség az ilyen művésztől! KOVÁTS IVÁN A. KÓPVTEPINTŐ hangversenyei alkalmával a kritikusok elmondották véleményüket kórusteremtő és a művészetet hangversenydobogón újraalkotó tehetségéről. A fiatalok — szemléletben fiatalok — rajongtak érte, a lélekben megöregedett konzervatívok gyalázták és gáncsoskodtak ellene. Én most csak azt szeretném elmondani, milyen nagy szerepe volt abban, hogy sok fiatal útkereső barátommal együtt Bartók és Kodály muzsikájának lelkes híveivé szegődtünk. Alig voltunk húszévesek. Az iskolai kórusokban elavult, árvalányhajas romantikát és hamis szentimentalizmust csöpögtettek belénk. Mi énekeltünk, de éreztük, valami nincs rendben. Az irodalomban Adyra esküdtünk, Móricz Zsigmondot olvastuk, s azok, akik a szocializmus felé tájékozódtunk, már ismerkedtünk József Attilával és érdeklődéssel szívtuk magunkba Kassák regényeit. A zenében is vártuk az újat, amiről tudtunk, de amit nem ismertünk. És akkor Nagy István kórust szervezett, felvette a harcot a konzervatívizmus ellen, zenei forradalom élére állott és segített diadalra juttatni a nép zenéjét. Mi pedig lassan - lassan hozzászoktunk a népi zenei motívumokból táplálkozó új művészethez, amely népi és mégis egyetemes, mert anyagát a legmagasabbrendű zenei eszközökkel fejezi ki. Nagy István kórushangversenyei adtak alapot sok-sok mű későbbi megértéséhez. Milyen disszonánsnak tűnt valamikor az Allegro barbaro, s érzelmi- és tudatvilágunknak mennyire szerves részeivé váltak a hegedű- és zongoraversenyek, a Divertimento és a Concerto, vagy a Marosszéki táncok és a nagy Kodály-kantáták. Az új zene disszonanciájáról kiderült, hogy a legtökéletesebb harmóniát jelenti, s az élet fájdalmait és örömeit csak elektronikus gépekkel számítható hatványokra emeli. A zűrzavar feletti harmónia világossá tételében a mi művészi életünkben komoly érdemei vannak Nagy Istvánnak. Tanítványai nagyszerű tanárnak tartják és szeretik. Bizonyára kiváló pedagógus. De hát mi, felnőttek se akarunk elszakadni tőle. Úgy hiszem, sokan vagyunk, akik szeretnénk még művészetében gyönyörködni. JORDÁKY LAJOS Nagy István 14