Új Élet, 1968 (10. évfolyam, 1-24. szám)
1968-12-10 / 23. szám
hogy te lettél volna Flipote ? És kaptál volna tőlem egy pofot a Tartuffe-ben? Látod, erre nem emlékszem. De remélem, nem fájt? „Gyerünk, Flipote, gyerünk már, szabaduljak innen! Gyerünk, ne álmodozz!" Látod, ezt még tudom. Pedig azt írják, én vagyok a legöregebb színésznő,s talán nemcsak itt, az országban. — Mit is akarsz tudni rólam? Hányban kezdtem? 1908-ban kaptam a bizonyítványt, hogy Csillag Teréz osztályában elvégeztem a Színművészeti Akadémiát. A bor volt a vizsgaelőadásunk, Görénét játszottam, s még Újházy Ede tanított be. Aztán az idén megkaptam a gyémántdiplomát, látod, itt írja: „A hatvan éven át kifejtett értékes szakmai tevékenységéért". — Hogy mi minden történik az emberrel két ilyen diploma között? Maradjunk a szép emlékeknél, mert elhiheted, közben sok másban is volt részem. Képeket, plakátokat, kritikákat nem mutathatok, nem őriztem én az ilyesmit. Nem is lett volna rá időm. A főiskola után két évig Szamosújváron játszottam, aztán jött a vándorlás. Utána filmezés. A Mire megvénülünk, a Fekete gyémántok, a Gyanúban, Ambrus Zoltán filmjében pedig a főszerep. Persze ez még mind az Uher és a Star filmgyárnál volt, a némafilm idején. De még negyvenháromban is filmeztem. Na, de térjünk vissza az első világháborúhoz. A frontszínháznál játszottam, a forradalom után pedig rövid ideig az Érdekes kabaréban, Sziklainál. Röviddel ezután Nagyváradra szerződtem, itt léptem fel 1928-ig. Huszonnyolc éves koromban már eljátszottam a Nagymamát. Akkor lettem anyaszínésznő. Huszonnyolctól pedig Kolozsvár lett az otthonom. Riválisom? Nem volt. Poór Lili volt az örök nő, én az örök anya a kolozsvári színháznál. Siker? Hát az is volt. Fiatalabb koromban az Évától Hebbel Juditjáig, a Vadkacsától a Tanítónőig minden szépet, minden jót eljátszottam. S aztán is. Aaset a Peer Gyntből, Pernellnét, Dudgeonnét, III. Richárdból a Margit királynét, Gertrúdot, Hamlet anyját, Gertrudist a Bánk bánból, s ki tudná mind felsorolni. Bukásom? Volt nekem bukásom? Rossz kritikák, az igen, de azt se őriztem meg. Hogy elkéstem-e vagy egyszer a színházból? Én? De hogy is gondolod? HATVAN ÉV A SZÍNPADON Beszélgetés Beness Ilonával — Rendezőim kik voltak? Ó, lelkem, nekem nagyon sok rendezőm volt. De állj csak meg, akire érdemes emlékezni, az nem is olyan sok. Horváth Árpád, emlékszem, ő rendezte a Vadkacsát, Luigi — Kőmives Nagy Lajos, na aztán persze Janovics és a mostani fiatalok. — De tudod-e, hogy a Mezítlábas menyasszonyban is játszottam, én voltam Kocsisné. Aztán az első új, jelentős román darabban, a Rombadőlt fellegvárban is sikerem volt. S most Pesten megint egy Lovinescu-darabban, A művész halálában. Egyszer sem búcsúztam én el a színháztól, nem volt nekem se búcsújátékom, se jutalomjátékom. A pesti vendégjáték sem fárasztott. De elég volt. Nem vágyom már a színpadra. Nekem már az a legnagyobb öröm, ha jönnek az unokáim. Én már mindent megkaptam, az örökös tagságot, az érdemes művésznői címet, a gyémántdiplomát. — De tudod, pár nappal ezelőtt egy banketten megint mivel álltak elő? Hogy játsszak el egy kilencvenegy éves öregasszonyt még ebben az évadban. Azért olyan boldog vagyok, hogy szeretnek. — De van egy bánatom is. Képzeld el, papíron igazolni tudom, hogy 1908-tól tagja voltam az Országos Színészegyesületnek, mégis a nyugdíjamat csak 28-tól számítják, mióta Kolozsváron játszom. Mikor a színháznál reklamáltam, tudod, mit ajánlott a jogtanácsos ? Hogy szerződjem viszsza még három évre a színházhoz! Most, nyolcvanéves fejjel. Ez viccnek gyenge, de bóknak megjár! FARKAS ILDIKÓ Éva szerepében, Az ember tragédiájában Beness Ilona színésznői pályafutása kezdetén (balra fent), és legutóbbi szerepében, A művész halálában, Kovács Györggyel És amikor elvégezte a színiakadémiát, ezelőtt 60 évvel