Új Élet, 1969 (11. évfolyam, 1-24. szám)
1969-08-25 / 16. szám
Itt állok a tetőn. A talajgyalu tőlem mintegy tíz méterre egyenletesen dolgozik. Odébb szintén hatalmas gépek harapnak a hepehupás, itt-ott sziklás földbe... A brassói Malomhegyen megkezdődött a nemrég harmadik évtizedébe lépett Politechnika gépipari kara új, hatalmas komplexumának építése. Az idegen hajlamos arra, hogy Brassót turisztikai szempontból — a Pojána mellett — a Cenkkel azonosítsa. Túlontúl sokat halljuk, „a Cenk alatti város..." Nos, a csaknem 1000 méter magas Cenk valóban uralja a várost, de nem szabad megfeledkezni„alacsonyabb" testvéreiről, a Csigahegyről, a Fellegvárról, a Malomhegyről. Ez utóbbi kelet-nyugat irányban húzódik, s egykoron, régen a várost határolta. Ma már Brassó belterületének számít, annyira kinyújtózkodtak a gyári csarnokok meg az új negyedek, a tömbházak, a kertes magánvillák. De térjünk vissza a Malomhegyhez. A Politechnika eddig nem kevesebb, mint hat épületben működött, ezeknek egyike-másika jókora távolságra feküdt egymástól és a nemrég új székházba költözött rektori hivataltól. Az építési munka a négy fakultás közül a leginkább szétszórtat, a gépipari kart egyesíti 26 500 négyzetméter kiterjedésű komplexumba. Az épületsor, amelyből kiemelkedik majd a hatszintes dékáni hivatal, két részre oszlik, az elméleti, illetve a gyakorlati oktatást végző részlegre. Az előbbiben helyezik el az előadó és szemináriumtermeket, laboratóriumokat, könyvtárt, a marxista tanszéket, míg az utóbbiban a tanműhelyeket. A mintegy 70 millió lej költséggel készülő épületsort úgy képezték ki, hogy a hallgató, aki reggel órára jött, majd ennek végeztével gyakorlatra megy, esetleg a dékáni hivatalban van dolga, vagy a könyvtárba igyekszik, fedett folyosókon közelítheti meg mindezeket; ha pedig órák után némi kikapcsolódásra vágyik,kisebb méretű sportcsarnok áll rendelkezésére. (Zárójelben jegyezzük meg, hogy a Politechnika öt hektár kiterjedésű sportlétesítménye is most alakul.) A brassói Politechnika gépipari karának csupa üveg, csupa fény épületkomplexuma, ahonnan nappal és este egyaránt nagyszerű kilátás nyílik majd a városra, 1971 végére készül el teljesen. PAÁL JÁNOS Az épületkomplexum makettje itt VAcpAVAr/pMo ASzÍHIAPON" Meséld el, hogy volt. — Hát... — így kezdi, és nehezet sóhajt Orbán Juliánna, az Eminescu emlékére rendezett országos szavalóverseny győztese. Tizenhét éves, a marosvásárhelyi Pedagógiai Líceum másodosztályos tanulója. Valahogy legyűri az első interjú okozta izgalmakat. — Kinek jutott egyáltalán eszébe, hogy én is benevezzek? Nekem biztosan nem. Telefonon közölték, miről van szó, Eminescut kellene szavalnom magyarul Botoşaniban. Elvállaltam és megijedtem. Hát elég jól szavalok én ahhoz? És ki fog engem Moldovában megérteni? És még mennyi minden aggasztott! Török Pál festőművész, akitől rajzolni tanulok, bátorított: „Amikor kilépsz a színpadra, te vagy a varázsló !** Ezt akkor eleresztettem a fülem mellett, de ott Botoşaniban, a kellő pillanatban a rengeteg ismeretlen ember előtt, miközben valósággal halálra rémülten lapultam meg a színfalak mögött, mert az egyik vers kezdősora sehogy sem akart eszembe jutni, egyszer csak felötlött bennem a biztatás. Betámolyogtam a színpadra, s a sok ember mintha egyszer csak megbabonázott volna. Tüstént erőre kaptam, megkerült az elveszett sor, az első percben még zavart ugyan a közönség soraiból felém neszező suttogás, aztán váratlanul néma csend lett. Nekem úgy tűnt, nem is én szavalok. Még sohasem hallottam magamat költeményt így elmondani, mint akkor Az életet és az Áldott hon, román hont. Aztán hullafáradtan lebotorkáltam a nézőtérre, egy bácsi felállt — hogy szégyelltem — és átadta a helyét. Egyszer csak megszólalt mellettem egy hangocska: „Te fogsz még szavalni?" — „Untad?" — kérdeztem gyorsan, mert egy kukkot sem érthetett ,magyarul. A kicsi elsőosztályos forma fiú komoly arccal nézett reám: „Úgy szeretném, ha még szavalnál!" — ez meglepett és megborzongtam az örömtől. Szünetben többen is karon ragadtak: „Ügyes voltál, kislány, nagyon szépen mondtad." Egy színész is volt közöttük, az meg így szólt hozzám: „Én egyáltalán nem tudok magyarul és mégis, amikor szavaltál, úgy éreztem, megértem minden sorod." — Mennyi esemény, élmény! Az ipoteşti-i díszünnepség, a vacsora, a díjkiosztás! Este a parkban, a banketten azt mondta nekem valaki: „Te nyerted az első díjat, tudod-e? — „Nem tudom, és nem is hiszem." De hirtelen annyira elkezdtem izgulni, hogy még a húst is alig bírtam felvágni. Később hivatalosan is szóltak: legyek tizenegykor a parkban, jönnek a tévétől. És tetszik tudni, mi volt a legmulatságosabb a dologban? Átadták a díjakat (szépen becsomagolt dobozok voltak) ,s miután a felvétel véget ért, visszavették. Én mint elsődíjas — hát mégis igaz volt! — egy aránylag kicsi csomagot kaptam, viszont Florica Ursu, aki a harmadik lett, akkorát, hogy valósággal roskadozott a súlyától. Ezt sehogysem értettem. Mi lehet ezekben a csomagokban? A rejtély csak másnap este oldódott meg, amikor átvettük a díjakat a botoşani-i tó közepén felállított színpadon. A kis csomagban értékes karóra, töltőtoll, Eminescu-könyvek voltak. (Florica jókora doboza egy pickupot tartalmazott.) Nagyon boldog voltam. Mondják, anyukám elvisította magát örömében, amikor meglátott engem a televízióban. — Nem hiába vagyok kicsi koromtól a versek bolondja. Még csúfoltak is az iskolában, hadd már a verseket! Te mindig csak a versekkel vagy tele! Még azt is mondták : más vagy, mint mi. De én nem akarok más lenni. Féltem, hogy a sikertől elbizakodott leszek, meg is kérdeztem a barátnőmtől: „Te, nem változtam meg, mióta megkaptam a díjat?" — És? — Azt válaszolta: talán még kedvesebb vagy, mint azelőtt voltál! (szépréti) Orbán Juliánna l