Új Élet, 1983 (25. évfolyam, 1-24. szám)
1983-03-25 / 6. szám
Színház KINEK JÁTSZUNK? Ülök a negyedik sorban, és nézem a nagy garral (előzetes, interjú stb.) beharangozott előadást. Síri csend a teremben. De nem feszült figyelmet vagy együttérzést-belefeledkezést kifejező csend, hanem hűvös-udvarias, kötelező hallgatás. Ugyanis unalmas a darab, nem köt le az előadás. Lopva egyre sűrűbben nézem meg a karórámat, alig várom, hogy vége legyen. És agyamban folyton ott motoszkál a horatiusi kérdés: Kinek használ ez? Vannak műsortervezők — direktorok, főrendezők, irodalmi titkárok és vezető színészek vegyesen —, akik azt hiszik, hogy jobb az illetékeseknek játszani: ők nézik meg négyszer-ötször a készülő (vagy nagyobbára elkészült) előadást, hosszas mérlegelés után ők formálnak róla döntő jellegű véleményt. A színháznak azonban, mindenesetre, nem ők a közvetlen haszonélvezői; a színház nem(csak) nekik játszik. Más műsortervezők és vezetők meg vannak győződve, hogy intézményük különböző rendű és rangú színházi emberek szükségleteit és igényeit hivatott kielégíteni: kritikusok, dramaturgok, bennfentesek (és nemegyszer sznobok) elvárásait tartják szem előtt, azokra építenek, akik bemutató után telefonon köszönik meg a rendezőnek s egyik-másik színésznek a „felejthetetlen élményt“ (ha ugyan nem csepülik úton-útfélen azt, amit láttak). Ezekre a nézőkre, mi tagadás, jó ügyelni s hellyel-közzel hallgatni: ők istápolják a hagyományt és ösztönzik az újítást, a kísérletezést, véleményük bizonyos fokig közvéleményalakító, s mikor cikket-bírálatot írnak — színháztörténetet művelnek, az utókor elé citálnak színészt, rendezőt, díszlet- és jelmeztervezőt (sőt színházigazgatót!) egyaránt. Részemről mégsem hinném, hogy elsősorban ezeknek a nézőknek — a tágan értelmezett szakmának — kell játszani. Mert értékítéletük ugyan megfontolandó s a hangjuk megsokszorozódik, de ha jól meggondoljuk, együttvéve sem tesznek ki egy közepes fél „házat“, és szavukra nem ajánlatos mérget venni (mert ők is gyarló emberek, s az elfogultság nem fehér holló vélekedéseikben), arról nem is beszélve, hogy az ízlésük sem mindig a legmegbízhatóbb... Kinek játszunk , kinek játsszunk? Mindenekelőtt nyilván azoknak, akikért a színház van és fungál, működik, akik bérletet vagy jegyet váltanak s a színházba rendszeresen eljárnak, akik nem lankadó érdeklődésükkel a színházat fenntartják, éltetik. Nekik kell műsort tervezni, darabokat elővenni és (a lehetőségekhez mérten) eszményi szereposztást biztosítani, drámát értelmezni és színjátékot teremteni, játszanijátszani-játszani, színházat csinálni. Évezredes gyakorlat tanúsítja, hogy az egyszerű nézők erkölcsi és anyagi támogatása nélkül abeatmm mint élő szervezet és intézmény nem életképes, előbb-utóbb kimúlik. Napjainkban a legkülönbözőbb területeken szokás véleménykutatást végezni: miért nem élnek vele azok, akik a színházak repertoárját összeállítják? Az sem újdonság, hogy közérdekű kérdések demokratikus megvitatása során dolgozókat szólaltatunk meg a rádióban, sajtóban, képernyőn; miért nem tudakoljuk meg tőlük azt is, hogy mi a véleményük egy-egy előadásról, véget ért évadról, s mit néznének szívesebben legközelebb: görög tragédiát-e vagy társadalmi drámát, magyar (illetve román, német) klasszikust vagy abszurd művet, zenés vígjátékot? Persze nem úgy képzelem, hogy „az utca embere“ venné át a hivatásos műsortervezők szerepét, de meggyőződésem, hogy az ilyen közreműködéssel kialakított repertoár minden eszmeiművészi (és pénzügyi) követelménynek megfelelne. Lope de Vega jó 370 évvel ezelőtt frappáns verssorokba foglalta azt, amit mondani akarok. Idézem: „Aki fizet, megkövetelheti,/ Hogy bárgyúságunk tessék is neki“. OLÁH TIBOR SZÍNÉSZ ARCOK HEGYI HU Az idősebb nemzedék tagjai között nyilván vannak még, akik látták-hallották a kolozsvári színpadon, hiszen a felszabadulás után, túl a hatvanon, elég gyakran játszott prózát a Magyar Színházban. Bizonyára csak azt tudják kevesen, hogy neve tulajdonképpen felvett név; születésekor ugyanis — 1883. június 27-én — Tubai Amália néven írták be Dunaharaszti község anyakönyvébe. 1915-ben Vértes Oszkár felesége lett, attól kezdve V. Hegyi Liliként lépett színpadra. Második házassága után a színlapokon Krémer Jenőné néven szerepelt. Ám ennél érdekesebb és fontosabb, hogy tizenhét éves korában kezdett el éneket tanulni Manheit Jakab énekmesternél, első szerződését pedig Makó Lajos budai temesvári társulatánál írta alá. Ezt követően Debrecenben, majd öt évig Szeged és Pécs színpadjain lépett fel koloratúr szopránként, illetve szubrett-primadonnaként. 1911 és 1914 között a kolozsvári színház primadonnája volt. Az ekkoriban bemutatott operettek majd mindenikében ő alakította a női főszerepeket. Vértes Oszkárral kötött házassága után csak alkalmi fellépéseket vállalt Kolozsváron és Erdély különböző városaiban. A háború után, 1923 tavaszán, Fehér Lajos tordai társulatának vált ünnepelt primadonnájává, de fellépett Dicsőszentmártonban és Marosvásárhelyen is, Kolozsváron pedig Planquett Ripp van Winkle című regényes operettjében. 1923. április 8- án, a darab reprize alkalmával, három szerepet is eljátszott: Lisbetet, a főhős feleségét, a „Kék hegyek szellemét“ és Alise-t. 1925-ben — tehát már nem egészen fiatalon — tért át az operára. Előbb a Németországból Kolozsváron letelepedett Pfeiffer Alfrédnál képezte hangját, majd Olaszországban tanult tovább. Idővel olyan szerepek alkották repertoárját, mint Tosca, A zsidónő Rediája, Aida és a Trubadúr Leonórája. Ezeket olaszországi tanulmányai során énekelte először, különböző itáliai színpadokon. És bár hivatalosan csak 1925-ben lett operaénekesnő, már ezt megelőzően is megcsillogtatta sötét árnyalatú drámai szopránját a Magyar Színházban bemutatott operák kisebb szerepeiben. A Hoffmann meséinek 1923-as előadásán, mikor a címszerepet Sáfár Sándor, az Olimpia—Giulietta—Antonia—Stella négyes szerepét pedig a „svéd csalogány“, Svárdström Valborg énekelte, Hegyi Lili volt Miklós. A húszas évek második felében egy hűléses megbetegedés szövődményei meggátolták abban, hogy folytassa az operaéneklést. Telt, szép színű, áradó drámai szopránja elvesztette fényét. Ettől kezdve csak hangversenyeken lépett fel olykor. Kulturális téren kifejtett tevékenységének elismeréseként a marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Irodalmi Társaság rendes tagsággal jutalmazta. Janovics Jenő színházához sem kötötte állandó szerződés, de valahányszor meghívást kapott, mindig készséggel mondott igent. Mert Hegyi Lili egész életében színpadra termett, színpadot szerető művésznő volt. FEHÉRVÁRI LÁSZLÓ Romulus Guga Egy öngyilkos világa (Amurgul burghez) című tragikomédiáját ősbemutatóként hozta színre a marosvásárhelyi Nemzeti Színház magyar tagozata (Fordította Bajor Andor és Tóthfalussy Béla.) Az előadás rendezője Dan Alecsandrescu, díszlet- és jelmeztervező Smilia Jivanov m.v.; zene: Sárossy Indre m.v.; koreográfia: Székely Dénes m.v. és LotvasMaria m.v. Szereplők: Tarr László (Filip), Farkas Ibolya (Augusta), Lohinszky Loránd (Ignatiu), Kárp György (Carol), Boér Ferenc (Georges), Szilágyi Enikő (Sofia), Keresztes Sándor (Claudiu), Muster Féva (Flavia), Tóth Tamás (Tábornok), Tatai Sándor (I. Katona), Györffy András (II. Katona), Catalina Miclea m.v. (Apáca) és Bedő Ferenc (Nyomorék). Képünkön: Farkas Ibolya, Johinszky Loránd, Keresztes Sándor és Tarr László az előadás egyik jelenetében. Darabont Lili felvétele