Új Élet, 1983 (25. évfolyam, 1-24. szám)

1983-03-25 / 6. szám

Színház KINEK JÁTSZUNK? Ülök a negyedik sorban, és nézem a nagy garral (előzetes, interjú stb.) beha­rangozott előadást. Síri csend a terem­ben. De nem feszült figyelmet vagy együttérzést-belefeledkezést kifejező csend, hanem hűvös-udvarias, kötelező hallgatás. Ugyanis unalmas a darab, nem köt le az előadás. Lopva egyre sűrűbben nézem meg a karórámat, alig várom, hogy vége legyen. És agyamban folyton ott motoszkál a horatiusi kér­dés: Kinek használ ez? Vannak műsortervezők — direkto­rok, főrendezők, irodalmi titkárok és vezető színészek vegyesen —, akik azt hiszik, hogy jobb az illetékeseknek ját­szani: ők nézik meg négyszer-ötször a készülő (vagy nagyobbára elkészült) előadást, hosszas mérlegelés után ők formálnak róla döntő jellegű véleményt. A színháznak azonban, mindenesetre, nem ők a közvetlen haszonélvezői; a színház nem(csak) nekik játszik. Más műsortervezők és vezetők meg vannak győződve, hogy intézményük különböző rendű és rangú színházi em­berek szükségleteit és igényeit hivatott kielégíteni: kritikusok, dramaturgok, bennfentesek (és nemegyszer sznobok) elvárásait tartják szem előtt, azokra építenek, akik bemutató után telefonon köszönik meg a rendezőnek s egyik-má­sik színésznek a „felejthetetlen élményt“ (ha ugyan nem csepülik úton-útfélen azt, amit láttak). Ezekre a nézőkre, mi tagadás, jó ügyelni s hellyel-közzel hall­gatni: ők istápolják a hagyományt és ösztönzik az újítást, a kísérletezést, vé­leményük bizonyos fokig közvélemény­alakító, s mikor cikket-bírálatot írnak — színháztörténetet művelnek, az utó­kor elé citálnak színészt, rendezőt, díszlet- és jelmeztervezőt (sőt színházi­gazgatót!) egyaránt. Részemről mégsem hinném, hogy elsősorban ezeknek a né­zőknek — a tágan értelmezett szakmá­nak — kell játszani. Mert értékítéletük ugyan megfontolandó s a hangjuk meg­sokszorozódik, de ha jól meggondoljuk, együttvéve sem tesznek ki egy közepes fél „házat“, és szavukra nem ajánlatos mérget venni (mert ők is gyarló embe­rek, s az elfogultság nem fehér holló vé­lekedéseikben), arról nem is beszélve, hogy az ízlésük sem mindig a legmegbízhatóbb... Kinek játszunk , kinek játsszunk? Mindenekelőtt nyilván azoknak, akikért a színház van és fungál, működik, akik bérletet vagy jegyet váltanak s a színházba rendszeresen eljárnak, akik nem lankadó érdeklődésükkel a színhá­zat fenntartják, éltetik. Nekik kell műsort tervezni, darabokat elővenni és (a lehetőségekhez mérten) eszményi sze­reposztást biztosítani, drámát értel­mezni és színjátékot teremteni, játszani­­játszani-játszani, színházat csinálni. Évezredes gyakorlat tanúsítja, hogy az egyszerű nézők erkölcsi és anyagi támo­gatása nélkül a­­beatmm mint élő szer­vezet és intézmény nem életképes, előbb-utóbb kimúlik. Napjainkban a legkülönbözőbb területeken szokás vé­leménykutatást végezni: miért nem él­nek vele azok, akik a színházak reper­toárját összeállítják? Az sem újdonság, hogy közérdekű kérdések demokratikus megvitatása során dolgozókat szólalta­tunk meg a rádióban, sajtóban, képer­nyőn; miért nem tudakoljuk meg tőlük azt is, hogy mi a véleményük egy-egy előadásról, véget ért évadról, s mit néz­nének szívesebben legközelebb: görög tragédiát-e vagy társadalmi drámát, ma­gyar (illetve román, német) klasszikust­­­ vagy abszurd művet, zenés vígjátékot? Persze nem úgy képzelem, hogy „az utca embere“ venné át a hivatásos műsortervezők szerepét, de meggyőző­désem, hogy az ilyen közreműködéssel kialakított repertoár minden eszmei­­művészi (és pénzügyi) követelménynek megfelelne. Lope de Vega jó 370 évvel ezelőtt frappáns verssorokba foglalta azt, amit mondani akarok. Idézem: „Aki fizet, megkövetelheti,/ Hogy bárgyúságunk tessék is neki“. OLÁH TIBOR S­ZÍ­NÉSZ ARCOK HEGYI HU Az idősebb nemzedék tagjai között nyilván vannak még, akik látták-hallot­­ták a kolozsvári színpadon, hiszen a felszabadulás után, túl a hatvanon, elég gyakran játszott prózát a Magyar Színházban. Bizonyára csak azt tudják kevesen, hogy neve tulajdonképpen fel­vett név; születésekor ugyanis — 1883. június 27-én — Tubai Amália néven írták be Du­na­haraszti község anya­könyvébe. 1915-ben Vértes Oszkár felesége lett, attól kezdve V. Hegyi Liliként lépett színpadra. Második házassága után a színlapokon Krémer Jenőné néven sze­repelt. Ám ennél érdekesebb és fonto­sabb, hogy tizenhét éves korában kez­dett el éneket tanulni Manheit Jakab énekmesternél, első szerződését pedig Makó Lajos budai temesvári társulatá­nál írta alá. Ezt követően Debrecenben, majd öt évig Szeged és Pécs színpadjain lépett fel koloratúr szopránként, illetve szubrett-primadonnaként. 1911 és 1914 között a kolozsvári színház primadon­nája volt. Az ekkoriban bemutatott operettek majd mindenikében ő alakí­totta a női főszerepeket. Vértes Oszkár­ral kötött házassága után csak alkalmi fellépéseket vállalt Kolozsváron és Er­dély különböző városaiban. A háború után, 1923 tavaszán, Fehér Lajos tordai társulatának vált ünnepelt primadonná­jává, de fellépett Dicsőszentmártonban és Marosvásárhelyen is, Kolozsváron pedig Planquett Ripp van Winkle című regényes operettjében. 1923. április 8- án, a darab reprize alkalmával, három szerepet is eljátszott: Lisbetet, a főhős feleségét, a „Kék hegyek szellemét“ és Ali­se-t. 1925-ben — tehát már nem egészen fiatalon — tért át az operára. Előbb a Németországból Kolozsváron letelepe­dett Pfeiffer Alfrédnál képezte hangját, majd Olaszországban tanult tovább. Idővel olyan szerepek alkották reperto­árját, mint Tosca, A zsidónő Rediája, Aida és a Trubadúr Leonórája. Ezeket olaszországi tanulmányai során énekelte először, különböző itáliai színpadokon. És bár hivatalosan csak 1925-ben lett operaénekesnő, már ezt megelőzően is megcsillogtatta sötét árnyalatú drámai szopránját a Magyar Színházban bemu­tatott operák kisebb szerepeiben. A Hoffmann meséinek 1923-as előadásán, mikor a címszerepet Sáfár Sándor, az Olimpia—Giulietta—Antonia—Stella négyes szerepét pedig a „svéd csalo­gány“, Svárdström Valborg énekelte, Hegyi Lili volt Miklós. A húszas évek második felében egy hűléses megbetege­dés szövődményei meggátolták abban, hogy folytassa az operaéneklést. Telt, szép színű, áradó drámai szopránja el­vesztette fényét. Ettől kezdve csak hangversenyeken lépett fel olykor. Kul­turális téren kifejtett tevékenységének elismeréseként a marosvásárhelyi Ke­mény Zsigmond Irodalmi Társaság ren­des tagsággal jutalmazta. Janovics Jenő színházához sem kötötte állandó szer­ződés, de valahányszor meghívást ka­pott, mindig készséggel mondott igent. Mert Hegyi Lili egész életében színpadra termett, színpadot szerető művésznő volt. FEHÉRVÁRI LÁSZLÓ Romulus Guga Egy öngyilkos világa (Amurgul burghez) című tragikomédiáját ős­bemutatóként hozta színre a marosvásárhelyi Nemzeti Színház magyar tagozata (Fordította Bajor Andor és Tóthfalussy Béla.) Az előadás rendezője Dan Alecsand­­rescu, díszlet- és jelmeztervező Smilia Jivanov m.v.; zene: Sárossy Indre m.v.; ko­reográfia: Székely Dénes m.v. és Lotvas­­Maria m.v. Szereplők: Tarr László (F­i­­lip), Farkas Ibolya (Augusta), Lohinszky Loránd (Ignatiu), Kárp György (Carol), Boér Ferenc (Georges), Szilágyi Enikő (Sofia), Keresztes Sándor (Claudiu), Mus­ter Féva (Flavia), Tóth Tamás (Tábornok), Tatai Sándor (I. Katona), Györffy And­rás (II. Katona), Catalina Miclea m.v. (Apáca) és Bedő Ferenc (Nyomorék). Ké­pünkön: Farkas Ibolya, Johinszky Loránd, Keresztes Sándor és Tarr László az előadás egyik jelenetében. Darabont Lili felvétele

Next