Erdélyi Figyelő, 1993 (5. évfolyam, 1-5. szám)
1993-01-01 / 1. szám
ERDÉLYI FIGYELŐ 1993. január V. évf. 1. szám Havonta megjelenő képeslap, az 1958-1989 között megjelent ÚJ ÉLET utódja. Szerkesztőség: Marosvásárhely, Városháza utca 1. Postacím: 4300 Târgu-Mures, Str. Primariei 1. Telefon: 26780. Kéziratokat nem őrzünk meg és nem küldünk vissza. A szerkesztőbizottság elnöke: SÜTŐ ANDRÁS A szerkesztőség tagjai: Barabás László, Haller István, Keresztes Dénes (főszerkesztő-helyettes), Lá- Szok János, Markó Enikő, Zsehránszky István (főszer-kesztő). Jogtanácsos: Imreh Ernő Munkatársak: Antal Edit, Bartha László, K. Bodor András, Csíki Tünde, Elekes Ferenc, Éltető József, Fekete Béla, Haragos Zoltán, Horváth Annamária, Makkai Katalin, Páll Árpád és Szabó I Gergely. Köszönetet mondunk a Magyarok Világszövetségének, a József Attila Alapítványnak és a budapesti Marosvásárhely—Európa Baráti Társaságnak a lapunk előállításához és folyamatban lévő privatizálásához nyújtott erkölcsi és anyagi támogatásért előadásából) Fotó: Bartha László A címlapon: Vezetői éleslátás (Jelenet a Marosvásárhelyi Nemzeti színház VakBéla király „LECTORI SALUTEM” Darócban, viseltes lábbeliben rójuk utunkat azok felé, akik számára juttathatunk valamit. Tarisznyánk alján madárlátta kenyér: a megjelentetésre szánt cikkek közül az a néhány, amely még nem múlta idejét. Késlekedésünket mi fájlaljuk a legjobban. Vallomásunkért — csőrben — arra tartunk számot, hogy rajtunk senki se szánakozzék. Mert nem panaszos keserűség adja szánkba a szót, hanem a rideg valóság. Jólesik ugyan gondjainkat megosztani, de csak azzal, aki inkább kárhol semhogy szánna. Nem siránkozunk, melyikünk miből tartja el családját Hogy a belsős munkatársak java része félfizetést harapyott, bér több hónapon át még annyit sem. A külsők pedig inkább adtak, minthogy jussukra számot tartottak volna. Nagy ára van a kultúrának, s nem is akad ország, amelyben ne a köz vállára nehezedett volna a művelődés terhe. Még ha uralkodók nevét fémjelezte is a tudomány és művészet fellendülése. Akadtak sajnos vámszedők is: tányérnyalók, bértollnokok, akik önös érdekből megkísérelték a nemes törekvéseket pályájukról letéríteni. Ám a megmérettetés sorsát mindig is a súly döntötte el: csak az képes versenyre kelni a változékony idővel. Célunk az értékek számontartása. A pénz is csak akkor töltheti be hivatását, ha bánnak vele. Forgatják. Gyümölcsöztetik. Mit ígérhet és mit nyújthat az a magyar nyelvű képes folyóirat, amely nem szegődik az ereje teljében tobzódó hatalomhoz? Legkivált olyankor, amikor amaz a híveiről sem akar tudomást szerezni, mihelyt a vélemény szabad nyivánításának jogosságát nemcsak hiszik és vallják, de élni is óhajtanak vele. Lám, a valóban művelődési folyóiratok költségvetési támogatás nélkül maradtak. Ha velük szemben jobb sorsra érdemesítenének, „rághatnánk szégyenünkben ökleink”. Egyek vágyunk azokkal, akik keserűséggel könyvelik el, hogy akad aki ezt a felemás helyzetet művelődési politikának vallja. Az iyen gond azonban „országos ügy”. Elsősorban nem mi kellene hogy panaszkodjunk érte. Felemelőnek érezzük, hogy az Erdélyi Figyelő így is, ezek árán is él Ha késedelemmel, ha ritkábban és leszűkítve, de megjelenik. Mélynyomás, korszerű színtechnika, minőségi papír és ... női combokat mutogató hátlap nélküli él. A papír, a festék, az áram, a lakbér mind-mind a régi sokszorosára hágott. Csak az értelmi munka javadalmazásának zöldségben vagy felvágottban kifejezett valutáris értéke tart folyamatosan és kizárólag egyfolytában lefelé. Tél, árrobbanás, munkanélküliség. Fokozhatjuk-e azoknak a terhelését, akik az olvasása egyáltalán hajlandók még? .,Nyugati módra” tálalhatnánk mi is tíz oldal szöveghez negyven oldal minőségi relámot. De kiépült-e az a vállalkozási rendszer, amely képes reklámra annyit áldozati? Egy lappéldányára kevesebb annál, mint amennyit egy üzletember egy csészényi feketekávé mellett elfüstöl. De az éhezőnek a két tojás ára! És mégis, lám, szerény, sőt szegényes kivitelben, az Erdélyi Figyelő él. Mert élni akar. Kilincselünk hirdetésért, reklámért, néha festékért, máskor papírért. Miközben kétszer is megnézzük, kihez kopogtatunk be. A jó szándékkal kirakott pokol tornáca előtt is megfordultunk. Saját kárunkon is okultunk. Megtanultuk a csalódás keservét zokszó és fintor nélkül lenyelni. Annál tisztább derűvel köszöntük meg azoknak a jó szándékát, akik az ígéretnél nem torpantak meg. Hagyatéki leltárunkban szerepel a hosszú í és hosszú ú, a tyé, az eny, a kettős té — úgy, ahogy azt, sajátosan, csak az ejtheti ki, aki anyja csücsörítő ajkáról utánozta, vagy akit az érdeklődés szülte nyugtalanság, esetleg barátság serkentett a mással (emberrel, nemzettel, gondolattal való megismerkedésre, az odafigyelésre, a megértés nemes vállalkozására. Belső számkivetettségünk e tanulságos esztendejét a létért való küzdelem vállalásának tudata kárpótolta. A biztosra jósolt halállal szemben a túlélés elégtétele. A napi gondokat enyhítő, felemelkedésre késztető együttlét érzésében igyekszünk részeltetni az itthoniakat és a gondolatban hazajárókat, akik számot tartanak az otthon melegére, környezetünk többnyelvűségének megmásíthatatlan ege alatt. Hisszük, hogy ezért érdemes élni. Horváth István igazát valljuk: .Amit nem kezdhetsz el újra, csak azt szabad megsíratni!” Ezért írjuk, miként tollforgató eleink tették: „ÜDVÖZLET AZ OLVASÓNAK!" Imreh Ernő